Hogy a papírsárkány újra szállhasson – a Papírsárkány Gyermekalapítvány

Szabó Tímea a Papírsárkány Gyermekalapítvány alapítója és elnöke, emellett főállású anya. Az alapítvány gyermekotthonokban élő fiatalokkal és a gyermekotthonok felújításával is foglalkozik.

Mesélnél egy picit magadról, hogy ki vagy, mivel foglalkoztál a Papírsárkány előtt?

Egri születésű vagyok és már gyerekként több barátom is volt a hozzánk közeli gyermekotthonból. Innen indult talán az első, még nem tudatos kapcsolatom ezzel a világgal. Egyébként közgazdászként végeztem, nagyobb multicégeknek dolgoztam, és annak kapcsán terelődtem vissza erre a témára, hogy az egyik pozíciómban a társadalmi felelősségvállalási csapatot vezettem. Én feleltem azért, hogy a cégen belül a különböző jótékonysági programok megvalósuljanak, például hajléktalanszállókkal, kutyamenhelyekkel, és gyermekotthonokkal működtünk együtt. Nekem elég jó kapcsolatom lett budapesti otthonokkal – bár inkább még rövidtávon segítettük őket adományokkal, ajándékokkal, egy-egy felújítással.

Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod a multit?

Egyszer elmentem a Bátor Táborba [daganatos betegeknek szervezett élménytábor], mint támogató, és láttam a gyerekeknek rendezett bátorságpróbát. Ott ért egy nagyon erős inspiráció, hogy hozzak létre egy kifejezetten a gyermekotthonokkal foglalkozó alapítványt, és azon belül is hosszú távon tudja az ott élőket támogatni. Ami bennem azonnal megfogalmazódott, az egy mentorprogram volt. Ezért jött létre az alapítvány: legyen minden, Magyarországon gyermekotthonban élő gyereknek papírsárkány-mentora, eköré formálódtak a programjaink is. Idén vagyunk négyévesek.

_{Szabó Tímea}

Tehát 2020-ban alakultatok, a Covid előtt már, vagy közben? Biztos nem volt egyszerű az indulás…

Már a járványidőszakban alakultunk, de mivel nem nulláról indítottam, hanem voltak már kialakult kapcsolataim, ezért tudtuk a hullámokhoz igazítani a tevékenységeinket. Én addigra nagyon jól beleláttam az otthonok szakmai működésébe, személyesen ismertem a vezetőiket, a nevelőket, a gyerekeket, ez nagy előny volt. Amikor jött a nyitás, olyankor tartottuk a kapcsolatot, így nagyjából úgy alakult, hogy a programjainkat nagyon szépen meg tudtuk tartani. Még az első évben karácsonyoztunk, volt egy kutyaterápiás foglalkozásunk is. Végül egész szépen, a „lyukacskákba” be tudtuk rejteni a formálódó programjainkat. Emiatt a kezdetektől nagy leállás nélkül szerintem elég jól indultunk, jó kapcsolatot építettünk ki a szervezetekkel meg az intézményekkel, úgyhogy tényleg tudtunk járni a gyerekekhez.

Most a Papírsárkány Gyermekalapítvány jelenti a munkádat? Kikből állt össze a csapat? Azt írjátok a honlapon, hogy egy baráti társaság vagyok.

Jelenleg főállású anyaként vagyok otthon, nekem is van egy kétéves kislányom, meg egy négyéves kisfiam, már az ő születésüktől kezdve csinálom az alapítványi munkám. Mondhatni főállásban, de önkéntesen, tehát nem a hagyományos módon a munkahelyem, nem kapok érte fizetést. Maga az alapítvány valóban egy baráti társasággal indult, de azóta bővült a csapat. A mostani felállás már nem feltétlenül a baráti társaság, a barátaim már inkább támogatók, például a tanácsadó kuratóriumban vesznek részt. Jelenleg hatfős az operatív csapatunk: az én feladatom az operatív vezetés, Horváth Andrea a kommunikációt meg a forrásteremtést vezeti, Gyarmati Rebeka a közösségimédia-felületeinket kezeli, Farkas Gabi részmunkaidőben a forrásteremtésért, az adományszervezésért felel. Gál-Kormos Kriszti önkéntesként a kezdetektől velem van, ő az alelnök, és ő a pénzügyi vonalat viszi. Szintén önkéntesként Vas Noémi az önkéntes menedzserünk, aki az önkéntes felvételi folyamatainkat, az önkéntesség kezelését átvette és szervezi. Ez egy eléggé összetett dolog, sokat fejlődtünk benne, ebben Noémi nagyon-nagyon ügyes.

_{Öten a hatfős operatív csapatból (balról jobbra): Horváth Andrea, Szabó Tímea, Farkas Gabriella, Gál-Kormos Krisztina és Gyarmati Rebeka}

És egyébként a név honnan jött? Miért pont papírsárkány?

Közös gondolkodás eredménye a név, a lényege az az, hogy a szabadságra, fejlődésre asszociálunk belőle. Lett egy nagyon aranyos kis mesénk is, a papírsárkány meséje, amiben megsérül a papírsárkány, aztán megjavítják, és utána újra száll. Szép metafora a gyerekekkel kapcsolatban, ezért szeretjük nagyon ezt a nevet.

Most hány intézménynél, hány helyszínen vagytok jelen?

Magyarországon most úgy épül fel az intézményrendszer, hogy egy igazgatóság alá tartozik sok gyermekotthon. Mi két igazgatósággal vagyunk folyamatos kapcsolatban. Az egyikben tizenkilenc gyermekotthon van, a másikban tizenkettő, közel 300 gyerek. Ez nem jelenti azt, hogy nekünk minden otthonban ugyanolyan jellegű programjaink vannak, hanem hogy elérjük őket valamilyen formában vagy táborral, vagy fejlesztő foglalkozással, vagy már voltak sporteseményünkön.

A célunk igazából az, hogy folyamatos jelenlét legyen a gyermekotthonokban. Ezt jelenleg öt otthonban tudjuk biztosítani, ezekbe pár hetente mindig megyünk, és ezt a számot növelnénk jövőre tízre. A két igazgatóság mintegy 300 gyerekével pedig lazább kapcsolatban vagyunk, ismernek minket, újra és újra meg tudjuk keresni őket programokkal. Megajándékozzuk őket karácsonykor, szervezünk sportnapot, szakmai napot, táboroztatjuk őket. A célunk, hogy ott lehessünk mindenhol személyesen.

Akkor most nem csak budapesti otthonokba jártok?

Az öt otthon Budapesten, Pest megyében és Nógrád megyében van, vidékre még nem tudtunk elindulni.  2026-os célunk, hogy ott is is elkezdjük megalapozni a jelenlétünket.

Igen, említetted, hogy az a küldetésetek, hogy minden magyarországi gyermekotthonban élő gyerek mellé jusson egy papírsárkány-önkéntes. Mennyire tűnik megvalósíthatónak ez az álom?

Ez a víziónk jövőbeli, nem holnapra tudjuk megvalósítani, de ez az, amiért dolgozunk. Nemcsak mentorprogramból áll az, amit csinálunk, hanem több, talán kevésbé bonyolult program is része azért, hogy fel tudjuk építeni a bizalmat. Ezek az első lépések a gyerekek felé, utána erre épülhet rá a kulcs, a mentorprogram. Egyébként ez a lassú és mély folyamat hat igazán a gyerekekre. De azért alulról építkezünk, mert mindez „nagy falat”.

Mielőtt rátérnénk a mentorprogramra, arról kérdeznélek, hogy milyen gyerekek vannak gyermekotthonban? Elég sok tévhit él a társadalomban, például, hogy az otthonban élő gyerekek árvák…

Sokak fejében él még a többszáz fős az árvaház képe. Valójában ma már egy gyermekotthonban nem él több száz gyerek, csak körülbelül 10–15 fő, lehetőleg családias környezetben. Így gyakran a gyermekotthonok például kertvárosokban vannak, egy ikerházban, valamilyen villaépületben. Ma is léteznek még intézményszerű épületek, ahol több csoport él egyben, de egy ottani csoport is kb. 10–15 fő. Fiúk, lányok együtt, vegyesen. A lányházak ritkábbak. Korosztályban inkább 6 éves kor felettiek, és elég nagy százalékuk már 12 év feletti srác.

A kisebbekkel a nevelőszülői hálózatot próbálják föltölteni?

Igen, bár néha bent vannak az otthonban kicsik is, főleg, ha mondjuk egyszerre több testvér érkezik, akkor őket együtt próbálják a gyermekotthonokban mozgatni. Illetve létezik néhány nagyon speciális otthon Magyarországon, ahol olyan lányok élnek, akik 15–19 év közöttiek, de már anyukák.

Hogyan kerülnek be a gyerekek az otthonba?

Nagyon gyakori tévhit, hogy nekik nincsenek szüleik. A leggyakoribb ok általában inkább az, hogy elhanyagolják, bántalmazzák őket, például drogfogyasztó a szülő. Egyébként az a cél, hogy az otthonban élő gyerekek és a szülők kapcsolatát működőképessé tudják tenni, és ha javulás áll be a család helyzetében, akkor ezek a gyerekek vissza tudjanak térni. Sokan tartják a kapcsolatot a szüleikkel. Az, hogy ez a folyamat mennyire sikeres, az egy másik kérdés. Sajnos a legtöbb esetben nem sikerül őket visszasegíteni a családjukba. Ami szerintem szomorú tény, hogy a gyerekekben nagyon nagy a vágy a hazatérésre, sokszor úgy élik meg, hogy ők szeretnének menni, hogy otthon nincs olyan nagy gond, hogy ott őket várják már, de mégsem engedik őket vissza. Sok mindenkitől hallottam, hogy menne ő, csak nem mehet. De amíg nem rendeződik a szituáció, addig sajnos nem tudják őket visszaengedni. Gyakori tévhit még, hogy mindenki roma, aki ott van, miközben ugyanúgy meg lehet találni a tejfölszőke kék szemű kislányt is, mint egy roma kislányt. Vegyes az összetétel.

Ahogy az is, milyenek a gyerekek…

A képességek teljesen gyerekfüggők, látunk köztük nagyon-nagyon tehetséges srácokat, ugyanúgy, mint a családban felnövő társaiknál. Van, aki imád olvasni, rengeteg könyvet megeszik hetente, vannak céljai. Ismerek olyan nagyon tehetséges, értelmes gondolkodású – most már felnőtt – gondozottat, aki vegyésznek tanul, egyetemen. Azt hiszem, hogy mi alapítványként pont ebben segíthetünk, hogy a meglévő tehetségek ki tudjanak bontakozni, tudjunk nekik perspektívát adni. Ezért van sok fejlesztő, szakmai programunk is, hogy ne csukódjon be előttük az ajtó. Leggyakrabban azokat a szakmákat tudják csak elképzelni maguknak, amit látnak maguk előtt: eladó, rendőr, pincér. Ez az, amin próbálunk segíteni, és mutatni nekik mást is.

A kiskorú anyukákkal is foglalkoztok?

Igen, ők az úgynevezett baba-mama csoport, és őrájuk most jobban igyekszünk fókuszálni. Eddig is volt velük kapcsolatunk, volt például, hogy elvittük Ringatóra őket. Idén nyáron felújítottuk az épületüket, és azért, hogy jobban segíthessük a fejlődésüket, indítottunk egy női kört. Itt felnőtt női önkéntesekkel együtt egy nagyon bizalmi légkört alakítunk ki, és a nőiességükről, az anyaságukról beszélünk velük, osztunk meg magunkról mindannyian mi is, tehát az önkéntesek is. Ez segít nekik látni önmagukat, az anyaságukat mások példáján keresztül. Ugye ők már egy másik életért is felelősek, ezért duplán kell segítenünk…

Most volt egy nagyobb felvételi kampányotok. Sok önkéntes jelentkezett hozzátok?

Jelenleg is zajlik a kiválasztás. Eddig úgy voltak önkénteseink, hogy ismertségeken keresztül megtaláltak minket, szimpatikusak voltunk, bejelentkeztek. Amíg folyamatosan érkeztek, nagyon sok energiát kivett az elindításuk – nem feltétlenül a legjobb eredménnyel. Így most az évi két nagy kampány után komolyan, lépcsősen bevezetjük őket a szervezetbe: megkapnak minden információt, motivációs kérdőívvel, motivációs levéllel, kérdésekkel, szituációkkal teszteljük őket. A végén tartunk egy személyes interjút is. Most lesz huszon-néhány fő, aki biztosan csatlakozik, és nagyon-nagyon szuper jelentkezők.

És most hány önkéntes van összesen? Mennyire ismered őket?

Körülülbelül negyvenen járnak rendszeresen az otthonokba. Februárban lesz a következő kampány, a cél, hogy elérjük a 70 főt a jövő évre. Fontos számunkra a közösséghez való tartozás, így én is megismerem őket. Nem mindenkit én interjúztatok egyesével, de lesz avatóünnepségünk, ahol megismerjük egymást. Ilyen rendezvényekkel, közösségi eseményekkel próbáljuk személyessé tenni a kapcsolatot.

Az önkéntesek kiválasztása mi alapján történik? Mik azok a tulajdonságok, vagy mi az a motiváció, amit kerestek?

Számunkra nagy érték az őszinteség, megbízhatóság, a helytállás különböző szituációkban, az empátia, vagyis hogy képesek legyenek elfogadni azt, hogy a gyerekek más háttérből jönnek. A válaszaik alapján, a kérdőívekkel, szituációs gyakorlatokkal szűrjük őket, de nagyon sokféle emberrel dolgozunk együtt, az egyetemistától kezdve az idős korosztályig. Valakinek fontos, hogy segítsen Magyarországon valami társadalmi ügyet, és szimpatikusak vagyunk neki. Van, akinek nincs saját gyereke, vagy már kirepültek a gyerekei, és egyébként nagymama-korúak is, akik így tudnak adni valamit a társadalomnak. Ez egy folyamatosan kontrollált csapat egyébként, felelősségvállalási szerződést kötünk velük. Vannak gyermekvédelmi irányelveink, amik alapján működünk, ezeket az önkénteseknek el kell fogadniuk. A gyerekek védelmét is próbáljuk minél jobban „körülbástyázni”, de az is egy kontrollpont, hogy mi is ott vagyunk személyesen.

A mentorprogramotok egyszerre a tanulásban segíti a gyerekeket, és kicsit az életre való felkészülésben is. Mondhatjuk, hogy kettő az egyben?

Igen. Amikor elkezdtük, mi is tanuló fázisban voltunk, azt gondoltuk, hogy a mentorprogram javarészt szakmai és tanulós lesz, és aztán a tapasztalat meg azt hozta, hogy inkább az életvezetés az, ami előtérbe kerül. Gyakran az élmény az, amire leginkább vágynak, mondjuk a kisebbeknél egy játszóterezés. Van olyan mentorunk, aki most uszodába hordja a mentoráltját. Máshol, főleg serdülőknél inkább a szórakozás felé billen a hangsúly, de előfordul felvételiző, érettségiző mentorált. Egyszerre segítünk élményekkel és a tanulásban, de a tapasztalatunk az, hogy az életvezetés mintha egy picit jobban előtérbe kerülne.

Elég nagy a felelőssége egy mentornak. Mi alapján szoktátok összepárosítani a gyerekeket a mentorokkal?

Viszonylag friss a mentorprogramunk, ezt is alulról építettük. 2023-tól voltak már mentoraink, és egy körülhatárolt folyamatban, tesztüzemmódban, háttérinfók alapján párosítottunk gyerekeket mentorokkal. Most viszont inkább úgy látjuk, az a jó, ha már kialakult köztük valamilyen kapcsolat, korábban találkoztak a kézműves fejlesztő foglalkozásainkon, vagy táborban, bármelyik eseményünkön. Az nagyon jól működik, amikor például a gyermek maga kér meg egy önkéntest mentornak. Van olyan önkéntesünk, aki járt ki sok kézműves foglalkozást tartani célzottan ugyanabba a házba, és ott történt kapcsolódás, és így kezdte el a mentorálást. Volt, hogy az intézmény keresett meg minket, hogy valakinek most nagyon jól jönne a mentor, és ehhez találtunk megfelelő embert. Több példa is van, de a legjobb az, amikor már találkoztak, már volt személyes kapcsolat, és ők döntenek úgy, hogy mind a kettőjüknek ez egy működő dolog lenne, mert abban látjuk inkább azt, hogy hosszú távon megmarad. A lépcsőzetes építkezés itt is megvan, előbb persze komoly szituációkra is felkészülünk, az egy hosszabb út, hogy mentorrá tudjunk valakit képezni, és utána pszichológusi szupervíziót is biztosítunk folyamatosan, és az intézményvezetők is részesei a folyamatnak.

Ezek az élményprogramok sokszor szintén megtanítanak valamire…

Így van, az élményprogramok szerintem nagy kedvenceik a gyerekeknek. És ahogy mondod, mi nem is vesszük észre, akár önkéntesként, akár az alapítványtól, hogy tanítottunk nekik azon az alkalmon valamit!

A mentorprogramon kívül tehát mindenféle más programokat is szerveztek. Mesélsz picit ezekről is?

A Maslow-piramis alapján a fiziológiai szinttel, vagyis az étkeztetéssel mi nem foglalkozunk. Az első nálunk a környezetszépítés, gyermekotthonokat újítunk fel. Minden évben szoktunk minimum egyet vállalni, jövőre valószínűleg kettőt. Ezek sokat jelentenek, nagy megmozdulás szokott lenni, önkéntesekkel, cégekkel, tehát ez az első programunk. A másik az, amikor próbálunk a közösségre, a közösséghez való tartozásra odafigyelni, és ide tartoznak a fejlesztő kézműves programjaink (ezeken az önkéntesek találhatják ki, hogy mit fognak csinálni), ez el is kanyarodhat, és akkor inkább elmennek focizni az udvarra. Ezek remek kapcsolódási pontok a gyerekek és az önkéntesek között, szép alapját adja a mentorprogramnak. Sok a már említett élményprogramunk is: Csodák Palotája, Lumina Park, ott például januárban voltunk. A sport is hozzátartozik az élményhez, számukra ismeretlen sportlehetőségek például, de mellénk szoktak állni híres sportolók is, a velük való találkozás óriási élményt szokott jelenteni! Például Zsiga Melinda kickboxolóval is többször együtt dolgoztunk, aki egyébként szintén nevelőszülőnél nevelkedett.

Nyáron rendezünk táborokat, mindig próbálunk több és több gyereket bevonni, a ’23-as év volt az első alkalom. Tavaly kétféle tábor volt, lovastábor lovasterápiával, ez nagyon bevált. Amúgy is szeretjük az állat-asszisztált foglalkozásokat, egy állandó partner vezeti a szakmai részét. A másik igazi kis tanyasi, természetközeli tábor volt, mintegy 40 gyerkőcöt tudtunk ott táboroztatni, és idén meg már inkább a 60-hoz közeli volt a létszám.

Rendezünk szakmai napokat is – a rendőrnapunkat a készenléti rendőröknél tartjuk, a szakácsnapokat igazi, jártas szakácsok tartották, így tényleg nagyon hiteles. Idén már volt témaként pénzügyi tudatosság, kommunikáció, szexedukáció – azt nagyon szerették, csomó minden meglepetésként érte őket, ilyen témákba is belemegyünk.

Hogyan tudjátok fenntartani az alapítványt?

A másik lába az alapítványi létnek az önkéntesek menedzselése mellett – maga a forrásfeltárás, adományszervezés, marketing – ez egy nehezebb téma. Mi nem nagyon reklámozunk, nem nagyon hirdetjük magunkat, nem költünk reklámra pénzt, enélkül próbálunk eljutni sokakhoz. Szerintem egyébként szépen haladtunk, lehet, hogy innentől gyorsabb lesz. Nagy segítség, hogy egyre több a megkeresés a médiától – például az Új Várossal is ez az interjú!

Mi százszázalékos önkéntes munkával raktuk össze az első három és fél évet, nem voltak fizetett alkalmazottaink, így a költségeinket minimálisra tudtuk szorítani, szinte csak a könyvelőt fizettük, és így minden pénz a gyerekekhez ment. De be kellett ismernünk, hogy ahhoz, hogy fenntarthatók legyünk, és fejlődni tudjunk, szükség van arra, hogy az alapítványon belül legyenek olyanok, akik a munkaidejüket az alapítványnak szentelik – ezért más már az idei év.

Vannak már stratégiai partnereitek, akik állandóan és nem csak alkalmilag támogatnak titeket?

Még tanuljuk, pontosan kik lesznek hosszú távú partnereink. Amikor sikerül eljutnunk oda, hogy fogad minket egy cég, akkor általában nagyon szimpatikusak vagyunk nekik, mert át tudjuk adni, mit csinálunk, miért fontos az ügyünk. A gyerekek témája és most különösen a női téma erős hívószó, könnyen tudnak hozzánk kapcsolódni. Szívesen támogatják a felújításokat, az egy nagyon megfogható cél, és ebben van a legnagyobb pénzmozgás, mert költséges is mondjuk egy villaépületet lepadlózni. Egy-egy cég mellénk áll, például lámpákat, festéket, eszközöket adományoz. Sokan szeretik a szakmai tudásukat beletenni.

Végül mesélnél kérlek egy-két sikertörténetet az alapítvány életéből?

Most júniusban volt egy óriási felújításunk. Öt napig dolgoztunk egy villaházon, ahol a baba-mama csoportjaink laknak. Itt egy-egy szobában egy-egy anyuka alszik a gyerekével. Amíg mi felújítottunk, addig nekik szerveztünk egy nyaralást a Balatonhoz.

Amikor hazajöttek, és akkor az egyik lány mondta, hogy olyan otthon érzése lett az egész szobának! Ahogy belépett, úgy érezte, a szoba elvesztette az intézményi érzetet, a hidegséget, és otthonossá vált, hogyha bármerre is menne, vinné magával. Ez egy nagy dolog, visszaadni az otthon érzését! Azt a női körön mondták ki, hogy milyen illat tesz otthonná valamit – nem is gondol bele az ember, hogy azzal, hogy milyen illatot viszel oda a házba: az új bútorokkal, új padlóval, új festékkel egyből otthonosságérzést keltesz bennük.

Egy aranyos sztorim még, hogy egy kislánynak az egyik gyermekotthonban már több éve követem a fejlődését. Még az alapítvány indulásakor tartottunk egy lovas élménynapot, és ő nagyon-nagyon élvezte akkoriban. A végén adtunk egy szimpla kis oklevelet egy előhívott fotóval. Négy évvel később odajött hozzám, megfogta a kezem, és mondta, hogy el szeretne vinni a szobájába… A szekrényre fel volt ragasztva a már picit kopott oklevél. Akkora élmény volt neki ez a négy évvel ezelőtti program, hogy a mai napig kincsként őrzi!

Köszönöm szépen a beszélgetést, sok sikert és minél több támogatót kívánunk a Papírsárkány Gyermekalapítványnak!