Reményt vinni a háborútól szenvedőknek – interjú az ukrajnai Caritas SPES munkatársával

Három évvel ezelőtt, 2022. február 24-én, immár 3 éve indított Oroszország hadműveletet Ukrajna ellen. Az orosz–ukrán háború az UNHCR 2024 júliusi adatai szerint a világ legnagyobb menekültválságát idézte elő a második világháború lezárulta óta: 6,74 millió ukrajnai lakos kényszerült külföldre menekülni, 3,7 millióan pedig belső menekültekké váltak, összesen a teljes lakosság csaknem harmada. De hogyan élnek azok, akik otthon maradtak, akár a frontvonal közelében, Odessza, Herszon, Szlovjanszk, vagy Harkiv városában, vagy a közeli falvakban? Az ukrajnai római katolikus Caritas SPES épp őket, a keleti, dél-keleti régiókban élőket támogatja. Egyik munkatársukkal, Mira Milaveccel beszélgettem, a mindkettőnk által ismert nyelven, olaszul.

Be tudnál röviden mutatkozni? Mióta élsz Ukrajnában és mivel foglalkozol?

Mira Milavec: Szlovén fokolarina vagyok, a Fokoláre Mozgalom elkötelezett tagja. Ukrajnában 2019 májusa óta élek, amikor megnyitottuk a fokolárt itt, Kijevben. Kevéssel a háború kitörése előtt kezdtem el dolgozni a Caritas SPES-nél, azaz a helyi római katolikus karitásznál. Ukrajnában jelen van a görögkatolikus és a római katolikus egyház is, így két karitász működik. A görögkatolikus egyház tízszer nagyobb, így az ő karitászuk is nagyobb, elterjedtebb, több helyen, több plébánián dolgoznak már 2014 óta, így nagyobb a tapasztalatuk a humanitárius segítségnyújtásban. A háború előtt családon belüli erőszakkal kapcsolatos projekteken dolgoztam. 2022. március 1-jén akartunk megnyitni egy anyáknak szóló központot, ennek utolsó előkészületei zajlottak, amikor kitört a háború. Így a menekülők számára nyitottuk meg. Ebben a házban mindmáig menekültek élnek, főként édesanyák és gyerekeik. Attól kezdve humanitárius vészhelyzeti projekteken kezdtem el dolgozni projektmenedzserként. Az utóbbi időben olyan projekteken dolgozom, amelyekkel a frontvonaltól 20–30 kilométerre, az orosz határhoz közeli területeken élő embereken segítünk.

Kikkel dolgoztok együtt a helyszínen? Ti magatok is utaztok oda rendszeresen?

Igen, éppen ezen a héten jártam Odesszában és a Herszon közelében. Herszon városába nem mentem be, mert az túl veszélyes, csak a szomszédos falvakba. Együttműködünk a helyi közigazgatással. A háború alatt az önkormányzatokhoz katonai közigazgatási központokat csatoltak, de ugyanazokkal az emberekkel, akiknek plusz feladatuk a biztonságot garantálni, valamint az alapvető szükségleteket feltérképezni és kezelni. Nélkülük nehéz lenne bármit is lépnünk, mert ők ismerik a helyieket, ők tudják, kinek mire van szüksége.

Ott vannak ezen kívül a teljesen határmenti falvak. Ezekbe nem túl bölcs dolog utazni, mert túl veszélyes, csak akkor, ha valami sürgős. Például az általam vezetett projektben van egy központ Szlovjanszkban is. Időnként előfordul, hogy a központunk tagjainak el kell ilyen veszélyes helyekre menniük – például hogy evakuáljanak néhány embert, vagy segélyt szállítsanak –, és ezt a helyi biztonsági emberek kíséretével teszik. De amennyiben egy mód van rá, a mieink nem utaznak a helyszínre, hanem ezekben az esetekben mi eljuttatjuk a segélyt a helyi közigazgatásnak, amit ők szállítanak el, vagy szállítják át magukat a támogatottakat biztonságosabb helyre, és így regisztrálhatják őket humanitárius segélyért. A veszélyes zónákban tehát fokozottan együttműködünk a közigazgatással, hogy valóban azokhoz juthassunk el, akiknek nagyobb szükségük van segítségre, mint másoknak.

Vannak fix emberek vagy csoportok, akiknek segítetek?

Nem, változó, leginkább attól függ, van-e már más segélyszervezet egy általunk elérhető helyszínen. Minden egyes alkalommal előzetesen felmérjük, hol nincsenek még jelen egy-egy régióban mások. A nagy szervezetek általában a városokat választják, így mi inkább a kisebb településekre koncentrálunk. Ez függ a csoportjainktól is, a karitász-központoktól (amelyek gyakran plébániákhoz kapcsolódnak). Vannak, akik szívesebben mennek olyan helyekre, ahol kisebb a biztonság, mások kevésbé, ez az utazás lehetőségétől is függ.

Kaptok anyagi támogatást külföldről, netán a Caritas Internationalison keresztül?

Igen, az imént említett projektek a Caritas Internationalison keresztül működnek. Mi megírjuk, előkészítjük az adott projektet, ők meghirdetik, majd a Caritas világszerte hozzájárul, amit mi viszont szét tudunk osztani.

_{Mira Milavec munka közben}

A projektjeink által megcélzott helyszínek főként az ország keleti részén találhatók, olyan településeken, ahol az infrastruktúra még működik, és vannak üzletek, raktárak a helyszínen. Ha megfelelnek az általunk megszabott rászorultsági kritériumoknak, akkor regisztráljuk ezeket, és három hónapon keresztül készpénzt kapnak a Caritas SPES adott projektjétől, amelyet általában élelmiszerre, vízre, áramra, gyógyszerekre és alapszükségleti cikkekre szánnak. A végén felhívjuk őket telefonon, hogy megtudjuk, mire és hogyan használták fel. Egy másik segítség, amit adunk, a téli időszakra szóló segítség: szeptember-októberben fát vásárolunk belőle, vagy fizetjük a gázt, mivel az emberek (különösen a nyugdíjasok és azok, akik elvesztették a munkájukat, és nincs sok jövedelmük) nem engedhetik meg maguknak, hogy beszerezzék a drága tüzelőanyagot.

Milyen az emberek mindennapi élete ezekben a régiókban, városokban és falvakban? Kik maradtak? 

A keleti városokban, ahol jártam, talán az emberek fele maradt. Sok nagyvállalat elköltözött, így mivel megszűnt a munkalehetőség, a családoknak el kellett költözniük munkát keresni. A megszállt, majd 2022 novemberétől felszabadított területekre a fiatalok és családok közül, akik elmenekültek, jónéhányan nem tértek vissza. Egyrészt azért, mert fél év alatt az ember talán már talált munkát egy másik városban, másrészt a biztonság hiánya miatt: nagyon veszélyes ezeken a helyeken az élet, mert tele van szórva aknákkal a föld, és rendszeresek a bombázások is.

Aki nem jött vissza, külföldön, vagy az országon belül telepedett le?

Mindkettő előfordul. Sok olyan személlyel találkoztam, akik az országon belül maradtak, és egyelőre nem áll szándékukban visszatérni, mert lakhelyük túl közel volt a frontvonalhoz, ahol sohasem lehet tudni, mit hoz a holnap.

Az egész család marad máshol, vagy csak egy része?

Igen, gyakran az egész család. De eltérő esetekkel találkozunk. Beszéltem egy hölggyel, akinek az egész családja elhagyta a falut. Az egyik fia már az elején be akart vonulni önkéntesként, de nem vették fel a seregbe, mert eleinte túl sokan jelentkeztek, mostanra már őt is behívták. A másik fia Hmelnickijbe, egy közép-ukrajnai városba került. A hölgy visszajött, pedig maradhatott volna a nővérénél Ungváron, de – így mondta – „láttam, hogy az nem az én otthonom, és hét emberrel egy házban élni egy rövid ideig megfelelt, de nem örökre”. Amióta az oroszok kivonultak, visszajött, és egyedül él a házban, ahol korábban többen éltek, és tőlünk kap némi segélyt.

Ez a hölgy nem talál munkát?

Bár ő már nyugdíjas, szívesen dolgozna. Itt ahhoz szoktak hozzá a nyugdíjasok, hogy ők is dolgoznak, mert a nyugdíj nem elég a megélhetéshez. De a háború miatt most kevés a munkalehetőség, mert a korábbi helyi cég megszűnt. Most ő és más nők különböző önkéntes munkákat végeznek. Sokan szőnek hálókat, amelyeket a katonák elrejtésére és védelmére használnak. Mutatok egy fényképet… Látod, terepszínű fonallal készítik. Az ukránok mindenhol ilyeneket szőnek, hogy elrejtsék a tárgyakat, az autókat, saját magukat. Sok helyen, például ebben a faluban, ahol most jártam, mind összegyűlnek, és pár órán át együtt szövik a hálókat. Ilyenkor egyben lehetőségük nyílik rá, hogy beszélgessenek, kis időre ne magukban legyenek otthon, mert általában ezek az idős emberek most egyedül élnek.

Van tanítás, működnek az iskolák?

Abban az 1500 lakosú faluban, amit az előbb említettem, megnyitották az iskolát, így legalább a gyerekek egy része járhat iskolába. Meg van szabva, hogy maximum hányan, attól függően, hogy hány férőhely van az adott épület óvóhelyén. A többi gyerek online vehet részt az órákon. A határhoz közeli falvakban az iskolák nem működnek jelenléti formában, csak online, mert nincsenek óvóhelyek. Aztán persze Harkivban, az ottani helyzet miatt nem járnak iskolába, hacsak nem az óvóhelyen, mert az utóbbi időben, kicsit több mint fél éve, légibombák vannak, amit nem tudnak a levegőben megsemmisíteni, ezért gyakorlatilag állandóan az óvóhelyen kell tartózkodni. Az USAID megnyitott egy iskolát Harkivban, a föld alatt. Egyszóval mindig az adott településtől függ, van-e oktatás, és jelenléti vagy online. Az emberek hozzászoknak a helyzethez.

Herszon városában túl veszélyes, mert ott éjjel-nappal drónok repkednek, jobb, ha nem mész ki az utcára. De harminc kilométerrel odébb, a régióban az élet – még a társadalmi és a szellemi élet is – folytatódik. Megkérdeztem, hogy tudnak-e templomba járni, azt mondták, igen. Bár azt is tudjuk, hogy az ortodox egyházak helyzete itt nem könnyű. De az mindig fennáll, hogy nincs nyugalom, állandó veszélyben élsz…

Mi a helyzet a férfiakkal? Folyamatosan keresik őket, vagy már szinte mindet besorozták?

Láttam néhány férfit, igaz, hogy idősek voltak, mert abban a térségben – 20 km-re a frontvonaltól – szinte csak az időskorú lakosság maradt, és talán még néhány mozgássérült, akik nem tudnak elmenekülni. A nők közül láttam néhány fiatalabbat is. A többiek a létfenntartás érdekében elköltöztek Közép- vagy Nyugat-Ukrajnába dolgozni. A mozgósításnak valószínűleg még nincs vége. Eleinte önként vonultak be a férfiak, most már nem így van, kb. félévente mindenkinek regisztrálnia kell, még a karitászos kollégáimnak is. Decemberben be kellett jelentkezniük regisztrációra, a napokban megint, mindig változtatnak a szabályokon. Van, akit behívnak, van, akit akár még az utcán is összeszednek, ez helytől függ. A Caritas SPES Odesszánál és a Caritas SPES Harkivnál dolgozó munkatársaimat is elvitték, még az igazgatónk is bevonult decemberben.

Mit hallott tőlük, meséltek, hogy milyen volt?

Az igazgató papot rövid idő után elengedték, mert több Caritas nyomást gyakorolt a kormányra. Persze nem fogott volna semmiképp fegyvert. Ha maradt volna, lelki kísérőként szolgált volna a seregben, ahogy más papok. Van például egy kollégám, aki Szlovjanszkból származik, ő most elhagyja a Caritas SPES-t, bevonul a háborúba, hogy papként kísérje az embereket, mert úgy látja, hogy ott nagyobb szükség volna rá.

Milyen az emberek hangulata Ukrajnában? Érzel-e feszültséget különböző csoportok között, például az oroszul és az ukránul beszélők között?

Azt kell mondanom, hogy ennyi év alatt soha nem tapasztaltam konfliktust a nyelv miatt. A kollégáim közül néhányan oroszul beszélnek. Véleményem szerint azonban most itt az ideje, hogy az ukrán nép is megerősítse identitását, és a nyelv ennek a folyamatnak az egyik eleme. De mindenki szabad, most már senki sem erőlteti rá a másikra az akaratát, mint ahogy eddig tették meg velük. Én nem értek oroszul, ezért amikor Herszon-régióba kellett utaznom, féltem, hogy nem fogom megérteni őket, de aztán meglepetésemre minden faluban ukránul beszéltek. Az emberek inkább a városokban beszélnek oroszul, a falvakban ukránul kommunikálnak.

Kezdetben azt reméltük, hogy a háború hamar véget ér, de most már három éve benne éltek. Sok emberrel tartod a kapcsolatot, köztük a kelet-ukrajnai rászorulókkal. Hogyan tudnak az emberek együttélni az állandó fenyegetettséggel, felülemelkedni rajta? Milyen lelkiállapotban vannak?

A legtöbb ember, akivel találkozom, idős, ők egész életükben egy hasonló (el)nyomástól szenvedtek. Nekem úgy tűnik, hogy rugalmasan reagálnak, nem tudom, hogy bármelyikünk elviselné-e mindezt. Másrészt mindenki várja a napot, amikor véget ér a háború, különösen azok, akiknek a szerettei a harctéren vannak.

Vannak, akik elvesztették családtagjaikat, katonák, akik sebesülten, megcsonkítva, például kéz nélkül tértek haza…. Természetesen ezek a történések megváltoztatják az embereket. A családok nem tudják, hogyan dolgozzák fel ezt a sok fájdalmas eseményt, és rettegnek, mi minden fog még megtörténni. Mindezt nem látni az utcán az arcokon, de amikor találkozunk a helyi karitászosokkal, akik ezeket a családokat és egyéneket kísérik, akkor megismerjük a mély fájdalmat és mindazokat a következményeket, amelyekkel a háború jár. Három kollégám megsérült az ősz folyamán: az egyiket meg kellett műteni, a másik és a családja elvesztette a lakását, mert egy bomba esett be az udvarukba. Itt egyik nap nem tudod, hogy másnap életben maradsz-e.

Nem beszélve azokról, akik elvesztették szeretteiket, vagy nincs hír róluk. Vagy tudják, hogy meghalt az illető a háborúban, de nem látták a holttestét. Most először találkozom annak a végtelen fájdalmával, amikor az elhunyt családtagnak nincs meg a holtteste, amit elgyászolhatnának, a sír, ahol látogathatnák. A kollégáim közül mindenkinek vannak rokonai, testvérei, apja, gyermekei, akik elmentek a háborúba, és már nem élnek. Ezek hatalmas traumák, néha azon tűnődöm, vajon ezek az emberek a háború végeztével ugyanolyanok lesznek-e, mint előtte. Az egyik jelenlegi kollégám édesanyját és édesapját megölték, a húgát pedig bántalmazták és hagyták meghalni. Nézek rá, és el sem tudom képzelni, hogy mekkora fájdalmat élhet át. Hogyan tudnék ezzel megbirkózni a helyében?!

Amikor meglátogatjuk a támogatottjainkat, mindig igazán hálásak az ottlétünkért. Valójában azt hiszem, a háborúban a legnehezebb az egyedüllétet elviselni. Az anyagi segítség fontos a részünkről, de talán még fontosabb az emberi közelségünk. Aztán nagyon sok emberben csodálom, hogy olyan nagy reményt látok benne, ami nekem magamnak sincs meg. Reményt abban, hogy eljön a nap, amikor vége lesz a háborúnak.

Azt mondod, hogy talán néha nagyobb a remény másokban, mint benned. Te hogy vagy? Mit jelent neked személyesen három hosszú év után állandóan sok nehéz helyzetű, a háborútól szenvedő ember között élni és mozogni, nap mint nap?

Jó kérdés, azt kell mondanom, hogy nem tettem fel magamnak… Egy biztos: jobban, mint valaha, érzem, hogy Isten nagyon is jelen van. Nem változtatnék az életemen, mert úgy érzem, hogy Ő kísér engem, és abból is, mikor az emberek között vagyok, sok ajándékot kapok. A múlt héten, amikor abban a faluban jártam, azt kérdeztem magamtól, hogy mit tennék, ha én lennék a helyükben. Nem vagyok a helyükben, nem tudom átérezni, hogy min mennek keresztül, de meghallgathatom őket. Egyrészt én is fáradt vagyok, és amikor találkozom velük, látom, hogy mennyi az életveszteség, a trauma, néha ez már túl sok nekem, nem akarok többet hallani róla. Régebben olvastam a híreket, de már nem olvasok el mindent, elég az, amit a mindennapokban látok-hallok, mint a kollégám története. Ezek a helyzetek Isten elé állítanak, Ő az, aki reményt ad nekem. Nem annyira a háború végében reménykedem, hanem abban, hogy azok, akiknek segíteni tudunk, legalább bátorítást kaphatnak. Projektmenedzserként ritkán megyek a projekt-helyszínekre, aztán külföldiként nincs családom, akiért aggódnom kellene, nincs senkim a háborúban.

Úgy érzem tehát, hogy reményt és jókedvet kell vinnem a munkába, fel kell vidítanom a kollégáimat is, akik veszélyes helyekre járnak, és akiknek családjában tragédiák történtek. Talán Isten éppen azért akarja, hogy itt legyek, hogy a magam kis módján ezt a reményt adjam a körülöttem lévőknek.