Püspöki reakció a bántalmazásokra – Interjú Brendan Leahyvel

Tudjuk, hogy sok lelkipásztori tapasztalata van Írországban, ahol a katolikus egyháznak már hosszú ideje szembe kell nézni a bántalmazások botrányával. Meg tudna velünk osztani néhányat ezek közül?

Írországban egy pap pedofíliabotránya 1995-ben robbant ki először. Az érsek arra a plébániára helyezett. Sohasem fogom elfelejteni, ami ott várt. Nehéz lenne leírni a hívek legkülönfélébb érzéseit: egyrészt dühösek voltak, másrészt vágytak rá, hogy megvédjék a váddal illetett papot. Sokan elárultan, összezavarodva, megsebzettnek érezték magukat. Egy paptársammal együtt sorra végiglátogattuk a ministránsok szüleit… Erősen eluralkodott rajtam az érzés, hogy a lehetetlennel találom magam szemben. Bármit tett vagy mondott az ember, a hívek egy részének szemében az hibás volt. De egy nap megvilágosodott előttem, mi történik. Ugyanis egy amerikai pszichológus pap, Stephen Rossetti konferenciát tartott az egyházmegyénkben, és elmagyarázta, hogy

amikor az egyházban kitör egy pedofíliabotrány, az olyan, mint a villámhárító:

magához vonzza mindazt, amit az emberek valaha életükben az egyházról hallottak. Előtör a múltból sok seb, azok is, amelyeknek semmi közük nincs a pedofíliához. Erről eszembe jutott, hogy Chiara Lubich egyszer arról beszélt, hogy az elhagyott Jézus olyan, mint egy villámhárító. Hisz magára vett minden negatívumot, becsapást, a lehetetlen helyzeteket, a segítség hiányát… és mindent elemésztett saját magában, szeretettel, így átalakítva mindent szeretetté. Sebbé vált, hogy minden sebet begyógyítson. Megértettem, hogy ebben a helyzetben legalább egy kicsit úgy élhetek, mint Ő. Hozzá hasonlóan én is „villámhárítóvá” válhatok, hagyva, hogy átjárjon a sok rossz, és aztán, mint Jézus, mindent letehetek az Atya Isten kezébe, a szeretetébe vetett hittel.

Sikerült újrakezdenem, sikerült kilépni önmagamból, és az egyházból teljesen kiábrándult emberekkel is új kapcsolatot teremteni. Aztán tanúja voltam, hogy a plébániánkon lassan-lassan kezdtek az élet új hajtásai megjelenni. Én személyesen úgy emlékszem erre az időszakra, mint egy mély tapasztalatra arról, hogy az egyházat nem csupán a tevékenységeink gyümölcseként, hanem inkább az elhagyott Jézus iránti szeretetünkkel teremtjük meg.

Fontos előrelépés történt, amikor 2018-ban a pápa Írországba látogatott a Családok IX. Világtalálkozójára…

A pápa látogatása előtti hónapokban számos negatív hangú cikk jelent meg az egyházról az újságokban. Egy tényleg sokkoló jelentés látott napvilágot az Egyesült Államokban, Pennsylvaniában, és aztán sor került az akkor még érsek McCarrick lemondására. A világtalálkozó előtt néhány héttel, ezekre az eseményekre és a mély sebre gondolva, ami mindmáig sokakban élő az egyház hiányosságai miatt, két gondolat tett rám nagy hatást. Egyrészt olvastam Klaus Hemmerle püspök egy mondatát, amely a Kristályéjszaka (szerk.: zsidóellenes erőszakhullám 1938. november 9-10-én a náci Németországban) 50. évfordulóján elmondott mély imájában hangzott el: „A saját népem tette”. Valamint eszembe jutott Chiara Lubichnak egy mondata a ’49-es Mennyország szövegéből: „A testvér által elkövetett minden hibáért én kérek bocsánatot az Atyától, mintha az én vétkem volna. És az enyém is, mert a szeretetem sajátjává teszi”.

Éreztem a belső késztetést, hogy osztozzak a némán kiáltók fájdalmában, akik azt érzik, az intézményes egyház becsapta őket.

Egyszóval, miután kikértem egy másik püspök véleményét, zarándoklatot szerveztem az egyházmegye egyik történelmi kegyhelyére, mely emlékeztetett az evangélium megtestesülésének hosszú történelmére hazánkban. Ott egy nyilvános ima során lehetőségem nyílt rá, hogy felidézzem, milyen szörnyű mindaz, ami az utóbbi időben az egyházban történt, és bocsánatot kérjek Istentől és a megsebzett emberektől. Egyben kiemeltem, hogy most a Feltámadt Krisztusban arra kapunk meghívást, hogy megújítsuk, jobban mondva megjavítsuk az egyházat, és a szívekben újra meggyújtsuk a remény lángját. Bevallom őszintén, nem volt számomra könnyű megnevezni a rosszat és a kárt, amit az egyház okozott, de az esemény pozitív visszhangra talált, és felkeltette a sajtó figyelmét.

Ferenc pápa Gaudete et exsultate apostoli buzdításának egyik mondata is megérintett: „Az alázat egyedül a megaláztatásokon keresztül tud gyökeret verni a szívben” (118.). Isten természetesen nem akar megalázni, Ő végtelenül szeret minket. De kétségkívül vannak olyan helyzetek, amelyekben megaláztatást szenvedünk, esetleg nyilvános vagy alaptalan kritika ér. De mindez hasznunkra válik, ezek a megaláztatások alázatosabbá tesznek minket.

Püspöksége 9 éve alatt találkozott mind szexuális visszaélést elkövető, mind azt elszenvedő személyekkel. Mit érez, mikor erre a fájdalomra gondol?

Mikor találkozom egy felnőttel, aki úgy sír, mint egy gyermek, mikor felidézi az elszenvedett bántalmazást, összeszorul a szívem, elakad a szavam. Egyrészt nagy szomorúság tölt el amiatt, ami a múltban történt, és azt is látom, hogy sohasem találom meg könnyen a kapcsolatot a jelenben azzal, aki bántalmazást élt át, ahogy azzal se, aki elkövette.

Emlékszem, hogy amikor megjelentek az állami szervek által kért vizsgálóbizottágok jelentései, először arra gondoltam, hogy jó teológus módjára majd írok egy szép magyarázó cikket, hogy segítsem az embereket a téma, a kategóriák megértésében. De azután rájöttem, hogy nem az a dolgom, hogy ezeket a fájdalmas helyzeteket jól strukturáltan, értelmiségi csomagolásban tálaljam, hanem inkább az, hogy hagyjam, hogy szívemig hatoljon a fájdalmas jajkiáltás.

Nem tudom, ez mennyire sikerült. De egyvalami világos lett előttem: Ferenc pápa buzdításai nyomán erősen vágyom rá, hogy kilépjek a perifériákra, hogy odalépjek a migránsokhoz, a hajléktalanokhoz, a börtönlakókhoz, a drogosokhoz stb., a korunkban népszerű kifejezéssel élve a szegények előnyben részesítését éljem meg. Az utóbbi években azonban egyre inkább rájöttem, hogy a szegények felé fordulás egy – elnézést a szóért – menő dolog lenne részemről, ami egyfajta vigasszal töltene el, hogy rendes vagyok, egy odaadó, segítő szándékú ember. Viszont, ha az egyházban tapasztalható bántalmazásokkal foglalkozom, személyes érintettséget tapasztalok. Saját bőrömön élem át a szégyent, hisz tudatában vagyok, hogy

én is benne vagyok ebben a végtelenül fájdalmas egzisztenciális perifériában, mely a megsebzettekkel megsebez, elgyengít és összezavar.

Igaz, hogy az ezen a téren befektetett munka rejtve marad, és ennek előnyben részesítésével nem fogok nagy köztiszteletet kivívni, de ez az, amit Isten tőlem most kér.

A nagy változások kora, amelyben élünk, ösztönözhet arra, hogy álmodozzunk, távolra tekintsünk, de bizonytalansággal is eltölthet. Önnek mi ad reményt?

Elsőként maga a hit. Ha az egyház helyzetét nézem, nem csaphatom be magam azzal, hogy egy egyszerűen emberi és felszínes hurrá-optimizmussal beszéljek a dolgokról, mert valós nehézségekkel kell szembenéznünk. De a Szeretet-Istenbe vetett hitem miatt úgy gondolom, Istennek terve van, és fontos, hogy higgyünk ebben a tervben, ne bátortalanodjunk el a nehézségek láttán.

Emlékszem, egyszer Rómában nekünk, fiatal papoknak Aldo Stedile, Chiara Lubich egyik első társa arról beszélt, milyen fontos az ing vagy a reverenda felső gombját jól begombolni, különben félregomboljuk az egészet.  Megérintett ez a kép. A szeretetbe vetett hit a keresztény élet „első gombja”.

A reményre a második okot az egyháztörténelemből merítem. Elég Izrael népének történetét nézni: mennyi drámai eseményen mentek keresztül! Aztán sötét tapasztalatokról olvashatunk egyházaink történetében: szentek életében, a szerzetesrendekben és a mozgalmakban egyaránt. Gondoljunk csak arra, hogy a jezsuita rendet majdnem 40 évre felfüggesztette a pápa, de aztán új virágzásnak indult, és most jezsuita pápánk van.

Írországba sokan jönnek turistaként. Végigjárják a történelmi jelentőségű helyeket, például a régi monostorokat, amelyekből mára csak romok maradtak meg. Mikor ezeket a romokat nézem, két dolog jut eszembe: hogy az egyház arculata változik, és hogy keresztülmegy a nagy virágzás és a látszólagos összeomlás időszakain. Szeretem John Henry Newman angol érsek mondatát: „Az egyház mindig halálán van és a feltámadást éli”.

Lehet, hogy Afrika valamelyik részén ebben a pillanatban az egyház óriási vitalitást él meg, míg más földrészeken ez az elbátortalanodás ideje.

De ugyanarról az egyházról beszélünk. Mindennek ellenére, az egyház halad előre. A szinodalitás kultúrája például szemmel láthatólag sokkal jobban megy, mint ötven évvel ezelőtt. És azt is megjegyezhetjük, hogy bár fájdalommal tölt el miket, hogy az egyháznak szembesülnie kell a hibáival, korlátaival és visszaéléseivel, ez a tükörbe nézés is egy lépés előre. Minden nemzedéknek megvan a maga keresztje.

^{Brendan Leahy püspök 1960-ban, Dublinban született. A teológiai tanulmányokon kívül jogot végzett. 2013 óta megyéspüspök Limerick egyházmegye élén, 2015 óta az Írországi Egyházak Ökumenikus Fórumának társfelelőse. Saját egyházmegyéjében 2016-ban szinódust tartott. 2021-től az Ír Katolikus Egyház  Szinodális Útért Titkárságának társfelelőseként is dolgozik, valamint 2022-től tagja a vatikáni Katolikus Nevelés Kongregációjának.}