Üzenet Ukrajnából

Öt hónappal ezelőtt érkeztem meg Ukrajnába. Még viszonylag keveset ismerek az országból, a nyelvet éppen csak hogy kezdem érteni és beszélni. De a népet nagyon gyorsan megszerettem. Hálás vagyok, hogy a családomtól, a hazámtól erős gyökereket kaptam, amire ráépült és folyamatosan együtt növekedett bennem az egység lelkiségében való élet. Megtanultam úgy szeretni a másik embert, mint önmagamat, úgy szeretni a másik hazáját, mint a sajátomat. Az első pillanattól kezdve sok hasonlóságot fedeztem fel a magyar és az ukrán emberek lelkében. A vendégszeretetet, a kitartást, az üldöztetést, az elnyomásban való élet szenvedéseit, a szabadság szeretetét, az Istenbe vetett hitet; csak hogy néhányat említsek.

Ez az abszurd, értelmetlen háború a XXI. században – és még hány ilyen zajlik a világon – rengeteg testi-lelki szenvedést fakaszt, és akkor még nem is szóltunk annak hosszú távú hatásairól. A megszállt, az elfoglalt vagy éppen a harcok színterévé vált területeken élő barátainktól érkező hírek végtelenül érzékenyen érintenek bennünket is. Egy ilyen helyzetben minden átértékelődik az emberben. Velünk is így történt.

Sokszor felteszem a kérdést én is: mit tudok tenni? És sokszor elfog a tehetetlenség érzése. Ezekben a pillanatokban a válasz számomra maga Jézus a kereszten.

Őbenne újra és újra megtalálom életem és hivatásom értelmét. Soha nem volt ennyire erős bennem a meggyőződés és a megtapasztalás, mint most, hogy a szeretetből átélt és felajánlott szenvedésnek értéke van, gyümölcsözik, és bármennyire abszurdnak tűnik, az egységre vezet.

Nagyböjt első vasárnapja van, amikor ezeket a sorokat írom, és a fülemben csengenek a püspök atya szavai: a háború 11. napját éljük… Mintha egy új időszámítás kezdődött volna. Itt az ország nyugati részén – ahol befogadásra, régi-új családra találtunk, miután egy héttel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy eljövünk Kijevből – ukrán, magyar, szlovák ajkúak egy szívvel-lélekkel, minden nap megújult erővel és hittel imádkozunk és élünk a békéért. Jézus igéje: „Szüntelenül imádkozzatok”, amibe beletartozik minden érte végzett tevékenység is, a leghatékonyabb fegyver. Az itteni lelkipásztorok mindent megtesznek azért, hogy a keresztény közösségek hite élő és tanúságtevő maradjon.

A tudat, hogy az egész világ egyként imádkozik a béke ajándékáért, és a konkrét imaalkalmak akár zoomon, akár helyben nagyon nagy erőforrást jelentenek a terhek hordozásában.

_{Kati, Gloria, Anton atya (szlovák fokolarinó pap, Sztorozsnyica), Majnek Antal atya (a Munkácsi Egyházmegye januárban nyugalmazott püspöke), Pogány István atya (fokolarinó pap, Munkács), Mira}

Tudjuk, hogy orosz barátaink is velünk együtt szenvednek, mi pedig ővelük. Kapcsolatba léptünk az ottani fokolárokkal, beszéltünk is egymással, levelet váltottunk. Annak ellenére, hogy ez nekik akár veszélyes is lehet, biztosítottak minket arról, hogy egyek vagyunk a kölcsönös szeretetben és élünk egymásért.

Miután befogadásra találtunk a helyi plébánián, amiért nagyon hálásak vagyunk, azonnal megtapasztaltuk a helyi fokolár közösség konkrét szeretetét egy-egy finom étel, vagy éppen hajszárító, tisztálkodási szerek, néhány szükséges ruhanemű formájában.

Akkor döbbentünk rá, hogy mi magunk is menekültek vagyunk, hiszen addig nem is gondoltunk rá. De nem volt sok időnk ezen töprengeni, mert azonnal bevetettük magunkat a segítségnyújtás konkrét formáiba.

Az egyik társunk, aki már eleve a nemzeti karitász iroda munkatársa, éjt nappallá téve koordinálta a munkájukat, interjúkat adott, beszámolókat készített. Két másik társam a közösségek tagjaival beszélgettek, összekötötték a szükségleteket a felajánlásokkal, tartották bennük a lelket, meghallgatták, bátorították őket, ha kellett, segítettek nekik biztonságos helyre jutni. Én magam az egyházmegyei karitásznál kezdtem el segíteni a munkában, amiből a mostani válságos állapotokban nincs hiány.

Közben a fokolár életünk folytatódik. A hely, ahol most élünk lehetőséget ad arra, hogy nyitott ajtóra találjon, akinek szüksége van rá. Egy Kijev közelében lévő városból, ahol szintén jelen van a mozgalom családja, velünk van most a közösség egyik tagja. Néhány napig velünk volt egy hölgy, aki szintén Kijevből érkezett. Vendégül láttunk egy családot, akik szintén menekülő átutazók.

A helyi fokolár közösséggel is találkoztunk. Könnyek között osztottuk meg egymással a tapasztalatainkat. Ahányan vannak, annyiféleképpen vélekednek a helyzetről. Érezhető, hogy nagy szükség van a párbeszéd kultúrájára, annak tanulására és gyakorlatozására. De mindenekelőtt a befogadásra, az eggyé válásra. Bárkivel beszélgetek itt helyben, mindenkinek a családjában vannak rokonok, barátok, akik háborús területeken élnek, közvetlenül is érintettek. Közben az itt maradt 18–60 éves férfiaknak nem alaptalan a félelme, hogy bármikor behívhatják őket. Mindezek ellenére sokan döntenek úgy, hogy az országban maradnak. Közben a menekültek száma egyre nő, vannak, akik csak megpihennek, vannak, akik maradnak.

Óriási szolidaritás tapasztalható helyi és nemzetközi szinten is. Sok nagylelkű felajánlás szállásban, szállításban, önkéntes munkában, segítő kezekben, anyagi támogatásban, természetbeni adományokban.

Amire viszont nagyon nagy szükség van, hogy összekössük a szükségletet a felajánlással, hogy megtaláljuk a csatornákat arra, hogy az adományok eljussanak a rászorulókhoz. A szállítmányok érkeznek, de a bombázott városok messze vannak. Éppen a napokban hallottam, hogy néhány lengyel fiatal megpakolt egy autót és elvitte a rakományt egészen Kijevig.

Mint minden háború, egyszer ez is befejeződik. Kérjük nagy hittel, hogy ez minél hamarabb megtörténjen! Amikor ez megtörténik, nem szeretnénk elfelejteni, hogy az imádság és az emberek melletti közelség nem érhet véget.

* * *

Másik cikkünk a témában: Háború Moszkvából nézve: ami a tudósításokból kimarad.

Az Oroszországban élő olasz származású ortodox pap kétértelműségektől mentes és szívszorító sorai arról, milyen sora van most az oroszországi embereknek, és mivel jár egy agressziót folytató államban a béke reménységét táplálni.