Népeket összekötő szeretetlánc, mely egy betegségből született

Várföldi Tamás és Marika az általuk létrehozott érdi Egymásért Alapítványon keresztül – osztrák barátaik hathatós segítségével – 30 éven át végeztek egyedülállóan hatékony szociális-karitatív munkát Kárpátalján, melyért 2016-ban Magyar Örökség-díjban is részesültek. Marika betegségével kezdődött minden: segítséget kértek és kaptak, majd elindult egy határokon átívelő szeretetfolyam. Marika egy éve költözött át a Mennyei Hazába, az évforduló kapcsán beszélgettünk Tamással, aki csökkenő volumenben, de folytatja a munkát.

nepeket-osszekoto-szeretetlanc-mely-egy-betegsegbol-szuletett

Hogyan és mikor indult ez a hihetetlen történet?


1974 januárjában ismertem meg Marikát, aki már ismerkedésünk idején említette, van egy betegsége, a sclerosis multiplex, de ez egyáltalán nem volt látható, nem is foglalkoztam vele: a szerelem sok mindent elbír. Nászutunkon a Zempléni hegységbe utaztunk, ahol kirándulásokat terveztem. Ott döbbentem rá egy három kilométeres séta után, hogy Marika egy lépést sem tud tovább menni, így a hátamon vittem vissza a turistaházba.

Az évek alatt két gyermekünk született és közben feleségem állapota fokozatosan romlott, végül 1986-ban rokkantosították, leszázalékolták. Ezt követően egy téli reggelen elcsúszott a teraszon és combnyaktörést szenvedett, ami a mozgásában még nagyobb korlátozásokat jelentett. Ekkor gyermekeink kettő-, illetve négyévesek voltak. A helyzet megoldására elkezdtünk elektromos rokkantkocsit keresni, így jutottunk el feleségem egy osztrák barátnőjéhez, Gerti Marchart-hoz, aki Ausztriában bolhapiacot szervezett ügyünk támogatására. A befolyt adományokból meg tudtak vásárolni egy elektromos tolókocsit, amit 1988 májusában elhoztak Marikának. Még ez év őszén béreltek egy nagy buszt is, hogy Marikát meglátogassák, és húsz osztrák segítővel az összes maradék tárgyat elhozták nekünk: annyi mindent kaptunk, hogy a szomszédok garázsaiba, padlásokra tudtuk csak az adományokat szétpakolni.

 

 

 

 

Mivel aktív közösségi életet éltünk, egy 18 éves szegedi lány tolókocsi-szükségletének híre is eljutott hozzánk. Ekkor támadt az ötletem, ha nekünk segítettek osztrák barátaink, akkor mi is segíthetnénk ennek a szegedi lánynak, és 1989 őszén megrendeztük az első érdi jótékonysági bolhapiacot. A növekvő munkanélküliség, az áruhiány, az általános szegénység és a jó minőségű használt ruhák egymásra találtak: a jelentős bevételből egy mechanikus tolószéket sikerült vennünk a szegedi lánynak.

Ausztriában azonban nem állt le az adakozás, ottani nyugdíjas korú barátaink – emlékezve a háború utáni ínségre – a fogyasztói társadalom vedd meg-használd-dobd el elvét elutasítva, jó szívvel adták tovább feleslegessé vált dolgaikat. Az érdi bolhapiac sikere és az, hogy mi nem magunkra gondoltunk, hanem mások megsegítésén fáradoztunk, megadta a szükséges lelki töltetet a mi segítőinknek (akiket Szíves Segítőknek neveztünk el) és az osztrák adományozók egyre szélesedő táborának.

Látták az emberek, hogy amiben ők részt vesznek, az másokért van, és a másokon való segítés valahogy működött magától.

Mi csak egy akcióban gondolkodtunk, de az érdi lakosság kérte, ismételjük meg ezt a rendezvényt. Először Trabanttal, utánfutóval, barátok autóival, bérelt Barkas-szal, majd később teherautókkal, kamionokkal szállítottuk haza az összegyűjtött használt ruhákat és egyéb tárgyakat Ausztriából, egyre nagyobb mennyiségben…

 

Érdi és osztrák Szíves Segítők csoportképe.

 

Csak néhány adat az elmúlt 30 évből, a teljesség igénye nélkül: több száz segítő munkatárs, megszámlálhatatlanul sok fuvar, százezer fölötti megsegített. Mi a titok? Mi kell ahhoz, hogy valaki egy ekkora vállalkozást létre tudjon hozni és fenn tudjon tartani?

 

Nem tudom igazából megmondani, nem volt semmiféle „titok”: egyszerűen lendületbe jöttünk, mindig volt egy szükség, amit éppen akkor ki kellett elégíteni. Ez olyan, mint egy szélvihar, ami ha felkap, visz magával: egyrészt Ausztriában nem állt le a gyűjtés, másrészt itthon és a határon túl folyamatosan jelentkeztek újabb és újabb igények.

Az egyik helyen feleslegessé vált valami, a másik helyen pedig megjelent a szükség. Valami miatt mi lettünk azok, akikre rámutatott a Mindenség, és akik közvetítettek e kettő között.

Mi igeneket mondtunk az éppen aktuális feladatra, illetve végre is hajtottuk azt, amire igent mondtunk. Mivel mindig betartottuk az ígéreteinket, egyre többen fordultak hozzánk bizalommal mindkét oldalról.

 

Segélyszállítmányaitok egyik fő célpontja már évtizedek óta Kárpátalja: hogyan alakult ez ki? Mi jellemzi az ottani családok életét?

 

Már 1990 végén felmerült, hogy ott még sokkal nagyobb a szegénység, mint nálunk: rettentő siralmas állapotok voltak akkoriban arrafelé, ezért osztrák partnereinkkel közösen úgy döntöttünk, hogy nyitunk Kárpátalja irányába. A szállítási és egyéb logisztikai költségeket az érdi bolhapiacok bevételeiből tudtuk finanszírozni, amelyeket havonta 2-3-szor rendeztünk meg. Az idők folyamán nyugati partnereink többször pénzt is gyűjtöttek kárpátaljai iskolák, óvodák építése céljából. Ebből összesen 30 év alatt 12 óvoda, 6 iskola, 3 árvaház, 3 orvosi rendelő épült meg és sok tucat iskolát, valamint 3 komplett kórházat tudtunk felszerelni bútorokkal, berendezési tárgyakkal.

Először Salánkon kérték, hogy segítsük az iskola felépítését, amit az állam pénzhiány miatt leállított. Egy szerkezetkész épületet vettünk át, nyílászárók nélkül, csak a falak álltak. A berendezést teljes egészében mi szállítottuk le, összesen 17 kamionnal: iskolabútorokon kívül fűtőtestet, mosdót, WC-t, csaptelepeket, burkolóanyagot, világítótesteket, villanyszerelési anyagot stb. 1999-ben került átadásra, mint Kárpátalja legszebb 25 tantermes középiskolája. Fennállásának 10 éves évfordulóját 2009-ben közösen ünnepeltük. Akcióinkkal összesen 40 iskolát, kollégiumot támogattunk.

 

Az Alapítvány által építtetett Salánki Iskola fennállásának 10. évfordulóját ünneplik.

 

Manapság sokan panaszkodnak a nehézségekre. Nektek jutott jó néhány igazán komoly megpróbáltatás, mégis egész életeteket a mások felé fordulás, a másokért élés jellemezte. Miből merítettétek ehhez az erőt?

 

Indíttatásunk is volt erre, már a szüleimtől is ezt a segítőkészséget örököltem: gyerekkoromban elképzelhetetlenül nagy szegénységben nőttünk fel, szüleim mégis – a hihetetlenül sok gond és probléma ellenére – 18 éven keresztül anyagilag támogattak egy árva gyereket, a négy saját gyerekük ellátása mellett… Másrészt nekem egyszerűen nincs szívem kidobni azt, ami mások számára esetleg még használható. Minden, ami van, ami Istentől adatott nekünk, az mind szép és jó, csak meg kell látni benne a szépet. A feleslegeket kidobni, nem eljuttatni oda, ahol örülnek neki, ez szerintem bűn, istenkáromlás. A másik embert tisztelem és méltányolom, és ha módom van rá, akkor segítek neki. Ezt lehet egyszerűen emberségnek hívni, mert ez egy olyan alapállás, ami független minden vallástól, ez egy alap emberi magatartás. Mindig azt keresem, hogy hol, hogyan tudom szebbíteni a világunkat, az emberi közösséget.

 

Amikor látod magad körül Kárpátalján a szegénységet és reménytelenséget, hogyan tudod viselni annak terhét, hogy nem tudsz mindenkinek segíteni, tehetsz bármennyit, mégis lesznek ott szegények továbbra is?

 

Kárpátalján egyébként már nem annyira rossz az anyagi helyzet, és jóval segítőkészebbek az emberek, mint nálunk vagy Nyugaton. Én mindig megerősödve jöttem, jövők haza: nagyon sok rendkívül értékes emberrel találkoztam az évek során. A szegénység pedig nem csak anyagi kérdés. Az igazi szegénység az emberi méltóság eltiprása. A szegény emberek legnagyobb problémája nem az, hogy nincs elég pénzük ételre vagy ruhára – habár ez is nagy probléma – hanem az, hogy semmibe veszik, lenézik őket azok, akiknek lenne miből adniuk. Mi mindig vigyáztunk a szegények méltóságára! Nem ingyen alamizsnát adtunk: ki-ki maga válogathatott a ruhák és tárgyak között igénye szerint, de – a legszegényebbeket leszámítva – mindig kértünk tőlük egy jelképes összeget „fizetség” gyanánt, amit utána persze helyben költöttünk el: többek között iskolák felújítására, berendezési tárgyak vásárlására.

 

Bolhapiac Kárpátalján, Nagyszőlősön. A tolongás miatt rendőröket kellett hívni, hogy ne törjék be a bejáratot.

 

Ha a szegénynek megadjuk az emberi méltóságot azzal, hogy elismerjük, ő is embertársunk, aki élni akar, és ebben az élni akarásban segítünk azzal, hogy megpróbálunk életteret vagy munkahelyet biztosítani, akkor megadtunk neki mindent.

Az élni akarás, a munka megbecsülése, az önbecsülés, hogy nem akarok csak segélyeken élni, az nagyon erős a kárpátaljai emberekben.

Volt például egy asszony, aki gyermekkori paralízisben lebénult, nem tudott rendesen lábra állni, de ennek ellenére nem adta fel: megházasodott, hét gyermeke született, elment dolgozni is, egy művelt asszony lett belőle. Élete nagy vágya volt, hogy eljárhasson a templomba, de mivel a lépcsőkön nem tudott felmenni, erről le kellett mondania. Egyszer aztán terveztettünk és megépítettünk egy rámpát a templom lépcsőjéhez, és így ez az asszony a tolókocsival végre be tudott menni: elmondhatatlanul boldog és hálás volt ezért!

 

Vagy egy másik példa: a határ melletti egyik kis faluban él egy vak ember a családjával, aki teljesen egyedül műveli a hatalmas szőlőlugasát: metsz, szüretel, bort készít és még a kiskertet is gondozza. Nem adja fel, nem akar egész életében csak segélyért kuncsorogni, hanem mindent megtesz az életéért, amit csak tud. Az életerő az egy csoda! Az élet minden körülmények között élni akar! A sort még hosszan folytathatnám, megszámlálhatatlanul sok ilyen példa, élettörténet van!

 

Mit jelentett ez az elköteleződés a házasságotokra nézve, milyen hatással volt a kapcsolatotokra ez az évtizedeken átívelő, hatalmas vállalkozás?

 

Marika, mint beteg asszony, a logisztikai hátteret intézte számítógép és telefon segítségével. Ezt az egész művet az első pillanattól kezdve teljes egyetértésben csináltuk. Persze mindig voltak segítők mellettünk és körülöttünk, így amikor én külföldre utaztam, Marika akkor sem maradt soha egyedül. Az hajtott előre mindkettőnket, hogy óriási szükséget találtunk Kárpátalján, az osztrák adományozási kedv pedig folyamatosan nyomott előre bennünket.

Viszont malter nélkül a téglák sem állnak össze: mi voltunk azok, akik folyamatosan kevertük a maltert és behelyeztük a téglák közé. De ezt mindig együtt csináltuk.

 

Egy éve már, hogy Marika átment a Mennyországba. A gyászjelentésén többek között ez állt: „Ne féljetek! Csak ÉLET van!” Mit szerettetek volna üzenni ezzel a felhívással?

 

Azt, hogy csak élet van, nincs halál. Csak örök élet van, nincs halál. Minden él! Akarjuk úgy látni a világot, hogy benne minden él! Hiszen mindenben élet van, mert mindenben a Mindenség van: Isten van mindenben, ezért nem kell félnünk semmitől, sem anyagi nehézségektől, sem világjárványtól, sem a különböző betegségektől. Nincs örök halál sem, Marika odaát is él, ezt biztosan érzem és tudom!

 

Harminc év tapasztalatával a hátad mögött mit üzensz a fiatalabb házasoknak, a családoknak?

 

A házasság egyik célja az élet továbbadása: ennél nem lehet nagyobbat alkotni. Aki ezt megteszi, az önmagát is boldogítja, értékesebbé teszi. Ezenkívül bármilyen élethelyzetben van is az ember, törekednie kell az értékteremtésre, a világ szebbítésére. Mindig lehet találni olyanokat, akik nálunk szegényebbek, szerencsétlenebbek, akiknek nehezebb sorsa van. Megkereshetjük őket, ápolhatjuk, segíthetjük, támogathatjuk őket. Aki csak magát keresi, az ugyanis sohasem lesz igazán boldog. Aki csak magának gyűjt, az sosem tud eljutni arra a szintre, ami őt elégedetté és boldoggá tenné, mert a gyűjtésnek nincs vége… Akinek valamiben – bármiben – több jutott, annak alapvető felelőssége segíteni, támogatni a rászorulókat. Az egyszerű embernek pedig az a dolga, hogy elvégezze a maga mindennapi feladatát, a legjobb tudása szerint.

Fotó: Várföldi Tamás albumából (5)

Legújabb könyveink: