A Csend Egyháza vagy a Párbeszéd Egyháza? – A szentszéki keleti politika, Chiara Lubich és a vasfüggöny kihívása – 1. rész

^{A vatikáni keleti politika talán leginkább emblematikus pillanata, az 1964-es szentszéki-}

^{magyar részleges megállapodás aláírása Budapesten. (www.cardinalcasaroli.it)}

A második világháború után hamarosan vasfüggöny választotta el Közép- és Kelet-Európa katolikusait Rómától. A szovjet típusú kommunista rendszer célja ugyanis egy földi paradicsom, az osztálynélküli társadalom megteremtése volt, amelynek egyik legnagyobb akadályát a vallásban, különösképpen is a fő ideológiai és politikai ellenfélként tekintett katolikus egyházban látták. A szembenállásból fakadó egyház- és vallásüldözés jelentette a katolikus egyház és a Szentszék számára a 20. század második felének egyik legjelentősebb kihívását: miként lehet a Csend Egyházát segíteni és a vasfüggöny által kettéosztott katolikus egyház egységét megőrizni?

A kérdésre több síkon született válasz: a legismertebb, vagy legalábbis a történettudomány által eddig leginkább feldolgozott terület a Szentszék hivatalos, lelkipásztori szempontokat szem előtt tartó diplomáciai-politikai válaszkeresése, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az anyagi-lelki szolidaritás síkján keresett válaszokat sem.

Cikkemben nem törekszem a kérdés valamennyi aspektusának részletes bemutatására, csupán három szempont felvillantására szorítkozom. Az első részben röviden áttekintem a szentszéki keleti politika „hivatalos” síkján bekövetkezett hangsúlyeltolódásokat, valamint a politikai-diplomáciai segítségnyújtás kudarcának, illetve korlátainak megtapasztalása nyomán szükségessé váló alternatívák keresését. A második részben majd ebben a kontextusban helyezem el Chiara Lubich és Mária Műve történetét. Egyfelől azt vizsgálom, miképpen hatott a Chiara által képviselt Ideál megtestesülésére a Csend Egyházának valósága, másfelől pedig azt, hogy mi újat hozott Chiara karizmája a vasfüggöny kihívására adott válaszok keresésében.

A vatikáni keleti politika

A vasfüggöny mögé került egyház hívei, papjai és püspökei hamar szembesültek azzal a dilemmával, vajon mi a helyes, felelős keresztény magatartás az egyházüldöző rezsimmel szemben: Az üldöztetés bátor vállalása, vagy kompromisszumok keresése a túlélés érdekében? Vajon nem fenyegeti-e kihalással az egyházat az ellenállás? Nem kompromittálja-e az egyházat a megegyezés és együttműködés az üldözőkkel? A vasfüggöny nyugati oldalán és a Vatikánban ugyanezek a kérdések merültek fel: a modus non moriendi [a túlélés módjainak] keresése, vagy inkább a tanúságtevő helytállás az egyház feladata?

A kérdésre adott válaszok alapján – jelentős leegyszerűsítéssel – két egymástól markánsan eltérő korszakra szokás osztani az 1945 utáni szentszéki keleti politikát. A Szent Hivatal 1949. július 1-i dekrétuma (amely kiközösítés terhe mellett meg nem engedettnek nyilvánította a kommunista párt, vagy a kommunisták bármiféle támogatását) szimbolizálja XII. Piusz pápaságát, mint az elítélés és szembenállás periódusát.

^{XII. Piusz pápa, 1939–1958 (bild.de)}

XXIII. János pápa Pacem in Terris kezdetű enciklikája ezzel szemben az enyhülés és dialógus által jellemzett új korszakot jeleníti meg.

A kétségtelen hangsúlyeltolódások ellenére, ez a diszkontinuitást hangsúlyozó paradigma azonban félrevezető. Mégpedig azért, mert a Szentszéknek a vasfüggöny kihívására politikai-diplomáciai síkon adott válasza alapvetően egy és ugyanazon eszközt használatában gondolkozott 1945 és 1989 között végig: a 19. században a francia forradalom következményeire válaszul kidolgozott, majd a két világháború között továbbfejlesztett konkordátumpolitika alkalmazásában.

A 20. századi vatikáni Ostpolitik végsősoron a hagyományos – állam és egyház közötti megegyezésre törekvő – konkordátumpolitika azon speciális esetének tekinthető, melynek keretében a Szentszék a kommunista rendszerű államok területén élő katolikusok érdekeinek védelmében kívánt fellépni.

Mint ilyen, ha nem is választható el teljesen a kommunizmus mint ideológia megjelenésére és terjedésére adott egyházi állásfoglalásoktól és reakcióktól, lényegét tekintve az ideológia gyakorlati megvalósítására adott válaszként született, (azaz kezdete a bolsevik Oroszország 1917. évi létrejöttéig nyúlik vissza), célja pedig a hagyományos konkordátumpolitika logikájának megfelelően az egyház szabadságának lehető legteljesebb biztosítása volt tárgyalásos úton kialkudott nemzetközi egyezményekben.

XII. Piusz pápasága és a XXIII. János pápával kezdődő korszak között több ponton mindenesetre számottevő különbség érzékelhető. Az egyik ilyen abban állt, hogy a diplomata „karriert” befutó Pacelli pápát a második világháborút követő években tanúsított szentszéki tárgyalási készség szovjet részről történő elutasítása, a közép-európai államok erőszakos bolsevizálása, valamint a nemzetiszocializmussal kapcsolatban szerzett negatív tapasztalatok óvatosságra intették, így egy megállapodásra csak a tárgyalópartner őszinte szándékát igazoló garanciák mellett mutatott készséget. Plasztikusan tükrözi a vatikáni aggodalmakat az a megjegyzés, amellyel egy kúriai prelátus az 1956 tavaszi szovjet tapogatódzásokat kommentálta: „Nem egy nyelvet beszélünk. Attól kell tartani, hogy megszegik az egyezményeket, miként Hitler tette a konkordátummal.”

^{XXIII. János pápa, 1958–1963 (Wikipédia / De Agostini)}

XXIII. János, majd VI. Pál pápa ezzel szemben vállalni merte a tárgyalások garanciák nélküli megkezdésének kockázatát.

Egy másik különbség abban állt, hogy míg XII. Piusz pápa az egyház szabadságának lehető legteljesebb helyreállítását szorgalmazta, és ezért a status quo megváltoztatására törekedett, XXIII. János pápát az 1956-os magyar forradalom bukásának tapasztalata arra figyelmeztette, hogy az egyháznak hosszú távon kell számolnia a kommunista rendszerek fennmaradásával.

Következésképpen kész volt tudomásul venni a kommunista kormányok egyházat ellenőrző és befolyásoló szerepét, és egyedül a részeredmények elérését, az egyház szabadságának viszonylagos tágítását tartotta ésszerű célkitűzésnek.

A legfőbb különbség azonban az volt, hogy a korábbi egyoldalú kezdeményezések után először 1963-ban érett meg a nemzetközi helyzet arra, hogy egyszerre jelentkezzen tárgyalási hajlandóság a Szentszék és a szovjet blokk részéről.

Márpedig a párbeszédhez két félre van szükség.

A diplomáciai-politikai síkon folytatott párbeszéd korlátait jelezte ugyanakkor, hogy az elért egyezményeknek köszönhetően elsősorban az egyház hierarchikus struktúráját sikerült csak helyreállítani, illetve stabilizálni, miközben a tárgyalások ténye és a megállapodások elfedték, hogy a nyílt egyházüldözést a szovjet blokkban fokozatosan rafináltabb vallásüldözés váltotta fel, amely az egyház intézményes struktúráinak támadása helyett jórészt a hívek negatív diszkriminálásában és a materialista világnézeti monopólium erőszakos érvényesítésében öltött testet.

^{Kádár János és VI. Pál pápa találkozása a Vatikánban 1977. június 9-én (archivnet.hu)}

A Szentszék számára diplomáciai síkon az 1969-ben kezdődő európai biztonsági és együttműködési konferencia kínált lehetőséget arra, hogy a kétoldalú kapcsolatok korlátain túllépjen. A konkordátumpolitika logikájával szakító, a vallásszabadságról szóló Dignitatis humanae kezdetű zsinati dokumentumra alapozott érveléssel végül sikerült elérni, hogy a helsinki záróokmány „dekalógusa” kifejezetten utaljon arra, hogy a szabadságjogok az „emberi személy méltóságából fakadnak”, megtartásuk „lényeges tényezője a békének”, és hogy az aláíró államok a vallásgyakorlás közösségi formáinak tiszteletben tartására is kötelezettséget vállaljanak. A libertas ecclesiae [az egyház szabadsága] biztosítására összpontosító hagyományos modellel szemben így mind nagyobb szerepet kapott a libertas religionis [a vallás szabadsága] szorgalmazása, ám a szovjet blokkból érkező II. János Pál pápa volt az, aki következetesen képviselte: a materialista világnézeti monopólium bevezetésére törekvő szocialista egyházpolitikával szemben az emberi méltóságon alapuló vallásszabadság érvényesülésének követelése az igazán hatékony eszköz.

Morális-lelkipásztori és az anyagi szolidaritás

A vasfüggöny kihívására adandó válaszok keresése mindazonáltal soha nem korlátozódott kizárólag a diplomáciai-politikai síkra – már csak a kommunizmus ideológiai kihívása miatt sem. A kereszténység és a kommunizmus közötti küzdelmet XII. Piusz például az emberi történelem eszkatológikus távlatában, spirituális küzdelemként értelmezte, így a harc megvívásában is elsődlegesen a „lelki fegyverek” szerepét hangsúlyozta, amelyben a vasfüggönyön innen és túl az egyház minden tagjának részt kell vennie. A katolikus egyház belső megosztását és szakadár nemzeti egyházak létrejöttét célzó kommunista egyházpolitika kontextusában tehát a már említett 1949-es elítélő dekrétum is mindenekelőtt olyan „lelki fegyver” volt, amellyel a pápa a kommunista ideológia és a katolikus tanok összeegyeztethetetlenségére valamint az egyházhoz való hűségre emlékeztette a híveket és egyúttal a legitim egyházi hierarchiával szemben állami támogatással fellépő papi (béke)mozgalmakat elszigetelve kívánta az egyház doktrinális és fegyelmi egységét megőrizni. Míg nyugaton sokan kockázatosnak tartották az ilyen határozott fellépést, a Csend Egyházának tagjai a feléjük irányuló pápai megnyilatkozások mindegyikét, még az ilyen határozott hangvételűeket is morális támogatást és szolidaritás-vállalást jelentő kiállásként értékelték.

A támogatásnak és szolidaritás-vállalásnak, az egyetemes egyház egysége kifejezésének a lelki-szellemi síkon túl, mindvégig volt egy konkrét, gyakorlati aspektusa is.

A legsötétebb időszakban is élt a meggyőződés, hogy a vasfüggöny nem teljesen átjárhatatlan, ezért a Szentszékre mindvégig a (félhivatalos, nem hivatalos vagy akár titkos) kapcsolatok keresése volt jellemző. Ezekkel egyfelől a kölcsönös információcsere lehetőségével igyekezett „szólási lehetőséget” biztosítani a Csend Egyházának, másfelől pedig a vasfüggöny mögötti egyház közvetlen morális-lelkipásztori és anyagi megerősítését célozta. A kommunió mindkét formájának megvalósításához gyakran a nyugati államok vasfüggönyön túli követségeinek munkatársai, vagy éppen szerzetesek, papok és laikusok turistaútjai és „családlátogatásai” biztosították a csatornát. Jellemzően ugyancsak ilyen csatornákon természetben, vagy miseintenciók „közvetítésével” érkezett a térségbe jelentősebb anyagi támogatás is – például a Caritas Internationalis, a „Speckpater” féle Kirche in Not, Ostpriesterhilfe szervezésében, vagy éppen a Rómában élő emigráns papok révén.

A cikk folytatódik, 2. részében Chiara Lubich és a Csend Egyháza dialógusáról olvashatunk.