Mianmari helyzetkép: imádkozzunk a békéért!

Hiszünk egy egyesült világban, hiszen mindnyájan a Mennyei Atya gyermekei vagyunk. „Szeresd a másik népét, nemzetét, mint a sajátodat” – mondta Chiara Lubich, és éppen emiatt érzünk mindenki iránt felelősséget itt a Földön. Lesújtó látni és hallani mi történik éppen Mianmarban, ebben az európaiak vagy Magyarország számára kevéssé ismert országban.

Mianmar sokszínű ország, ez már kétféle elnevezésében is megmutatkozik: a Burma a korábbi külső elnevezés, amellyel ma főleg az ellenzék jelzi a rezsimmel való egyet nem értését. A jelenlegi hivatalos, terjedőben lévő Mianmar elnevezés pedig a Burma kifejezés régóta létező burmai nyelvű formája, amelyet a katonai dzsunta vezetett be hivatalosan 1989-ben.^[1]

Talán azt sem tudjuk pontosan, vajon Mianmar egy kis szigetország-e? Nos, nem éppen, hiszen Burma területe nagyobb, mint Franciaország, mintegy 54 millió lakosával Kína, Laosz, Thaiföld, Banglades és India között fekszik. Egyike a legkevésbé fejlett államoknak, és erre a több mint 50 év katonai diktatúra sokáig tartó izolációs politikája is rászolgált, amely egy rövid, viszonylagos szabad időszak után most visszatérni látszik. (Természetesen lehetetlen egy ilyen bonyolult politikai helyzet széleskörű bemutatása, így csak bizonyos mozzanatait tudjuk bemutatni.)

Évtizedes elszigetelődés

Burmát a Brit Birodalom hozta létre gyarmatként 1885 és 1948 között a burmai Konbaug-dinasztia királysága és számos kiskirályság és törzs egyesítésével (sanok, monok, csinek, kacsinok stb.). Az 1948-ban elnyert függetlenség idején mindegyik törzsnek megvolt a maga kormányzási struktúrája és hadserege, melyeknek mind egy közös, egyesült államalakulatba, a Burmai Köztársasági Unióba kellett volna integrálódnia. Azonban ez az integráció sohasem történ meg, mivel rögtön a függetlenséget követően a többségi burmai (vagy bamar, a lakosság 75%-a) és a második legnagyobb karen (kb. 8%) népcsoport között szakadás jött létre. Ez polgárháborúhoz vezetett, amely a leghosszabb most is zajló, hetvenéves polgárháború a világon.

A modern Burma alapítójának tartott burmai Aung Szan tábornok (a megosztó személlyé vált Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Csi édesapja) sikeresen meggyőzött néhány törzset, hogy hivatalosan is megalakítsák az uniót. Őt és a híveit viszont meggyilkolták, és senki sem lépett később az ő nyomdokaiba. Lázongásokkal és felkelésekkel nehezített demokratikus kísérlet után, 1962-ben a Tatmadav elnevezésű hadsereg^[2] ragadta magához a hatalmat Ne Vin tábornok irányításával, aki egypártrendszerű szocialista diktatúrát épített ki. A dzsunta uralma alatt a személyi szabadság csorbult, a törzsek integrációja elmaradt és az ország megosztottsága folytatódott.

Az első komoly ellenállás az 1988-as diáklázadás volt, amelyet brutális kegyetlenséggel vert le a rendszer, és 3000 emberéletet követelt. Ez a mozgalom mégis szabad és demokratikus választásokat harcolt ki 1990-ben, melyet a Nemzeti Demokratikus Liga (NDL) nyert elsöprően. A katonai tanács azonban elutasította az eredményt és a győzteseket bebörtönözte. Szan Sue tábornok lett Mianmar tényleges feje, és a katonaság folytatta elszigetelő politikáját: zárt határok és elhanyagolható kapcsolat a külvilággal.

Egy röpke aranykor vége?

A nemzetközi nyomásnak köszönhetően 2008-ban új alkotmányt vezettek be, mely szerint a katonaság még mindig a parlamenti helyek 25%-át birtokolta. 2010-től Min Aung Hlaing tábornok vezetésével elindult egy óvatos nyitás és kezdett megszűnni az elszigetelődési politika és az egypártrendszer. A mianmariak ekkortól kezdték megízlelni a szabadságot több mint ötven év elnyomás után.

A 2015-ös választások óta az NDL a katonasággal együttműködve kormányozhatott, tovább szélesítve a demokratikus eszközök tárházát, bankrendszert kiépítve, nemzetközi szerződéseket, egyezményeket aláírva, amely az ország normalizálását segítette elő. Az izolációs politika vége gazdasági fellendüléssel is járt.

Ez az utolsó tíz év rendkívül értékes volt különösen a fiatalabb nemzedékek számára, akik ebben a kevésbé elnyomó időszakban nőttek föl vagy váltak érett felnőtté, amikor egyre több lehetőség tárult eléjük a javarészt állandó félelemben és bizonytalanságban élt szüleik generációjához képest.

Ha visszatekintünk a gyarmatosítás utáni időszakra, láthatjuk, hogy az elmúlt 5–10 év volt Mianmar aranykora.

Az emberek az 1962-es puccs óta soha nem éltek még ekkora szabadságban. Mindez mégis szinte köddé vált 2021. február 1-jén. Min Aung Hlaing tábornok a hatalom utáni vágytól vezérelve katonai puccsot hajtott végre, a tavaly novemberben megválasztott kormánytagokat bebörtönözte vagy száműzte.

Hétköznapok krízis közepette

Tömegek élete változott meg teljesen a puccs óta. 2021 májusára közel 800 embert öltek meg a tüntetések erőszakos leverésében, több mint 3000 embert vettek őrizetbe. Egyre többször lőnek be civil lakásokba; több tucat gyermek – köztük több tizenéves – is életét vesztette. Az áldozatok leginkább fiatalok, mivel a tüntetők többsége az ifjúságból kerül ki. Azt a többezer embert, akit önkényesen elfogtak, brutálisan bántalmazták és egyeseket halálra is kínoztak. Sok politikus, híresség, újságíró és közszereplő kénytelen bujkálni a Tatmadav elfogatóparancsa miatt, amiért részt vettek a demokrácia-párti tüntetéseken. Így az ellenállás időszakossá vált és kevesebben mentek ki tüntetni, mint korábban, mikor még februárt követően több ezren gyűltek össze országszerte a nagyvárosokban. A katonai rezsim erőszakos válaszai ellenére a lakosságban általános az egyetértés abban, hogy a végsőkig harcolnak az igazságosságért és a demokráciáért. Nem akarnak újabb 50 évet leélni diktatúrában.

_{Tüntetők táblákkal: “Szabadságot a vezetőinknek”, “Utasítsuk el a hadsereget”, “Demokráciát akarunk”, “Tiszteljétek a szavazatainkat”, “Az NDL-re szavaztunk”}

Bár a választások eredményeit semmisnek nyilvánították, a civilek mégis megalakították a maguk „legitim” kormányát, a Nemzeti Egység Kormányát, amely keményen dolgozik a szabadság és a demokrácia helyreállításáért Burmában, ám még egyetlen külföldi hatalom sem ismerte el hivatalosan a mai napig. A törvényesen megválasztott kormánynak külföldre kellett menekülnie, Indiában és egyebütt kérve befogadást.

Közben az emberek úgy élnek, mintha a koronavírus nem létezne. Eleinte a kormány biztosított tesztelést, de csak a súlyos tünetű gyanús eseteknek (ez is indokolja az alacsony esetszámot). Rengetegen önkéntes karanténba vonultak és a világjárványt odakint az utcákon egyedül az arcmaszkok jelzik.

A puccs miatt rengetegen elvesztették a munkájukat, sok külföldi befektető és cég döntött az ország elhagyása mellett. Bankok, iskolák, egyetemek és állami kórházak zártak be vagy működnek félgőzzel azóta, hogy több közalkalmazott és banki dolgozó csatlakozott a polgári engedetlenségi mozgalomhoz, mivel nem hajlandók a rezsimnek dolgozni. A gazdaság az összeomlás határán. Mindennap hosszan kígyózó sorban várakoznak a lakosok a bankautomaták előtt, mert a bankok jelentősen korlátozták az egy napon fölvehető pénz összegét.

A kialakult helyzet még jobban sújtja a társadalom sérülékenyebb csoportjait a már létező szegénység, a COVID és a mostani politikai válság hármas hatása miatt.

A Világélelmezési Program becslése szerint 3,4 milliónál is több embert fenyeget az éhínség. Időről időre megszűnik az áramszolgáltatás egész körzetekben. Az élelmiszerboltok és üzletek még kinyitnak ugyan, de az árak rohamosan nőnek a szállítás nehézségei miatt is. Nincsenek buszok, sem vasút, az élelem és a szállítmányok nem érkeznek időben.

Ráadásul az utcára lépni sem biztonságos: a katonák és rendőrök bárki gyanús egyént véletlenszerűen lelőhetnek – vagy ha csak egyszerűen olyan kedvük van. Megszűntek a jogok, és néha még a járókelők telefonját is átnézik. Ha bármi (állítólag) politikai tartalmat találnak, elvezethetik az illetőt. Még azok is, akik „butatelefonnal” mennek vásárolni, engedetlenséggel vádolhatók, mintha csak azért nem használnának okostelefont, hogy megússzák a lebukást. Mindez csak egyike a terror eszközeinek, amellyel a rendszer a lakosságot próbálja elrettenteni a politikától.

Mindemellett az éjszakák sem nyugalmasak. Gyakoriak az éjszakai rajtaütések a politikusok és tüntetők vegzálására. Emiatt az emberek félnek az elrablástól. Kopogtatás az ajtón, és ha nincs válasz, betörik. Ha nem találják a célszemélyt, a családtagokat verik meg. Néhány prominens politikust és újságírót is éjjel raboltak el, és másnap jött a telefon, hogy a hozzátartozók menjenek a holttestért. A gyanúsított reggelre nem élte túl a kihallgatást. Tehát senki sincs biztonságban, amíg mindenki nincs biztonságban. A helyiek és szemtanúk számára ez rettenetes fájdalommal jár és semmit sem tehetnek ellene.

A lakosság ellenőrzésének másik módja az internethozzáférés korlátozása országszerte. A mobil adatforgalmat és a vezeték nélküli internetet betiltották, bár később részben visszaállították. A katonaság 6 jelentős médiumot is beszüntetett. Egyelőre a vezetékes világháló működik, de milliók éltek eddig vezetékes internet nélkül, így ők most nem juthatnak hírekhez arról, mi is történik a hazájukban.

Ahogy a dzsunta hozza vissza nemcsak a sötét korszakot, hanem a rémtetteket és a háborús bűnöket, amelyeket a múltban is elkövettek már, a fiatalok sokan úgy érzik, elvesztették a jövőjüket és az álmaikat, hiszen mind nagyon jól tudják, milyen volt a Tatmadav uralma alatt élni. „Mindennek a tetejében eléggé aggódom a saját és a barátaim mentális egészségéért. Nagyon gyakran érzem magam haszontalannak, kétségbeesettnek, megfélemlítettnek és éjjel sem tudok elaludni” – vallja egy fiatal internethasználó.

Még meddig van értelme Mianmarban maradni? Vannak, akik megpróbálnak elmenekülni az országból. Néhány katona és rendőr, akiknek elegük van a rezsimből, Indiában kerestek menedéket, de kezdetben az indiai kormány visszautasította őket. Akik a politikai válságban lévő Thaiföldre szöktek, azokat szintén visszaküldték. A többi szomszéd, a kommunista Kína és a szocialista Laosz lezárta határait, Banglades így is elég gonddal küzd, tehát a burmai embereknek nem maradt szárazföldi menekülési útvonala.

Etnikai kisebbségek és a vallások üldözése

A vallásoknak furcsa státusuk van Burmában. A lakosság majd 90%-a buddhista, 6,2% keresztény (főleg protestáns), 4,3% muszlim és a maradék hindu és animista (ősi törzsi vallások követői vidéken). Reményre ad okot, hogy élő a párbeszéd, együttműködés például a katolikus egyház és a buddhisták vagy más vallásúak között ezekben az időkben is.

1990 óta, a kommunizmustól való elfordulás után a Tatmadav aktívan propagálta a buddhizmus sajátos értelmezését, amely egy eredetileg békés vallás. Az állami hitvallás azonban szélsőségesnek tekinthető. A rezsim kitartóan és súlyosan csorbította a vallásszabadságot. Időnként elérték, hogy emberek elhiggyék a vallásos propagandát, habár ez nem mindig sikerült, mert sokan érzékelték a más vallásúak elnyomását. Ezt egyfajta „burmanizációnak” nevezhetjük, amikor a történelmileg többségben és uralkodó helyzetben lévő bamarok irányítják az országot. Az iszlámellenesség eléggé meghatározó volt egészen a közelmúltig, és a rohingyák ellen elkövetett népirtás világszerte felháborodást okozott.

_{Balra: fegyveres konfliktusok Mianmarban 1995 óta (sárgával)}

_{Jobbra: etnikai térkép 1972-ből, narancs színnel a bamarok (burmaiak), vöröses barnával a karenok}

_{(Forrás: Wikimedia Commons)}

Ahogy a muszlim rohingyák, úgy a legtöbb mianmari keresztény is valamelyik etnikai kisebbséghez tartozik a múltbeli, célzott misszióknak köszönhetően (persze nem minden etnikum keresztény). Az etnikai kisebbségeket legalább 70 éve üldözi a katonaság. A keresztények helyzete azért egy fokkal jobb, mint a muszlimoké. Emellett a legtöbben jól ismerik a katonaság rémtetteit, ami az egyik oka a számos fölfegyverzett etnikai csoportnak és a jelenleg is zajló fegyveres összecsapásoknak sok etnikai térségben. Mianmarban folyik emiatt a legrégebb óta tartó polgárháború a világon – mindig a dzsunta kezdeményezte a támadásokat a kisebbségek ellen. Ezáltal nem maradt más lehetőségük, mint fegyveres védekezésbe átmenni az államhatóság agressziója ellen. Továbbá még az egyes keresztény felekezetek között is megoszlanak a vélemények a mostani eseményekkel kapcsolatban.

Általában véve a más vallásúakat nem kezelik egyenlően a buddhistákkal. Például egy nem buddhista közalkalmazott nagy valószínűséggel nem kapott előléptetést. Éppen ezért a legtöbb kisebbségi és egyéb hívő inkább nem dolgozott a kormánynak a hátrányos megkülönböztetések miatt.

A hétköznapi burmaiak viszont ugyanolyanok, mint mások: kedvesek, jóérzésűek és udvariasak, így a diszkrimináció nem mindig egyértelmű.

Valójában a rendszer és a politika választja el egymástól a különböző vallásúakat. A változást hozó elmúlt öt évben az országnak először volt nem bamar származású alelnöke.

Növekvő feszültség

Ez a forradalom nem csupán a Tatmadav ellen szól, hanem egyben társadalmi forradalom is, hogy az emberek észrevegyék a múltbéli egyenlőtlenségeket. Az események hatására a lakosság tudatába került mindannak, ami a társadalomból hiányzott. A burmaiak elkezdtek szembenézni azzal is, hogy a rohingyák elleni népirtás megtörtént és az etnikai tisztogatás és üldöztetés valóságos volt.

Sokan nagyon sötéten látják a jövőt. Nem lehet tudni, hogy az ENSZ közbelép-e békefenntartó csapataival. Nagy az esély rá, hogy Mianmar is Szíria sorsára jut, mert a Nemzeti Egység Kormánya egy szövetségi hadsereg létrehozásáról beszél, ami közvetlen háborúhoz vezetne. Jelenleg mindkét fél sikertelenül követeli, hogy a másik kompromisszum nélkül fogadja el őt az ország vezetőjeként, ami végsőkig tartó harcot eredményezhet mindkét oldalon. A Tatmadav hadserege képzett és jól fenntartott, ami előny a számukra. Ám a hitelessége a lakosság szemében a nullával egyenlő.

A nemzetközi figyelmeztetésre, hogy az ország sok barátot fog elveszteni, a rezsim azzal válaszolt, hogy már van tapasztalatuk a kevés szövetségessel való együttműködésben. Az az általános vélekedés, hogy a nemzetközi közösségnek közbe kellene lépnie és azon dolgozni, hogy a népakarat érvényesüljön, ami a demokrácia visszaállítását jelenti Mianmarban. Az eszköz a párbeszéd kellene legyen, vagy a feleket erőteljesebb beavatkozással kellene a tárgyalóasztalhoz ültetni. Sajnos mostanság nem sok politikai akarat látszik egy ilyesfajta közbelépésre. Csak tényleges cselekvés nélküli kijelentéseket hallani – az ENSZ keze meg van kötve, vagyis a világ közönyössége a mianmari helyzet iránt folytatódni fog.

A puccs és a burmai lakosság arra adott válasza csúcspontra jutott. Az élelmiszer-ellátás bizonytalanná vált és humanitáriánus katasztrófa mutatja első jeleit. A nemzetközi közösség segíthet elkerülni a még több szükségtelen halált és biztosíthatja a szükséges támogatást. A helyzet most egyre rosszabb és tragikusabb, ahogy a békés tüntetések után erőszakos válaszlépésekre szánták magukat az emberek a terrorral szemben. A járvány még mindig terjed, a tesztelés leállt és a fertőzötteket sorsukra hagyták. Az élelemellátás apad, az otthonmaradás talán az egyedüli lehetőség.

Mit tehetünk mi, egyszerű emberek világszerte Burmáért? A nép hangja arra kér minket, hogy imádkozzunk a kedvező fordulatért. Ez is a mi felelősségünk, hogy imádkozzunk az erőszak megszűnéséért és az ártatlan életek megmeneküléséért. Csak reménykedhetünk, hogy nem egy Szíriához hasonló forgatókönyv következik hamarosan.

^[1] Habár a Mianmar (vagy még helyesebben: Mianma) a burmai nyelv számára kiejthetőbb változat, még így sem semleges. Az etnikai kisebbségek nem mind fogadják el, mivel ez kizárólag a bamarokra vonatkozik.

^[2] A szó hagyományosan csak annyit jelentett: ’a bamar törzs hadserege’.

Cikkünkben a burmai nevek, kifejezések a magyar átírási szabályokat és a burmai kiejtést figyelembe véve szerepelnek, ezért eltérhetnek a korábban megjelent magyar nyelvű szövegekben használt alakoktól.