A Csend Egyháza vagy a Párbeszéd Egyháza? – A szentszéki keleti politika, Chiara Lubich és a vasfüggöny kihívása – 1. rész

A Chiara Lubich centenárium számos alkalmat nyújtott arra, hogy örökségét, gondolatait, írásait és kezdeményezéseit különböző szempontok szerint felmérjük és értékeljük. A Chiara Lubich Központ szervezésében megrendezett konferencián hangzott el történész szerzőnk előadása, mely azt mutatja be, hogyan viszonyult Chiara a keleti blokk országaiban élő keresztényekhez, hogyan próbálta a vasfüggönyön túlra is eljuttatni ideálját. Az írás első része a Vatikán Kelet politikájának változásait mutatja be, a második rész az egység lelkiségének és Chiarának a szerepét tárgyalja egy újfajta párbeszéd kialakításában.

a-csend-egyhaza-vagy-a-parbeszed-egyhaza-a-szentszeki-keleti-politika-chiara-lubich-es-a-vasfuggony-kihivasa-1-resz

A vatikáni keleti politika talán leginkább emblematikus pillanata, az 1964-es szentszéki-

magyar részleges megállapodás aláírása Budapesten. (www.cardinalcasaroli.it)

 

 

 

 

A második világháború után hamarosan vasfüggöny választotta el Közép- és Kelet-Európa katolikusait Rómától. A szovjet típusú kommunista rendszer célja ugyanis egy földi paradicsom, az osztálynélküli társadalom megteremtése volt, amelynek egyik legnagyobb akadályát a vallásban, különösképpen is a fő ideológiai és politikai ellenfélként tekintett katolikus egyházban látták. A szembenállásból fakadó egyház- és vallásüldözés jelentette a katolikus egyház és a Szentszék számára a 20. század második felének egyik legjelentősebb kihívását: miként lehet a Csend Egyházát segíteni és a vasfüggöny által kettéosztott katolikus egyház egységét megőrizni?

A kérdésre több síkon született válasz: a legismertebb, vagy legalábbis a történettudomány által eddig leginkább feldolgozott terület a Szentszék hivatalos, lelkipásztori szempontokat szem előtt tartó diplomáciai-politikai válaszkeresése, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az anyagi-lelki szolidaritás síkján keresett válaszokat sem.

 

Cikkemben nem törekszem a kérdés valamennyi aspektusának részletes bemutatására, csupán három szempont felvillantására szorítkozom. Az első részben röviden áttekintem a szentszéki keleti politika „hivatalos” síkján bekövetkezett hangsúlyeltolódásokat, valamint a politikai-diplomáciai segítségnyújtás kudarcának, illetve korlátainak megtapasztalása nyomán szükségessé váló alternatívák keresését. A második részben majd ebben a kontextusban helyezem el Chiara Lubich és Mária Műve történetét. Egyfelől azt vizsgálom, miképpen hatott a Chiara által képviselt Ideál megtestesülésére a Csend Egyházának valósága, másfelől pedig azt, hogy mi újat hozott Chiara karizmája a vasfüggöny kihívására adott válaszok keresésében.

 

A vatikáni keleti politika

 

A vasfüggöny mögé került egyház hívei, papjai és püspökei hamar szembesültek azzal a dilemmával, vajon mi a helyes, felelős keresztény magatartás az egyházüldöző rezsimmel szemben: Az üldöztetés bátor vállalása, vagy kompromisszumok keresése a túlélés érdekében? Vajon nem fenyegeti-e kihalással az egyházat az ellenállás? Nem kompromittálja-e az egyházat a megegyezés és együttműködés az üldözőkkel? A vasfüggöny nyugati oldalán és a Vatikánban ugyanezek a kérdések merültek fel: a modus non moriendi [a túlélés módjainak] keresése, vagy inkább a tanúságtevő helytállás az egyház feladata?

A kérdésre adott válaszok alapján – jelentős leegyszerűsítéssel – két egymástól markánsan eltérő korszakra szokás osztani az 1945 utáni szentszéki keleti politikát. A Szent Hivatal 1949. július 1-i dekrétuma (amely kiközösítés terhe mellett meg nem engedettnek nyilvánította a kommunista párt, vagy a kommunisták bármiféle támogatását) szimbolizálja XII. Piusz pápaságát, mint az elítélés és szembenállás periódusát.

 

XII. Piusz pápa, 1939–1958 (bild.de)

 

XXIII. János pápa Pacem in Terris kezdetű enciklikája ezzel szemben az enyhülés és dialógus által jellemzett új korszakot jeleníti meg.

A kétségtelen hangsúlyeltolódások ellenére, ez a diszkontinuitást hangsúlyozó paradigma azonban félrevezető. Mégpedig azért, mert a Szentszéknek a vasfüggöny kihívására politikai-diplomáciai síkon adott válasza alapvetően egy és ugyanazon eszközt használatában gondolkozott 1945 és 1989 között végig: a 19. században a francia forradalom következményeire válaszul kidolgozott, majd a két világháború között továbbfejlesztett konkordátumpolitika alkalmazásában.

A 20. századi vatikáni Ostpolitik végsősoron a hagyományos – állam és egyház közötti megegyezésre törekvő – konkordátumpolitika azon speciális esetének tekinthető, melynek keretében a Szentszék a kommunista rendszerű államok területén élő katolikusok érdekeinek védelmében kívánt fellépni.

Mint ilyen, ha nem is választható el teljesen a kommunizmus mint ideológia megjelenésére és terjedésére adott egyházi állásfoglalásoktól és reakcióktól, lényegét tekintve az ideológia gyakorlati megvalósítására adott válaszként született, (azaz kezdete a bolsevik Oroszország 1917. évi létrejöttéig nyúlik vissza), célja pedig a hagyományos konkordátumpolitika logikájának megfelelően az egyház szabadságának lehető legteljesebb biztosítása volt tárgyalásos úton kialkudott nemzetközi egyezményekben.

 

XII. Piusz pápasága és a XXIII. János pápával kezdődő korszak között több ponton mindenesetre számottevő különbség érzékelhető. Az egyik ilyen abban állt, hogy a diplomata „karriert” befutó Pacelli pápát a második világháborút követő években tanúsított szentszéki tárgyalási készség szovjet részről történő elutasítása, a közép-európai államok erőszakos bolsevizálása, valamint a nemzetiszocializmussal kapcsolatban szerzett negatív tapasztalatok óvatosságra intették, így egy megállapodásra csak a tárgyalópartner őszinte szándékát igazoló garanciák mellett mutatott készséget. Plasztikusan tükrözi a vatikáni aggodalmakat az a megjegyzés, amellyel egy kúriai prelátus az 1956 tavaszi szovjet tapogatódzásokat kommentálta: „Nem egy nyelvet beszélünk. Attól kell tartani, hogy megszegik az egyezményeket, miként Hitler tette a konkordátummal.”

 

XXIII. János pápa, 1958–1963 (Wikipédia / De Agostini)

 

XXIII. János, majd VI. Pál pápa ezzel szemben vállalni merte a tárgyalások garanciák nélküli megkezdésének kockázatát.

Egy másik különbség abban állt, hogy míg XII. Piusz pápa az egyház szabadságának lehető legteljesebb helyreállítását szorgalmazta, és ezért a status quo megváltoztatására törekedett, XXIII. János pápát az 1956-os magyar forradalom bukásának tapasztalata arra figyelmeztette, hogy az egyháznak hosszú távon kell számolnia a kommunista rendszerek fennmaradásával.

Következésképpen kész volt tudomásul venni a kommunista kormányok egyházat ellenőrző és befolyásoló szerepét, és egyedül a részeredmények elérését, az egyház szabadságának viszonylagos tágítását tartotta ésszerű célkitűzésnek.

A legfőbb különbség azonban az volt, hogy a korábbi egyoldalú kezdeményezések után először 1963-ban érett meg a nemzetközi helyzet arra, hogy egyszerre jelentkezzen tárgyalási hajlandóság a Szentszék és a szovjet blokk részéről.

Márpedig a párbeszédhez két félre van szükség.

A diplomáciai-politikai síkon folytatott párbeszéd korlátait jelezte ugyanakkor, hogy az elért egyezményeknek köszönhetően elsősorban az egyház hierarchikus struktúráját sikerült csak helyreállítani, illetve stabilizálni, miközben a tárgyalások ténye és a megállapodások elfedték, hogy a nyílt egyházüldözést a szovjet blokkban fokozatosan rafináltabb vallásüldözés váltotta fel, amely az egyház intézményes struktúráinak támadása helyett jórészt a hívek negatív diszkriminálásában és a materialista világnézeti monopólium erőszakos érvényesítésében öltött testet.

 

Kádár János és VI. Pál pápa találkozása a Vatikánban 1977. június 9-én (archivnet.hu)

 

A Szentszék számára diplomáciai síkon az 1969-ben kezdődő európai biztonsági és együttműködési konferencia kínált lehetőséget arra, hogy a kétoldalú kapcsolatok korlátain túllépjen. A konkordátumpolitika logikájával szakító, a vallásszabadságról szóló Dignitatis humanae kezdetű zsinati dokumentumra alapozott érveléssel végül sikerült elérni, hogy a helsinki záróokmány „dekalógusa” kifejezetten utaljon arra, hogy a szabadságjogok az „emberi személy méltóságából fakadnak”, megtartásuk „lényeges tényezője a békének”, és hogy az aláíró államok a vallásgyakorlás közösségi formáinak tiszteletben tartására is kötelezettséget vállaljanak. A libertas ecclesiae [az egyház szabadsága] biztosítására összpontosító hagyományos modellel szemben így mind nagyobb szerepet kapott a libertas religionis [a vallás szabadsága] szorgalmazása, ám a szovjet blokkból érkező II. János Pál pápa volt az, aki következetesen képviselte: a materialista világnézeti monopólium bevezetésére törekvő szocialista egyházpolitikával szemben az emberi méltóságon alapuló vallásszabadság érvényesülésének követelése az igazán hatékony eszköz.

 

Morális-lelkipásztori és az anyagi szolidaritás

 

A vasfüggöny kihívására adandó válaszok keresése mindazonáltal soha nem korlátozódott kizárólag a diplomáciai-politikai síkra – már csak a kommunizmus ideológiai kihívása miatt sem. A kereszténység és a kommunizmus közötti küzdelmet XII. Piusz például az emberi történelem eszkatológikus távlatában, spirituális küzdelemként értelmezte, így a harc megvívásában is elsődlegesen a „lelki fegyverek” szerepét hangsúlyozta, amelyben a vasfüggönyön innen és túl az egyház minden tagjának részt kell vennie. A katolikus egyház belső megosztását és szakadár nemzeti egyházak létrejöttét célzó kommunista egyházpolitika kontextusában tehát a már említett 1949-es elítélő dekrétum is mindenekelőtt olyan „lelki fegyver” volt, amellyel a pápa a kommunista ideológia és a katolikus tanok összeegyeztethetetlenségére valamint az egyházhoz való hűségre emlékeztette a híveket és egyúttal a legitim egyházi hierarchiával szemben állami támogatással fellépő papi (béke)mozgalmakat elszigetelve kívánta az egyház doktrinális és fegyelmi egységét megőrizni. Míg nyugaton sokan kockázatosnak tartották az ilyen határozott fellépést, a Csend Egyházának tagjai a feléjük irányuló pápai megnyilatkozások mindegyikét, még az ilyen határozott hangvételűeket is morális támogatást és szolidaritás-vállalást jelentő kiállásként értékelték.

A támogatásnak és szolidaritás-vállalásnak, az egyetemes egyház egysége kifejezésének a lelki-szellemi síkon túl, mindvégig volt egy konkrét, gyakorlati aspektusa is.

A legsötétebb időszakban is élt a meggyőződés, hogy a vasfüggöny nem teljesen átjárhatatlan, ezért a Szentszékre mindvégig a (félhivatalos, nem hivatalos vagy akár titkos) kapcsolatok keresése volt jellemző. Ezekkel egyfelől a kölcsönös információcsere lehetőségével igyekezett „szólási lehetőséget” biztosítani a Csend Egyházának, másfelől pedig a vasfüggöny mögötti egyház közvetlen morális-lelkipásztori és anyagi megerősítését célozta. A kommunió mindkét formájának megvalósításához gyakran a nyugati államok vasfüggönyön túli követségeinek munkatársai, vagy éppen szerzetesek, papok és laikusok turistaútjai és „családlátogatásai” biztosították a csatornát. Jellemzően ugyancsak ilyen csatornákon természetben, vagy miseintenciók „közvetítésével” érkezett a térségbe jelentősebb anyagi támogatás is – például a Caritas Internationalis, a „Speckpater” féle Kirche in Not, Ostpriesterhilfe szervezésében, vagy éppen a Rómában élő emigráns papok révén.

 

A cikk folytatódik, 2. részében Chiara Lubich és a Csend Egyháza dialógusáról olvashatunk. 

 

Fotó: Kezdőkép: A vatikáni keleti politika talán leginkább emblematikus pillanata, az 1964-es szentszéki-magyar részleges megállapodás aláírása Budapesten. (www.cardinalcasaroli.it)

Legújabb könyveink: