Onaiyekan bíboros: Nem kompromisszumokra kell törekedni, hanem kölcsönös tiszteletre

Köszönöm, Bíboros úr, hogy elfogadta az interjút. Itt vagyunk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, Magyarországon. A magyar katolikusok nagyon várták ezt az eseményt, mert az 1938-as budapesti kongresszus emléke élénken él a kollektív emlékezetben. Önnek vannak személyes élményei korábbi eucharisztikus kongresszusokról? Milyen várakozással érkezett?

Ott voltam a Fülöp-szigeteken a legutóbbi kongresszuson, katekézist is tartottam, és talán korábban is voltam már máshol, erre nem emlékszem pontosan. Cebu és Budapest más, de mind a kettő nagyszerű! A rendezés tökéletes! Hogy milyen várakozással érkeztem? Az otthoniaknak azt mondtam, két dolgot szeretnék Budapesten: imádkozni és pihenni.

És sikerült?

Igen. Sokat imádkoztam, és pihentem is. Most jobb formában megyek haza. Az elmém, a szívem és a lelkem is felfrissült.

Ön Nigéria fővárosának, Abujának volt az érseke. Hatalmas afrikai országból érkezett, ahol a keresztények és a muzulmánok nem minden nehézség nélkül élnek együtt. Tudjuk, hogy a Boko Haram terrorszervezet komoly erőkkel van jelen az ön országában, és hallunk a különféle borzalmas terrorcselekményekről, a diáklányok elrablásáról és a többiről. Tényleg ezek az események határozzák meg Nigériában a hétköznapokat vagy a média hatása, hogy csak ezek a hírek érnek el hozzánk?

Így van, ahogy mondja. Együtt élünk, és ez nem lehetetlen, de nehézségekkel jár. A nehézségek pedig két okra vezethetőek vissza. Én úgy látom, hogy nem maga a vallás az ok. Sok keresztény és muzulmán barátunk él együtt békében, sokszor családon belül is. A húgom is egy muzulmánhoz ment férjhez. Én kereszteltem az unokaöcséimet. Mivel püspök vagyok, a húgom nagyon határozottan ragaszkodott a kereszténységéhez, és megmondta a férjének, hogy a gyerekeket katolikus hitben kell nevelni. Ő pedig ezt elfogadta. Sajnos a sógorom már meghalt, de nagyon derék ember volt. Persze azért nem ilyen könnyű ez mindenhol. Két dolog okoz szerintem problémát.

Az egyik a fanatikus muzulmánok hozzáállása, akik szívükben meg vannak győződve arról, hogy a világon minden embernek muzulmánná kell válnia, és ezt bármi áron el kell érni, akár erőszakkal is. Azt gondolják, hogy a hit hirdetése a kötelességük. Valóban kötelesség: nekem is hirdetnem kell a kereszténységet. De senkit nem szabad kényszerítenem, hogy kereszténnyé váljon. Ezek a fanatikusok viszont olyan dolgokat tesznek, ami komoly problémákat okoz. Vannak keresztények is, akik hasonló módon gondolkodnak: azt gondolják, hogy mindenkinek most rögtön kereszténnyé kell lennie. És ahogy prédikálnak, az feldühíti a muzulmánokat. Íme, két szélsőség, amely kirobbantja az erőszakot. Mi, katolikusok pedig kettejük között találjuk magunkat. Felgyújtják a templomainkat stb. Mert nem tesznek különbséget köztünk és a fanatikus kisegyházakhoz tartozók között, akik olyan dolgokat mondanak, amilyeneket én soha nem mondok. Ezért azt gondolom, hogy mindkét oldalnak kordában kell tartania a saját „veszett kutyáit”. Nekünk a keresztényeket, nekik a muzulmánokat. A fanatikusok azonban legtöbbször senkinek az irányítása alá nem tartoznak. Azok a keresztények például, akikről beszélek, nem katolikusok: nincs felettük tekintélyem, nem mondhatok nekik semmit. Ők viszont azt mondják rám, hogy én nem teljesítem az evangelizálási kötelezettségemet, hogy megtérítsem a világot.

Ebben a helyzetben egyrészt türelemre van szükség, másrészt olyan polgári törvényre, ami megakadályozza ezt a fajta vallási erőszakot.

Én türelmes vagyok. Nem képzelem azt, hogy még az én életemben minden nigériai kereszténnyé válik. Teszem, amire képes vagyok. Jó kapcsolatot ápolok a muzulmánokkal. Sok muzulmán jó barátom van, köztük magas rangúak is. Igyekszünk együtt mutatkozni az országos televízióban, hogy az emberek lássák, és azt mondják: Ha a vezetőink szóba állnak egymással, együtt látni őket, akkor nekünk miért kellene legyilkolnunk egymást?

A nehézségek másik oka a vallás politikai manipulációja. Ez több évszázada létezik, az európai történelemből is ismerünk példát rá. Nemcsak a keresztények és muzulmánok között, a keresztes háborúk, a dzsihádok esetében. Itt is voltak muzulmánok, igaz?

Igen, igen.

Ti azt mondjátok, a keresztények kiűzték a muzulmánokat. Én viszont azt mondom, hogy a magyarok űzték ki a törököket. Az igazi ok nem a vallás volt, hanem a nemzeti autonómia. Ez sokszor előfordul. Amikor a politikusoknak hasznos, akkor a vallást fegyverként használják az ellenfeleik ellen. Azt mondják: szavazz rám, én keresztény vagyok. Én azt mondom: nem azért szavazok rád, mert keresztény vagy, hanem azért, mert jó politikus vagy. Nigériában, mivel az emberek nagyon vallásosak, a vallás könnyen bevethető manipulatív eszközként. Mit tehetünk ez ellen? Szerintem a vallási vezetők feladata, hogy igyekezzenek kiszabadítani a vallást a politika kezeiből. Nem könnyű: a vallási vezetők is sokszor hagyják, hogy a politikusok eszközként használják őket. Persze lehetetlen teljesen szétválasztani a politikát és a vallást, mert a vallás is az élet, és a politika is az élet. Minden személynek megvan a politikai identitása és a vallási identitása, és neki kell döntenie, hogy mit hogyan tesz. Szoktam mondani, hogy mindannyiszor, amikor a vallás házasságot köt a politikával, a politika lesz a férj. (Nevet.) Talán itt, Európában ez nem is annyira beszédes, de ha tudnátok, nálunk mit tehet egy férj!

Tehát amit a médiában látunk, az a valóság?

Igen, egy kicsit a valóság. Mert valóban, a fanatikusok ölnek embereket, és nem is csak katolikusokat. Azokat a muzulmánokat is, akik nem úgy gondolkodnak, mint ők. Elrabolják a diáklányokat, fiúkat is, keresztény és muzulmán diákokat is. Volt olyan is, hogy egy Korán iskola diákjait rabolták el, ahol mindenki muszlim volt. Az emberrablók egyszerűen bűnözők. Pénzszerzési céllal túszul ejtik az embereket. Ha a túszok kisgyerekek, a családok minden követ megmozgatnak, hogy ki bírják fizetni a váltságdíjat. Sajnos úgy tűnik, hogy a kormány tehetetlenül áll ezzel a jelenséggel szemben. Most mintha lenne egy-két eredményük az emberrablók elleni küzdelemben. De ilyenkor is, ha az emberrablók muzulmánok, akkor rögtön arról beszélnek, hogy a muzulmánok keresztényeket ejtettek túszul. Pedig nem erről van szó.

Mindig arra intem a híveimet is, hogy ne vallási keretben értelmezzék a dolgokat. Ha valaki valami rosszat tesz, akkor nevezzük bűnözőnek. Bűnözőnek, hiszen nem tartja be a törvényeket.

És akkor keresztények és muzulmánok kéz a kézben szembe tudunk nézni a problémával.

Ez a helyzet nálunk. Nem könnyű, mert muszlimok és keresztények is vannak, akik nem készek erre. Azt mondják, hogy a párbeszéd haszontalan. Szerintem pedig nagyon-nagyon hasznos.

Milyen Abujában a hétköznapi élet?

Szabadon mozgunk, olykor-olykor történik valami, fegyveres csoportok megölnek valakit, feltartóztatnak autókat, valakiket elrabolnak. De ezek incidensek.

Néha, amikor autóba ülök, indulás előtt a sofőrömmel együtt bemegyünk a templomba, és imádkozunk néhány percet, kérjük az Urat, hogy vigyázzon ránk az úton. Beülünk az autóba, de a lelkünket felkészítjük a Mennyországra, mert végül is bármikor megtörténhet… De ez igaz minden este, amikor aludni megyek. Amikor lefekszem, előtte felkészítem a lelkem a Mennyországra. Mert előfordul, hogy valaki este lefekszik, és reggel nem ébred fel.

Mindenesetre hangsúlyozni akarom az olvasóknak, hogy Nigériában a keresztények nem élnek folyamatos veszélyben. Vannak néha problémák, de ki mondta, hogy a katolikusoknak soha nem lesznek nehézségeik? A hit segítségével kell szembenéznünk ezekkel. Mindent meg kell tennünk, hogy ne tagadjuk meg a hitünket. Ne engedjünk azoknak, akik támadnak minket. Mindig hűek maradhatunk a hitünkhöz. Néha kerül valamibe, lehet, hogy nem kapod meg azt a magasabb posztot a kormányzatban, vagy nem léptetnek elő kapitányból ezredessé, de ez nem baj.

Ön a párbeszéd embere egy olyan országban, ahol a szélsőségesek nagyon aktívak. Mi különbözteti meg a szélsőségességet az elkötelezett vallásosságtól? Hogyan maradhatunk nyitottak a párbeszédre anélkül, hogy feladnánk valamit saját hitünkből és vallásunkból?

Nincs gyümölcsöző párbeszéd, ha nincs a feleknek erős vallásos meggyőződésük. Nem érdekel a párbeszéd olyan muszlimokkal, akik nem hisznek komolyan a vallásukban. Nem a fanatikusokról beszélek, akik embereket ölnek, hanem azokról, akik komolyan hisznek. Mert velük tudok beszélni.

Azt mondom nekik: ahogy ti mélyen hisztek a mindenható és irgalmas Istenben, ugyanúgy én is. És azt remélem, hogy ugyanabban az Istenben hiszünk. Rendben, ti Mohamed történetét mondjátok el nekem, én Jézus Krisztusról beszélek nektek. Meghallgattátok, és képtelenségnek tartjátok, hogy Istennek legyen egy fia, én pedig hiszem ezt. Ezért vagyok én keresztény, ti pedig muszlimok. De tulajdonképpen ezek a különbségek nem akadályozzák meg, hogy békében éljünk együtt. Tisztelnünk kell a másik vallását. Mindannyian istentiszteletet végzünk.

Én templomba megyek vasárnap, ezt tisztelnetek kell, ti a mecsetbe mentek pénteken, én is tiszteletben tartalak titeket, nem zavarom meg a szertartásotokat. Ha a város közepén imádkozni látok muszlimokat, félreállok, helyet adok nekik, azt is tudva, hogy az ő imádságuk egyébként rövid, negyedóra mindössze. Tehát lehetünk egy kicsit türelmesek velük. Különböző szabályaink vannak. Ti azt mondjátok: nem szabad alkoholt fogyasztani. Én azt mondom: az én Istenem nem mondta, hogy ne igyak alkoholt, így én iszom bort, sört, a szabály az, hogy ne rúgjak be. De ez nem okozhat problémát közöttünk, én nem kényszerítelek titeket, hogy alkoholt igyatok, ti se kényszeríthettek, hogy négy feleségem legyen. (Nevet).

Mindenkinek megvan a maga személyes szabadsága, és így nincs konfliktus. Nem kompromisszumokra kell törekedni, hanem a kölcsönös tiszteletre.

Mi a különbség? Nyilvánvaló, hogy a kereszténység és a muszlim vallás között vannak feloldhatatlan különbségek. Így kell tehát feltennünk a kérdést: mivel adottak köztünk a különbségek, hogyan élhetünk mégis békében együtt, mint ugyanazon ország polgárai? Hogyan érhetünk el egy elfogadható gazdasági, politikai, társadalmi egyensúlyt? Mit tehetünk azért, hogy a politika a közjóért dolgozzon? Hogy ne tolvajok legyenek a politikusaink? Én azt szoktam mondani, hogy nem azt akarom, hogy katolikus elnökünk legyen, hanem azt, hogy becsületes legyen, aki ért a munkájához. Ha ráadásul katolikus, annál jobb. Ha nem katolikus, sebaj, csak legyen szakértelme.

Sok éven át Európában élt és tanult. Hogyan látja a földrészünket? Ön szerint mik a legnagyobb kihívások, amikkel szembe kell néznie Európának?

Ami a hitet illeti, szerintem a kihívás ugyanaz mindenkinek. Mindannyiunkban meg kell, hogy legyen a vallási tudatosság, a megtérés. Ha ez nincs, elvész a hit. Úgy tűnik, Európában az utóbbi ötven évben a jóléttel a politika mintha egy olyan társadalmat akarna létrehozni, ami nem Isten törvényein nyugszik. Az eredmény az, amit látunk. Vajon a most felnövő gyerekek milyen jövő elé néznek? Ezen nektek kell elgondolkodnotok.

Afrikában, ahogy mondani szokás, az egyház fiatal, egyre növekszik a hivatások száma. Nálunk viszont az elöregedéssel, a hívek csökkenésével kell szembesülnünk. Mit tanulhatunk Önöktől, hogy visszanyerjük a dinamizmust és az erőt?

Értem ezt a fiatal egyház – öregedő egyház gondolatot. Esztergomban az egyháznak több mint ezeréves múltja van, az én egyházmegyém százéves. De ez nem kor kérdése. Minden generációnak meg kell tennie a maga dolgát. Még ha olyan országból jövök is, ahol a kereszténység csak százéves, ugyanaz a püspöki felelősségem van, mint Erdő Péter barátomnak, akinek az egyházmegyéje ezeréves, és sok-sok püspöke volt már. Ma ugyanaz a felelősségünk. A hitet a korokban más-más kihívások érik. Azt kell tennünk, amit a jelen kér tőlünk.

Tehát nem beszélnék fiatal és idős egyházról. Persze mi Afrikában fiatalok vagyunk abban az értelemben, hogy nemrégen kaptuk a hitet, és friss szemmel látjuk a katolikus vallást, mert egy másik életmódot hagytunk el érte. Az apám felhagyott egy másik életmóddal és katolikus lett, engem pedig jó katolikusnak nevelt. Nekem már semmi ismeretem nincs az őseim vallásáról. Az én generációm és a testvéreim gyerekei már születésüktől katolikusok vagyunk. Nem számít, hány éves a hit Nigériában. Az számít, hogy kövessük az egyház immár kétezer éves tanítását.

Amikor esténként imádkozik, mit kér az Úrtól?

Kérem, hogy adjon nekem kitartást, és vegyen magához, ha eljön az óra. 78 éves vagyok. Már megvan a beszállókártyám a mennyországi útra, csak azt várom, hogy a kapuhoz hívjanak.