Naplórészlet – Emmausra emlékezve

Olvasási idő: 4 perc

Esteledik, gyertyát gyújtok, mert valakire emlékezem. Néhány perce hallottam, hogy meghalt a Fokoláre mozgalom Chiara Lubich utáni első elnöke, Maria Voce, Emmaus, ahogy hívtuk őt a közösségben. Pörög a net, jönnek a hírek, az üzenetek, a képek, miközben keresem magamban a szavakat, melyek kifejezhetik, ki is volt számomra Emmaus.

_{2011-ben Emmaus Budapestre érkezik, a reptéren a Fokoláre közösség magyarországi tagjai fogadják (fotó: Sás Benedek)}

Amikor 2008-ban megválasztottuk őt, nemes egyszerűséggel széttárta a karját, mondván: ti akartátok – s ez főleg az első generációnak szólt, akiktől tanulta a karizmát. A szemünk láttára mozdult meg a jól ismert, bevált szervezeti „piramis”, amit ő később – mindannyiunk szerepét és felelősségét egyformán hangsúlyozva – oly nagy előszeretettel próbált a feje tetejére állítani az egész Mozgalomban. Valami új kezdődött, amit akkor még csak ízlelgettünk.

_{Valami új kezdődik – közös tervezgetés (fotó: Papp Gábor)}

Folyamatosan bátorított minket, mondván, hogy vele együtt mindannyian „elnökök” vagyunk. Egyszer írtam neki egy problémáról. Amikor legközelebb találkoztunk, megköszönte és jelezte, hogy figyelembe veszi a meglátásom. Hirtelen úgy éreztem, mintha édes teherként rám nehezedne önnön súlyom és megtudom, ki is vagyok. Máskor panaszkodtam neki. Befogadó csendje adta értésemre, hogy rossz úton járok, miközben újabb leckét vehettem az önismeret iskoláján.

_{A 2011-es magyarországi látogatás alkalmával, jobbszélen a szerző, Tóth Ilona (fotó: Sás Benedek)}

Emmaus a társelnök kíséretében hamar világkörüli útra indult, hogy közelebbről is megismerje a reábízottakat. Havonta, hetente érkeztek a négy égtájról a legkülönbözőbb kultúrákban megfogant kérdésekre adott válaszai és hamar rájöttem, hogy ezeket olvasva, kijegyzetelve, alkalmazva, egy igazi iskola részese lehetek. Nem mindig teológiai mélységekről vagy a karizma értelmezéséről volt szó, gyakran a működésünkkel kapcsolatos kihívásokról, gyakorlati dolgokról kérdezték. Egy ilyen alkalommal, látva a közösség jól szervezett, megszokott, merev rendben zajló életét, azt találta nekik mondani, hogy „oszolj”! Azokban az időkben, amikor az alapító elvesztése okozta bizonytalanságban gyakran hallottuk, hogy „ezt így kell, mert Chiara így csinálta”, ez a felhívás forradalminak számított. Vagy amikor valaki ezt az időszakot igazi próbatételnek nevezte, ő igazat adott neki, de kifordította a szó értelmét, vagyis igen, ez egy próba, vagyis próbálni kell, próbálgatni kell a karizmát.

_{Isten Önkéntesei körében, épp ajándékozás közben (fotó: Tóth Ilona albumából)}

És ezt tettük. Próbáltunk nem félni attól, hogy használat közben „bepiszkolódik”. Tanultunk kockáztatni, inkább szólni, mint nem, tanultunk bízni és ő példát mutatva, mindenben, fáradhatatlanul előttünk járt. Amikor azt kérdezték tőle, mit tegyünk, ha valamiben nem értünk egyet, a válasza lefegyverző volt. Amit mondunk, azt hisszük helyesnek és ez természetes – hangsúlyozta. Ha nem így lenne, nem mondanánk. A kérdés az, hogy érdekel-e minket Jézus véleménye a témában, márpedig igen buták lennénk, ha nem érdekelne. Ha tehát szeretetből félretesszük saját véleményünket, hogy meghallgassuk a másikét, kölcsönös szeretetünk odavonzza Jézus jelenlétét. Ő összekapcsol és megvilágosít. Minket is. Ezek a gondolatok velem jöttek az elmúlt években. Úgy éreztem, ma is azt gondolom, hogy ez a szeretet magasiskolája.

_{Középen Emmaus a vendéglátók karéjában (fotó: Erhardt Gyula)}

Ma is újdonságnak számít, hogy egy olyan közösségben, ahol világiak, szerzetesek, papok és püspökök egyaránt részt vesznek, nő legyen az elnök. Tudjuk, hogy szent II. János Pál pápa ebben az egyház máriás arculatát látta a péteri, vagyis a hierarchikus profil mellett, mégse mindennapos, hiszen felveti a kérdést, hogy férfiként, hogy érzi magát az ember egy ilyen Mozgalomban. Még ma is emlékszem, hogyan reagált Emmaus, amikor erről kérdezték. A szeretet elsőségéről beszélt, melyre a nők jelenléte emlékeztet, akik nem futhatnak be egyházi karriert. Ha ezt ők maguk hangsúlyoznák, önfényezésnek tűnhetne, de ha ezt férfiak teszik, abban ott rejlik a tanúságtevő, önzetlen szeretet. Ebben a kölcsönösségben mindkettő megtalálja önnön méltóságát.

_{Hazai egyházi köszöntő (fotó: Papp Gábor)}

Naplóbejegyzésem végefelé járok és szinte eltévedtem az Emmausra emlékeztető szavak és gondolatok erdejében. Ha ide egyáltalán illene valamiféle csattanó, akkor azt hangsúlyoznám, hogy ő akkor sem adta fel, amikor sokakban értetlenkedést váltott ki az a javaslata, hogy az alapítás során a közösséget szerte a világba röpítő, széttartó, centrifugális erő után szükség lenne az összetartó, centripetális erőre, vagyis különböző helyi és központi összevonásokkal eljött a Mozgalom át- és újraszervezésének ideje.

_{Emmaus, vagyis Maria Voce (1937–2025; fotó: Sás Benedek)}

Ez az áldott, szükséges és ígéretes folyamat még ma is tart, de a kulcsot ehhez is ő adta kezünkbe: „mindent adni és közben mindent elveszíteni”. Amikor Magyarországon járt, arra biztatott minket, hogy saját kincseinkből, gazdagságunkból, kultúránkból merítve legyünk ajándék mások, sokak, a körülöttünk lévő népek számára is. Amikor felfedezte, hogy itt Kelet-Közép-Európában a történelem összekeverte az anyanyelv, a kisebbség, a nemzetiség és az állampolgárság fogalmát, számára ez a régió valós laboratóriuma lett a Jézus kívánta egységnek.

Most be is fejezhetném, bár ahogy mondják, ezt csak abbahagyni lehet… Még azért kicsit morfondírozok. Chiara és Emmaus. Egymásba áttűnő képek. Elsők. Első az alapításban, első a másban. De valahol mindannyian elsők vagyunk, nem?

Kiadónknál 2013-ban megjelent Maria Voce Emmausszal készült interjúkötet itt megrendelhető.