Semleges neműség? Köszönöm, nem kérem! – Interjú Valentina Gaudiano antropológussal

Ma gyakran beszélnek férfi és nő egyenlő jogairól és sokkal ritkábban férfi és nő különbségéről. Helyes ez így?

Összetett kérdés ez, ami az évszázadok során jellemző maszkulin túlerővel magyarázható. A szélsőséges feminizmussal párhuzamosan, mely a férfi hegemóniára ellenválaszként született, már a 900-as évek elejétől kezd körvonalazódni Edith Stein, Luce Irigaray és mások gondolatvilága. Ez a női identitás körül forog, mely elsősorban nem az egyenlőségre tekint – mely magában foglalja a politikai jogokat is, de ugyanakkor elfedi az identitásokat – hanem inkább a nőiség sajátosságaira, melyek értékesek az emberiség számára. Soha nem hiányzott teljesen a palettáról a különbségekről szóló diskurzus.

Ma viszont mintha a semlegességhez érkeztünk volna el?

A feminizmus radikális irányzatai egészen odáig mennek, hogy tagadják az anyaságot, vagyis annak biológiai tényét, hogy a nő képes szülni. Ily módon azonban a nemek kérdése elsősorban politikai és gazdasági hatalmi kérdéssé válik. Vannak lobbik, melyeket nem a nők valós problémái foglalkoztatják, és akik a „ne tegyünk különbséget” kultúrájával a mindenáron való jogokra hivatkozva elsekélyesítik a kultúrát és ezért elvész a közösség érzése.

A semlegesség elve miért vezet a közösségi érzék megszűnéséhez?

Ha mindent megkaphatok, amit akarok, ha kibérelhetek egy anyaméhet, ha egy weboldalon spermát vehetek, hogy egyedül anyává váljak, akkor a társadalomban az egyén joga valósul meg, az enyémhez való jog, és elvész a közösségi érzés. Ha több mint 70 féle nem van és

ha mindenki a saját egójának hullámát követi, akár saját természetével is szembeszállva, akkor az emberi lény mint olyan már nem a közös nevező.

Nagyon érzékeny és összetett témáról van szó, hiszen vannak meggyötört emberek, akik saját bőrükön úgy tapasztalják, hogy nincs egyértelmű azonosságérzetük mint nők vagy férfiak, egyfajta megosztottságot élnek meg fizikumuk és pszichéjük között. Őket is tisztelni kell és befogadni, életteret, méltóságot kell biztosítani számukra, és szót kell adni nekik is. De ott vannak a divat, a politika vagy a gazdasági érdek által diktált nem-változtatások is. Nagy befolyása van a médiának is, ahol alattomos módon olyan elméleteket és képeket terjesztenek, melyek furcsa vágyakat ébresztenek a fejlődőben lévő fiúkban és lányokban.

Ön azt írta, hogy a nők másképp cselekszenek, mint a férfiak…

Néhány kutatásból és személyes tapasztalatomból kiindulva azt mondanám, hogy a férfiak általában abban jók, hogy a dolgokat egy szempontból megfigyeljék, és azt elmélyítsék, teljes koncentrácójukat és energiájukat összpontosítva. De eközben elvesztik a kapcsolatot az élővel (élőlényekkel, személyekkel) és a környezettel. A nők tekintete azonban az egészre néz. Azaz akkor is, amikor egy részletet figyelnek meg, nem tudnak elvonatkoztatni a környező élőtől. De fennáll a veszélye, hogy megmaradnak a dolgok felszínén. Remélem, hogy egy nap majd megszületik a konkrét élő valódi filozófiája. Hisz a gondolat megtestesült, és mindenkié, férfiaké és nőké is. A nők ezt jobban észreveszik, mint a férfiak, talán mert életük része a biológiai ritmus mely bekapcsolja őket a Föld életritmusába. Természet adta módon fakad belőlünk, hogy másképp viszonyuljunk a valósághoz, a kapcsolatokhoz és a gondolkodáshoz is.

Ez azt jelenti, hogy szükségünk van egymásra?

Nem szeretem azt az elméletet, mely szerint a férfi és a nő kiegészítik egymást. A kereszténység Istene nem kételemű, hanem háromságos Isten, mi pedig kapcsolati lények vagyunk. Következésképp én annál inkább saját magam vagyok, minél inkább elvesztem önazonosságomat a másik emberben (bárki is legyen az, férfi, nő, transz stb.). Emberi lényekként egészítjük ki egymást.

Én teljes egész vagyok, mint személy, Isten egy mikrokozmosznak teremtett meg, de ez a teljesség nem jöhet létre, ha nem ajándékozom magam.

Nem létezhetek önmagamban, mert akkor elszáradok és meghalok. A biológiai lét kapcsolódások szövevénye, és ez még inkább igaz a ránk, emberi lényekre jellemző pszichikai és lelki dimenziókat tekintve. A másik világa egy olyan látásmóddal ajándékoz meg, amit, bár más, mint az enyém, magamévá tehetek. Gazdagít és kiegészít, teljesebbé tesz.

Ön megjelentette a Férfiasságról és nőiségről. Párbeszédben Klaus Hemmerlével¹ című könyvet. Miért?

Már egy ideje foglalkoztat, mennyi igazságtalansághoz vezet a valóság férfiközpontú olvasata, mely nem felel meg a keresztény üzenetnek.

Szeretném, ha a nő és a nő társadalomban játszott szerepe felértékelődne, a férfi háttérbe szorítása nélkül.

Klaus Hemmerle teológus és filozófus értelmezését tanulmányozva megérintett a férfi-nő-világ triász. Hemmerle olvasatában a férfi sajátosan ahhoz járul hozzá, hogy az ember „világgá váljon”, azaz lehetővé tegye minden emberi lénynek – nem csak a férfinek –, hogy alkotásokkal és dolgok megvalósításával fejezze ki önmagát. A nő viszont azzal adja hozzájárulását, hogy „humanizálja ezt a világot”. A legmeglepőbb gondolata viszont a következő: „A két mozgás helye főként a nő, aki befogadja és tartalmazza a világra irányuló férfit. A férfi számára a nő a világ eredetének lényege és az, aki elmondja a világot.”² Két mozgás van, de a helyet, a kapcsolatot a nő biztosítja, aki harmadikká válik, azzá az alter ego-vá, amit Ádám egyedül tartott magához hasonlatosnak, olyannak, amely válaszol szavára. Írásaiban Hemmerle sok bibliai női alakról beszél, legtöbbet Máriáról. Szerintem lenyűgöző kérdéseknek ad teret, felforgatva ezzel egyfajta maszkulin, patriarchális szentírásmagyarázatot, mely szerint a férfinél van az eredet. Ha pedig így van, akkor a női szerep kibontakozásához, és – a férfiak méltóságával együtt megélt – női méltóságuk visszaszerzéséhez is arra van szükség, hogy nők és férfiak együtt induljunk el az úton, amelynek során újraírjuk történetünket.

^{1 Sul maschile e sul femminile. In dialogo con Klaus Hemmerle, Città Nuova, 2020}

^{2 K. Hemmerle: Matrimonio e famiglia in un’antropologia trinitaria [Házasság és család egy szentháromságos antropológiában], in «Nuova Umanità» n. 31 (1984).}