Perifériák: az egyház új arca

Andrea Riccardi történész, és egyben a zsinat utáni egyház katolikus kezdeményezésének, a Sant’Egidio¹ közösségnek alapítója. A Vigiliánál nemrég megjelent, Perifériák c. könyve kapcsán beszélgettünk a kötet fordítójával, Thullner Zsuzsával, aki a Magyar Kurír újságírója.

Kézbe véve Riccardi könyvét újra megbizonyosodhattam róla, hogy a XXI. század kevés prófétáinak egyike. Olyan történelmi távlatot ad, ami által úgy érzi az ember, megvetheti a lábát a történelmi valóság talaján, amelyből kiindulva a szerző egy, az evangéliumba belegyökerező víziót ad a jelen és a jövő egyházáról, mely merőben különbözik a múlt (és gyakran még a jelen) egyházától.

Milyen élmény volt neked a Perifériák c. könyvvel való találkozás?

A könyv minden egyes mondatában rengeteg tudás és tapasztalat sűrűsödik össze. Tudtam, hogy nem lesz könnyű lefordítani, mégis elvállaltam, mert fontos a téma, és a Sant’Egidio közösség tagjaként talán otthonosabban mozogtam a könyvben megjelenő gondolatvilágban. Ugyanakkor annyira szép a szöveg, hogy magával sodor, katartikus felismeréseket nyújtott nekem. Jó volt tágasabb kontextusba helyezve látni azokat a szép történeteket, amelyeket részben megéltem, részben ismertem. Azt is szép volt látni, hogy a kilépő egyház mennyire mély evangéliumi lelkülettel van jelen a nyomor világában, és ha magában az egyházban olykor bizonyos értelemben peremre szorulnak is ezek a kezdeményezések, mégis nagy hatással vannak arra a környezetre, amelyben élnek, és mély egységben vannak Rómával, a pápasággal. Nagyon érdekesek a keleti, ortodox tapasztalatok is, amelyeket elbeszél.

Személyesen téged mi vonzott, amikor a Sant’Egidio közösséghez csatlakoztál? És mi az, ami ma is leghangsúlyosabb számodra?

Budapesten ismertem meg a közösséget, magyar–olasz szakos egyetemistaként. Élt bennem a vágy, hogy valami konkrét dolgot is tegyek, és a kollégiumba menet egy intézet kertjében nap mint nap láttam fogyatékkal élő gyerekeket játszani. Nem mentem be soha, bár vágytam rá, de egyedül nehezen szántam rá magam. Egyszer azonban egy csoporttársnőm elhívott egy intézménybe, ahol nehezen kezelhető állami gondozott gyerekek éltek. Évekig jártunk oda más egyetemistákkal, rengeteget készültünk minden foglalkozásra, táborozni is vittük a gyerekeket, rendkívül vidám és szép élményeket őrzök ebből az időszakból.

^{A római Sant’Egidio templom, a közösség egyik első imahelye (santegidio.org)}

Amikor ’92-ben először jártam a római Sant’Egidio közösségnél, akkor azon kívül, hogy megmutatták a közösség templomát és központját, római barátaink elvittek a külvárosokba is, például egy vándorcigány-táborba, amely az óriásplakátok mögött rejtőzött. Őket testvérnek, barátnak tekintették az ott lakók, így engem is rögtön befogadtak, számomra is otthonossá vált ez a „periféria”.

Így történik meg, hogy az a világ, amely ijesztőnek hat, kinyílik az ember előtt, befogadó, barátságos közeggé válik, amelyben én is otthon érzem magam, és része lehetek ennek az álomnak.

A hátteret pedig mindig a közös imádság adja. A Sant’Egidióban nagyon fontos a részvétel a közös imádságokon, hogy valóban közösséggé, testvérekké váljunk.

^{Sant’Egidio közösség, Budapest, 2023 húsvét (facebook.com/santegidiomagyar)}

Mi ez a háttér, amit a közösségben való imádság ad?

Bármit is teszünk, azt nem a magunk erejéből tesszük, tudjuk, hogy az Úr küld el minket erre az útra. Azt gondolom, hogy imádság nélkül egy idő után kiszáradnak a szolgálatok. Ebben a könyvben szó esik egy orosz szerzetesnőről, Marija Szkobcováról, aki azt mondta nagyon szépen, hogy a szociális munkának, illetve a Krisztus nevében folytatott minden párbeszédnek templomon kívül zajló liturgiának kell lennie. Mi sem önkéntesként szeretnénk jelen lenni a szegények között. És nem is magasztosan képzelem el ezt a „templomon kívül zajló liturgiát”, hanem inkább úgy, hogy egy hálót szövünk a szegényekkel együtt a barátság szálaival, és ez a háló felemel és megment sokakat, köztük minket magunkat is. Idéz a kötet korábbi példákat is, Nolai Szent Paulinuszt például, aki egy olyan épületben élt, amelynek felső szintjén helyezte el a kolostorát, míg az alsó szinten a szegények laktak. Úgy vélte, az ő jelenlétük megszilárdítja házának alapjait az Úrhoz felszálló imádságaikon keresztül.

A könyvből az derül ki nekem, hogy ami a ’60-as évek végén, a ’70-es években néhány fiatal kezdeményezése volt, az egyház a saját útjaként fedezi fel.

’68-ban történt: néhány római gimnazista elkezdte együtt olvasni az evangéliumot és ez arra vezette őket, hogy konkrét lépéseket tegyenek a szegények felé. Róma külvárosaiba kezdtek el járni, ahol sok dél-olasz bevándorló család élt kirekesztettségben, szegénységben. Összebarátkoztak velük, és mivel a gyerekek nem jártak iskolába, délutáni iskolát tartottak nekik. Később magányos, intézetben élő idősekhez és cigánytelepekre, illetve menekültekhez is elmentek. Mindaddig elképzelhetetlen emberi közelségbe léptek hozzájuk, ahogy Riccardi megfogalmazza. Rómában az elmúlt 55 évben a közösség nagyot nőtt, jól látható és tapintható a jelenléte, és ugyanakkor tele van nagyon sok kicsi, rejtett történettel is.

Egy olyan egyházat hívnak életre, amelyben a szegények otthon érezhetik magukat és nem maradtak a peremen.

Egyszerre van jelen a liturgia, az imádság és a szolidaritás, és így valóban „örömhírt visznek a szegényeknek”. Isten szavának hallgatása nyomán növekszik a testvériség, szebbé válik az élet mindenhol.

Guatemala, Mozambik, Elefántcsontpart… majd Niger, Guinea: a ’80-as évektől béketárgyalások számos országban, főleg Afrikában. Hogyan jutott el a Sant’Egidio Róma külvárosának szegényeitől a nagypolitika színterére?

A növekvő közösség rendszeresen összegyűlt imádságra a Sant’Egidio templomba, majd a Santa Maria in Trastevere-bazilikába. Egy ilyen imán vett részt egy mozambiki püspök, Jaime Gonçalves, aki mesélt nekik arról, hogy országában hosszú ideje tart a polgárháború, rengetegen haltak meg és vesztették el az otthonukat. Kérte a közösséget, hogy segítsenek, ők pedig komolyan vették a kérését, nem nyugodtak bele, hogy emberek haljanak meg oktalanul és egy egész ország népe szenvedjen. Szépen fokozatosan a püspökön keresztül felvették a kapcsolatot a kormánynak és a gerillamozgalomnak a tagjaival. Egyre magasabb szintre kerültek a beszélgetésekkel. Ezt nevezték el a barátság diplomáciájának. Két évig tartottak a tárgyalások egyre hivatalosabbá váltak, mígnem a Sant’Egidio közösség közvetítésével 1992-ben megszületett az országban a béke.

Ezt követően Mozambikban a Sant’Egidio neve a Béke neve lett, és rengeteg közösségünk jött létre, amelyek azóta is segítenek a náluk szegényebbeknek, pedig ők is nagyon szegények.

^{A tárgyalások egyik mozzanata 1990-ben, és az utolsó egyezség aláírása, 2021-ben (santegidio.org)}

A könyvből megtudjuk, hogy e kezdetek egybeestek az egyház II. vatikáni zsinat utáni útkeresésével, például Martini bíboros esetében.

A közösség, a világiaknak ez a mozgalma az evangélium követését tűzte ki célul a zsinati megújulás szellemében. Martini bíboros maga is elment ezekkel a fiatalokkal a külvárosokba, és nagyon szépen írja le, ahogy itt megtalálta az egyensúlyt a szegények melletti elkötelezettség és az imádságban való elmélyülés között. Egyfajta revelációként hatott rá, hogy ez lehetséges. Hogy el lehet vinni az evangélium örömét a perifériákra, és ebben papok és világiak testvérként vannak jelen, szükségük van egymásra.

A perifériák felé fordulás újdonságnak tűnhet, de mindig is jelen volt az egyházban.

Riccardi Nagy Szent Gergely pápát idézi, akinek Róma hanyatlása idejében nem akörül forogtak a gondolatai, hogy most hogyan veszít az egyház a hatalmából, hanem misszionáriusokat küldött Angliába, és azt mondta, hogy a szegényeken keresztül vezet az egyház útja.

A cím Ferenc pápa egyik visszatérő témájára utal. Miért tartja ő ezt olyan aktuális kérdésnek?

Ferenc pápa a megválasztása óta arra buzdít, hogy menjünk ki a perifériákra. Nagy ajándék az egyháznak, hogy ezt az utat mutatja. Mégis sok a bezárkózás körülöttünk, de talán kezdjük jobban megérteni, hogy a misszió nem valami tőlünk távoli dolog, hanem mi magunk vagyunk a misszió.

Mikor a pápa elmegy utazásain a gyerekkórházba, a cigánytáborba, Afrikába, a börtönökbe, ahol barátként és testvérként van jelen, megmutatja nekünk, melyek a világ perifériái.

^{Andrea Riccardi látogatóban Elefántcsontparton (santegidio.org)}

Szívesen felidézel néhányat a felsorolt példák közül, amelyek Bergoglio érsek pápává választása előtt mutatták a perifériák felé elmozdulás csíráit?

Sok rész volt, ami megragadott, a legjobban talán olyan keresztény embereknek a múlt századi és e századba átnyúló tapasztalatai, akik kimentek a perifériára, és ott megélték a szegények világával való azonosulást. Közöttük különösen közel áll hozzám a Jézus Kistestvérei nővérek példája, mert velük barátságban vagyok. Szépen kibontakozik a könyv soraiból, ahogy ezek a kicsiny részek beleilleszkednek abba a nagy egészbe, ahogy az egyház keresi az útját a szegények világában. Ezek nem látványos, mégis nagyszerű történetek. Lakhelyemen, Monoron, a Sant’Egidio közösséget a Jézus kistestvérei nővér, közülük is Anikó nővér imádkozta ki. Ők jártak a cigánytelepre, foglalkozást tartottak a gyerekeknek, a legszerencsétlenebbeknek, és mikor aztán a rend máshova hívta őt, mi kezdtünk el foglalkozást tartani a kicsiknek. A könyv lapjain visszaköszönt az, amit saját magam is láttam tőlük: hogy

nem forradalmi változásokat akarnak elérni, hanem szelíden és figyelmesen jelen vannak a legszerencsétlenebbek között, a barátaikká és testvéreikké válnak.

A könyvben felsorakoztatott történetekben szép, ahogy gyakran jómódban élő, művelt emberek közel kerülnek a nélkülözőkhöz, társaikká válnak az élet útjain.. Rendkívüli a francia szociális munkás, Madeleine Delbrêl története, aki Párizs kommunista perifériájára költözött, és nagyon megrendítő a francia munkáspapok világáról szóló rész is. Ők át akarták hidalni az egyház és a párizsi nyomornegyedek világa közötti egyre mélyebb szakadékot, és eljutottak a legszélsőségesebb helyzetekig.

Suhard bíboros melléjük állt, mert fájdalmasan érezte, hogy a szegények világa elszakad az egyháztól, és az egyház már nem tud párbeszédet folytatni velük. Úgy vélte, az egyháznak a perifériákon kell újrakezdenie az életét. Ezek a papok azonosultak a nyomorban élő emberek sorsával, ugyanúgy éhbérért dolgoztak a gyárakban, ahogy ők, miközben elvitték hozzájuk Jézust, az Eucharisztiát. Az egyházat vitték el a nyomorban élőknek a világába, ugyanakkor sokat tanultak is tőlük emberségből.

Amikor 54-ben feloszlatták a munkáspapi mozgalmat, akkor a legtöbben lemondtak a papságukról, és maradtak a szegények közti életnél. Egyikük megírta a munkáspapok történetét, és később a Sant’Egidiónak is köszönhetően találta meg a helyét az egyházban. Lényeges, hogy ezek a történetek az egyházon belül történhessenek. Olyan szép, nagy az egyház, és annyi minden belefér!

^{(Merényi Zita/ Magyar Kurír)}

Ti is éltek meg szélsőséges helyzeteket?

Van egy hajléktalan barátom Monoron, akinek meghalt a felesége, a rokonainál lakott, akik eladták a házat, és ezért egy rettenetes helyen, egy kis elhagyatott bakterházban élt. Fekélyes lett a lába, már a kukacok ették. Barátok lettünk, és éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Találtunk neki helyet egy hajléktalanszállón, ahol fedél van a feje felett, kap ellátást, és a lábát is ápolják, gyógyul. Most már több mint egy éve ott lakik. Ő egy igazán nagyszívű és mélyhitű, nagyon kedves ember. A menhelyen vannak még nála sokkal szerencsétlenebbek is, például egy afrikai menekült férfi, aki kicsit ugyan tud magyarul, de alig lát, alig tud mozogni. Az élete annyiból állt, hogy felkelt, evett, majd visszafeküdt aludni. Majd megérkezett a csupa szív barátom, aki foglalkozik vele, segít megmosdatni, viccelődik, mindenét megosztja vele, simogatja, és amikor beceneveket talál ki neki, ez a férfi már nevet. A szobában, ahol lakik, szebb és emberibb lett az élet, különösen ennek az afrikai férfinak az élete.

Azt mondja a Szentatya, hogy lépjünk ki a perifériákra, és sokszor hozzáfűzi, hogy ez jót tesz nekünk.

Valóban jót tesz, nem csak nekem, hanem a fiataloknak is. Nemrég elkísért a menhelyre két lány. Beszélgettünk, kezdtek ismerkedni az ott élő hajléktalanokkal. Az egyikük fél órán át figyelt, hogyan beszélgetek a lakókkal, és utána fiatalos nyitottságával ezzel az afrikai menekült férfivel egy nagyon kedves, jó hangulatú társalgásba fogott. Bátran mert kérdezni a sorsáról is, de beszéltek arról, hogy kinek mi a kedvenc állata… Azt gondolom, hogy az nem csak a hajléktalanszállón élőknek élmény, hanem ennek a fiatal lánynak is. És hozzá hasonlóan sokaknak megváltozhat az élete egy ilyen tapasztalat nyomán.

^{2023. április 4. Új Város videóinterjú felvétele Thullner Zsuzsával}

Szerinted mit adnak az ilyen találkozások a fiataloknak?

Globalizálódott a gazdaság, az információ, de nem globalizálódott a kultúra, a szolidaritás. Ferenc pápa azt mondja, a közöny globalizációjának korszakában élünk. A közöny szürke, és a fiatalok nem szeretik a szürkeséget.

Azt hiszem, hogy amikor az ember kilép a saját kicsit szürke világából, mikor eljön egy ilyen helyre, akkor kiszínesedik a világ.

Igazi kalandban lesz részük. Nagy élmény, amikor meg tudunk rendülni másoknak a sorsán, eltávolodva a saját világunktól, kis problémáinktól, énünktől, és azonosulni tudunk a másikkal, elkezdünk tervezgetni az ő életéről is. És mindezt együtt másokkal, közösségként.

Hogy van ez a tervezés közösségi szinten? A Sant’Egidio közösség nem a legnépesebb közösségek közé tartozik, mégis nagyon is látható mindaz, amit tesztek. Hogyan priorizáltok, merre induljatok el?

Az imádságon és a szegények szolgálatán kívül, amiről már beszélgetünk, nagyon fontos a kultúra, hogy figyeljünk oda a körülöttünk lévőkre és a történelemre. Andrea Riccardi és a közösségben előttünk járó tanítványok is ezt tanítják nekünk.

Figyeljünk oda a mai történelemre, és a városra, amelyben élünk. A tervek ebből a figyelemből születnek meg.

Próbáljuk megismerni a városunk problémáit. Meg lehet úgy is ismerni, hogy elolvassuk a híreket, és úgy is, hogy beszélgetünk emberekkel, vagy ők keresnek meg minket, hogy miben kellene segíteni. Minden közösségünk benne él a városban, igyekszik megismerni a város minden arcát és lehetőségeihez mérten jelen lenni ott, ahol a legnagyobb szükség van rá. Egy-egy közösség áldás a városnak, amelyben él. A feladat néha túlnő rajtunk, igyekszünk felnőni hozzá. A legszerencsétlenebb hely a városomban, Monoron a cigánytelep, mi elsőként oda mentünk el pár fiatallal, foglalkozásokat tartottunk gyerekeknek, nyáron táborozni vittük őket, nagyon szép barátság alakult ki velük.

^{(Thullner Zsuzsa fotóalbumából)}

Van-e olyan, hogy valamire azt mondjátok, erre már nincsen energiánk?

Rengetegszer. Valóban nem vagyunk sokan, de igyekszünk olyan tanítványok lenni, akik sürgetőnek érzik, hogy kövessék az utat, amit Jézus mutat nekik. Az evangéliumban a tanítványok mindig sietnek Jézus után, igyekszünk mi is sietni. Néha sikerül, néha nem, olyankor buzdítanak mások, hogy egy kicsit jobban siessünk.

Kicsinyek vagyunk Magyarországon, de csodaszép történetek vannak mögöttünk, amelyeket úgy gondolom fontos megmutatni másoknak is. Hatalmas szükség van olyanokra, akik odafordulnak a szegények, a perifériák felé. Sok jó emberben él a vágy, hogy tegyen másokért. Szeretnénk őket elérni, hogy minél többen eljöjjenek velünk ezekre a perifériákra.

Mit jelenthet az „odafigyelés” bármelyikünknek itt most Magyarországon? Te mit tanácsolnál?

Ó, hát nem tudom. Én egy hétköznapi ember vagyok, nem vagyok sem pap, sem teológus. Van egy szép tapasztalat mögöttem, ami jóval túlnő az én kis életemen. Amit Ferenc pápa és Andrea Riccardi vallanak, nem egy elvont eszme, hanem mindannyian megtapasztalhatjuk a hétköznapokban.

Nem is kell olyan nagy lépést tenni hozzá, hiszen mindannyiunk körül ott vannak a szegények.

Bárki kapcsolatba léphet velük, és egészen biztos, hogy ugyanannyit fog kapni, mint amennyit adni, ha csak nem még többet. Mi örülünk, ha valaki velünk együtt szeretne segíteni és részese lenni ennek a különleges kalandnak, egy olyan életnek, amelyben nagyon sok különböző embernek jut hely, köztük hajléktalanoknak, kirekesztetteknek, menekülteknek, sérülteknek, betegeknek.

^{(Merényi Zita/ Magyar Kurír)}

Miért érdemes a könyvet elolvasni?

Mert reményteljes. Most, amikor az egyház keresi az útjait, ad erre egy szerintem nagyon pozitív választ. Andrea Riccardi tudja, hogy mennyire nehéz világban élünk. Nagyon pontosan ismeri a történelmet, a hatalmas, egész népeket romba döntő tragédiákat és igazságtalanságokat, a háborút, és a nyomort a városainkban és más földrészeken. A realitás talaján állva hiszi és hirdeti, hogy minden megváltozhat, és a változást a saját szívünk megváltoztatásával kell kezdeni: az együttérzésből a mások sorsán való megrendülés és elgondolkozás fakad, és akkor lassan elkezd változni körülöttünk a világ. Nagy kihívás ez az egyház előtt.

A könyv kísérlet arra, hogy a keresztény kultúrának egy kicsi, ámde mégis nagy jelentőségű szeletét egybegyűjtse. Ezek az egyház legszebb arcai. És hogyha egy szép egyházunk van, telve nyitott emberekkel és álmokkal a világról, akkor ebben nagyon sokan otthonra találhatnak.

A Perifériák c. könyv a Vigiliától itt megrendelhető.

^{[1] Ejtsd: szánt edzsídio. Jelentése: Szent Egyed. A római Sant’Egidio templom a közösség egyik első imahelye volt. A templom patrónusa, Szent Egyed apát a VII. században keletről nyugatra vándorolt, monostort alapított, és a középkorban nagy népszerűségnek örvendett.}