Mióta léteznek kórházak?

Az egészség világnapjához – április 7. – kapcsolódva az európai gyógyító-ápoló intézmények gyökereiről, alakulásáról, melyet végigkísér(tet)t a dilemma: Isten gyógyít vagy ember?

miota-leteznek-korhazak

Amióta ember él a földön, időnként járványok söpörtek végig. Mindig is dolga volt a közösségeknek az egészség hiányával, a betegségekkel, melyek az embert fokozatosan vezetik el a testi halálig. Néhány száz évvel ezelőtt, intézményi ellátás nélkül, sokkal több halálesettel és maradandó megbetegedéssel járt egy, a maihoz hasonló járvány.

Számunka ma már magától értetődő a szervezett egészségügy léte, és benne a kórházak, mint a súlyos vagy kevésbé súlyos betegségek diagnosztizálásának és kezelésének helyszínei, pedig mindez viszonylag újkeletű.

 

 

 

 

Nem volt ez mindig így. Már maguk a kórházat jelentő szavak is sokat elárulnak a kezdetekről: A középkortól a nyelvújításig használatos ispotály szó tükrözte az európai „kórházak” kialakulásának történetét. Az ispotály a középkori latin hospitale, hospitalis (kolostori vendégszoba, betegszoba), valamint a hospes, hospitis (vendég) szóból származik, melyeknek származékai mindmáig használatosak sok nyelvben, nemcsak hotel, hanem kórház értelemben is. Ilyen például a régi francia kifejezés, hôtel-Dieu, Isten vendégfogadója is.

A XIX. század végén kiadott Pallas nagy lexikona még hozta a nozokomium szót is kórház jelentéssel (νόσος, nósos: betegség, κομεῖν, komeîn: ápol). Ez a magyarban ma már csak a kórházi kezelés során összeszedett betegséget jelentő, szakmaian eufemisztikus nozokimiális fertőzés kifejezésben található meg.

A régi szlovák chor, chory (beteg) melléknevet a nyelvújítás nyomán kezdték képzőkkel, illetve összetett szavakban is használni, így lett belőle a kórság, az angolkór és a kórház is.

 

De honnan, milyen céllal jöttek létre az első kórházak? Az első intézmények, ahol próbáltak betegeket gyógyítani, ókori pogány templomok és szentélyek voltak Egyiptomban, Babilóniában, Ióniában. Az ókorban az orvoslás főként vallásos teurgiában (θεουργία) merült ki, vagyis ezek a gyógyítók úgy tartották, az ő szerepük csupán közvetítés: az, hogy kieszközöljék az istenségek vagy a szellemek közvetlen beavatkozását.

Homérosz beszámol róla, hogy néhányaknak hatalmában volt a füvek tudománya, amellyel istenségeket és emberi lényeket gyógyítottak. Ezt a tudásukat valamelyik istentől kapták.

Hisz isten terjeszti a betegséget, és az isten ment minket ki belőle.

– állapítja meg a majd’ 3000 évvel ezelőtt élt költő.

 

A görög orvoslás istenének, Aszklépiosznak szentelt templomokba lehetett vinni a betegeket, abbéli reményben, hogy az isten álmukban meggyógyítja őket. A gyógymódot inkubációnak nevezték, és abból állt, hogy a beteg a gyógybarlangban vagy szentélyben aludt, ahol nem mérges kígyók is voltak. A papok, az ún. aszklépidák megfejtették az álmát és gyógykészítményt adtak neki, valamint tanácsokat, hogy fürödjön a helyi gyógyforrásokban, vagy menjen el a gümnaszionba sportolni. Az isten fő szentélye Epidauroszban volt, és innen egy-egy kígyó elvitelével alapítottak számos helyen Aszklépiosz-szentélyeket.

Így történt a kultusz itáliai elterjedése is: mikor Kr.e. 293-ban Rómában súlyos pestisjárvány pusztított, a rómaiak elhoztak egy kígyót, átvették, immár Eszkulápiusz néven az istenhódolatot, és a Tiberisz egy szigetére építettek neki templomot, amely körül gyógyító helyeket alakítottak ki, és különböző, a görögökéhez hasonló rítusokat gyakoroltak, többek között egy csodás vizű forrás segítségével. Ezer éve ugyanitt keresztény bazilika, majd kórház épült.

 

Az Tiberina-sziget az Eszkulápiusz-szentély virtuális rekonstrukciójával

 

Ezek a pogány templomok mindazonáltal távolról sem képzelhetők el a mai kórházak őseként. Bár Hippokratész racionális alapokra helyezte az orvostudományt, ő utazó orvos volt. Az aszklepioszi templom orvos-papjai ellenséget láttak a hippokratészi tanokban, és igyekeztek befeketíteni azt.

 

Rómában a laikus orvostudományt a tabernában, egyfajta vendégfogadóban gyakorolták, amely bordélyházként is működött, valamint egy herbárium is tartozott hozzá, ahol az orvos kikeverte a gyógyteát a füvekből, melyeket a gyűjtők (rizotomoi) szereztek be. De a római birodalomban az orvoslást legkomolyabban a csatatereken gyakorolták az ún. valetudinariumokban, kezelőkben, ahol a katonák súlyos harci sebesüléseinek és az egészségtelen helyeken összeszedett fertőzéseknek a gyógyítása zajlott.

 

Közben Távol-Keleten először Kr.e.431-ben, az indiai szubkontinenstől délre fekvő Srí Lanka szigetén létesültek kifejezetten betegek ápolására brahmin kórházak. Majd Kr.e. 230-ban a buddhizmust felvett Nagy Asóka császár Hindusztán, azaz a mai India területén tizennyolc kórházat alapított, a császári kincstárból finanszírozott orvosokkal és ápolókkal.

 

A kereszténység megjelenése előtt – és nélküle azóta is – a betegség a különböző hagyományokban, vallásokban és babonaságokban más és más formában, de általában a rossz szellem jele, az isten büntetése, a tisztátalanság megnyilvánulása volt, és Hippokratész, illetve a tudományos vonal nem tudott ebben átütő változtatást elérni. Ahogy utaltunk erre a görög hitvilágnál, isten adta vagy vette el az egészséget, az embertársnak ebben nem volt komoly felelőssége.

A kereszténység nemcsak teológiai, hanem antropológiai szempontból is változást hozott. A szenvedésben a keresztények magának Krisztusnak a szenvedését fedezték fel,

és már az első keresztény közösségek felvállalták a közösségükben élő magányosok és rászorulók felkarolását. Az egyes ember, az emberi test, az emberi élet újfajta méltósága azonban az elmúlt 2000 év történelme során fokozatosan bontakozott-bontakozik ki, és tér rá közben számos vakvágányra is.

Az első niceai zsinat (Kr.u. 325) után minden katedrálissal rendelkező városban létre kellett hozni egy kórházat, ahol a szegények, özvegyek, idegenek és árvák befogadása történt. A xenodocheion ugyanis az irgalmas szamaritánus példabeszédéből indult ki, elsődleges céljaként zarándokokat és utazókat, és csak másodsorban rászorulókat, néhol idült betegeket fogadott be.

 

Nursiai Szent Benedek, a nyugati  keresztény szerzetesség  alapítója és az európai szellemiség fontos alakja a Regulában előírta a betegek ápolását (cura infirmorum). A gyógyításnak és az orvostudomány alapjai letételének központjai lettek sok születő szerzetesrend kolostorai, kezdetben csak egy-egy vendégfogadó szobával, majd több helyiségből álló ispotállyal. Ehhez hasonló rendelők avagy kórházak a görögkeleti egyházban a szerzetesi közösség (koinobion) tartozékai voltak. Közben, az első századok hagyományához híven a püspöki székhelyeken, valamint a XI. században tömegesen meginduló zarándokok útvonalainak mentén is alakítottak ki ispotályokat.

 

Középkori ispotály Párizsban 1500 körül

 

Az első magyarországi ispotályt István király uralkodása idején alapították Pécsváradon. II. Géza király 1150 körül az Esztergom melletti Szentkirályfalvát adta tulajdonul néhány papnak, hogy ott építsék fel a Szent Istvánról stefanitáknak nevezett ispotályos rend hazai központját. A stefaniták a 15. század derekáig működtek több városban, miközben más lovagrendek és ápoló rendek kapcsolódtak be az ispotályok működtetésébe.

Az új évezred első fontos egészségtudománnyal foglalkozó intézménye a dél-itáliai salernói orvosi iskola volt. Több nép szaktudása, tapasztalata ért itt össze.

Alapítása a XI. századra tehető. Alapítóként számon van tartva a görög Pontosz, a római Salernus, a zsidó Helvius és az arab Adela. Az orvosok között nők is akadtak. Az iskola első kiváló orvostanárai közé tartozott az afrikai származású Constantinus, aki egy idő múlva visszavonult a Benedek-rend montecassinói kolostorába, és ott alkotta műveit.

 

 

Az egyik első nagy, laikus kórházban, a sziénai Santa Maria della Scala Pellegrinaio (Zarándokhely) termében a XIV. századtól fogadtak útonlevőket és rászorulókat, és itt 1995-ig működött kórház. A teremben látható tíz freskó, melyet több alkotó festett, nemcsak művészeti értéke és szuggesztivitása miatt különleges, hanem azért is, mert Európában egyedülálló vizuális dokumentációja a kor kórházi életének. A freskókon részleteket láthatunk eszközhasználatra és az építészeti környezetre vonatkozóan is.

 

A sziénai Pellegrinaio egyik freskója: Domenico di Bartolo, A betegek ápolása

 

A XV. században alapított Milánói Ospedale Maggiore (Nagy kórház), avagy Ca’ Granda (Nagy ház) -ban kaptak a betegek először klinikai kritériumok alapján szakszerű, ingyenes ellátást, megfelelő higiéniai körülményekkel, szennyvízelvezetéssel, külön ágyakkal, elegendő szellőzéssel.

 

Európa-szerte ettől fogva általában közpénzen épültek az új, nagyobb ispotályok. A XIX. század közepére Európa nagy részén számos köz- és magánkórházi struktúra létezett. Társadalombiztosítási rendszerek jöttek létre, és a különböző országok különböző szervezeti formában igyekeznek egyensúlyozni a mindenkinek járó orvosi ellátás és a pénzért vehető plusz szolgáltatások között.

 

Ebből a rövid visszatekintésből is látszik, hogy kultúrkörünk első gyógyító intézményei szentélyek voltak, és az ember meg volt győződve arról, hogy a gyógyítás és az ahhoz fűződő tudás kizárólag istenektől származik. Egészségügyi intézményeink felszereltsége, a benne összpontosuló szakértelem az elmúlt néhány évszázadban exponenciálisan megnőtt. A tehetetlenség-érzés eluralkodik a Covid-19 járvány kapcsán, amire még nem áll készen gyógyító tudás, és amely a kórházak kapacitásait is kimeríti.

Vajon miért esünk ennyire kétségbe, miért uralkodik el világvége-hangulat, amikor pár évszázaddal ezelőtt ennél sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben, a betegséggel és a halállal könnyebben megbékélve élték mindennapjaikat társadalmak?

Amikor a Föld bizonyos helyein a járvány most is csak egy a bizonytalansági tényezők közül, az ott élő emberek mégis nyugodtabbak, derűsebbek nálunk?

 

A második világháború óta a fejlett országokból néhányan missziójuknak tekintik a déli féltekén rendelők, sőt, kórházak felépítését, működtetését. Nemrég meghallgattam egyikükkel, Csókay András főorvos úrral készített interjút, amelyben szokásához híven felidézte, hogy egy-egy orvosi megoldás megtalálásában milyen nagy szerepet tulajdonít az imának, annak, hogy a lelke mélyére menjen. Így történt a bangladesi sziámi ikrek nemzetközi orvosi sikernek számító szétválasztó műtétje során is. Bevallom, keresztény létemre is ellenérzéssel küzdöttem nyílt hitvallása közben.

Elgondolkodtam, és rájöttem, berzenkedésünknek a kommunizmus alatti iskolázódásunknál távolabbi gyökerei is lehetnek: társadalmunk a felvilágosodás óta nehezen tűri meg egy asztalon a természettudományt és a vallást. Az élet-halál mezsgyéjén napi otthonossággal mozgó professzor úr meggyőzően nyilatkozott arról, a hit és (orvos)tudomány összekapcsolhatók.

Talán 2020-ra már az élet és halál urainak képzeltük magunkat? És csak az emberbe és a tudásba, kórházaiba vetjük a bizalmunk?

Fotó: wikipedia.org (3)

Legújabb könyveink: