Egy gondolat bánt engemet, szépen öregedni meg!

Miért nem öregedhetek meg békességben? – tette föl a kérdést felháborodva Karolina Żebrowska lengyel Youtuber, aki csatornáján rendszeresen foglalkozik a divattörténet, szépségideál és a női sors történelmi vonatkozásainak kérdéseivel. Az alig 30 éves Karolina a közösségi médián keresztül folyamatosan szembesül a fiatalító kozmetikai reklámokkal, és bár én magam csupán a nagy videómegosztón találkozom ilyen hirdetésekkel – nem értem pontosan, miért lennék arcbőrápoló- és hajfesték-reklámok célszemélye –, az állandó fiatalodási, fiatalsági mánia valóban elárasztja a társadalmunkat, és ennek elszenvedői leginkább a nők. A mostani fiatalságot amúgy is gyakran éri a vád, hogy „öregebbnek néznek ki a koruknál”, ami ismét egy újabb adag elváráshalmot rakhat fiatal nők millióinak a vállára. Látványos, ahogy az előadóművészek, a szórakoztatóipar szereplői becsmérlő megjegyzéseket kapnak nemcsak a kinézetükre, hanem arra is, ha – látszólag – nem fordítanak kellő figyelmet a saját idősödésük elfedésére. Ki akar egy szarkalábas színésznőt látni a vásznon, egy őszülő tévébemondónőt, vagy egy löttyedt bőrű énekesnőt?

Óhatatlanul is eszembe jut ilyenkor Aldous Huxley 1931-ben írt regénye, a Szép új világ, amelyben Huxley egy olyan társadalom rémképét festi meg, ahol senki sem öregszik meg, mert mindenkit igyekeznek mindenféle „gyógymódokkal” fiatalon tartani, legalábbis a külsejüket tekintve. Undorodva fogadják a főhős, John anyját, aki kiszakadt a világállamból, és szerencsétlen módon megvénült. Számtalan népmese, legenda is akad, amelyben valamilyen idősebb nő akarja visszanyerni fiatalságát (Rapunzel/Galambbegy, Hófehérke, Báthory Erzsébet legendája, hogy csak néhányat említsek), így a jelenség nem a mai kor emberének sajátos hóbortja. Legutóbb az Oscar-díjat nyert A szer (The Substance), az öregedéstől rettegő fitneszgururól szóló film foglalkozott a témával.

Nem arról van szó, hogy ne lehetne valaki fiatalos, sőt! Ma már nem kell öreg anyókának kinéznie egy ötvenes, hatvanas éveiben járó nagymamának, de az már nem a „fiatalosság”, amikor minden lehetséges eszközt megragadva valaki konzerválni akarja a saját ifjonti külsejét, és hetvenen túl is úgy akar látszani, mint egy fiatal fruska – azt azért kevesen hiszik el egy szint után, hogy „jó géneket örökölt”… A látványos rettegés a megöregedéstől egyáltalán nem azt sugallja, hogy az illető magabiztos, és ki van békülve saját magával, egy olyan folyamattal, amely az élet velejárója, és amely fölött korábban kevés kontrollja volt az emberiségnek.

Az, hogy mit tekint a társadalom szépnek, esztétikusnak, vonzónak, az mindig az adott kortól, helytől, kultúrától függött, és a több ezer év alatt folyamatosan változott.

A 20. század óta a kiterjedt globális (nyugati) kultúra hatására kontinenseken át megjelentek bizonyos divattrendek. Csak az amerikai szépségideál például szinte évtizedenként cserélődött az elmúlt 100 évben, egyre inkább egyfajta széles paletta felé tartva, de egyes trendek jobban és több emberre hatottak. Ilyen a fiatalság „hajhászása” minden áron: az egyszerű bőrvédő krémektől egészen a durva plasztikai műtétekig szünet nélkül ömlik a társadalomra a reklám, a minta, a követendő példa immár a közösségi médián keresztül is.

Eljutottunk oda már rég, hogy sokan – és főleg nők – értéktelennek érzik magukat a koruk, a korukat tükröző kinézetük miatt. Azok pedig, akiknek a szakmájukhoz szorosan kapcsolódik a külsejük: színésznők, táncosnők, énekes- és előadóművészek, gyakran megtapasztalhatják, hogy egy bűvös életkor fölött már nem kapnak – vagy nem kapnak olyan – szerepeket, felkéréseket, lehetőségeket, mint korábban. A szórakoztatóipar vég nélkül kutatja a felkapható, fiatal szépségeket, akiket szédítően hamar letaszíthatnak a piedesztálról. Hogy csak egy példát említsek a közelmúltból: a Harry Potter filmek színésznője, Bonnie Wright (aki Ginny Weaslyt alakította), 30 fölött óriási „port kavart” azzal, hogy már nem az a hamvas bőrű kislány, aki tizenéves korában volt. Hát nem szégyelli magát?! Egyáltalán nem… Bonnie Wright láthatóan szemrebbenés nélkül mutatja magát a világnak úgy, hogy nem azon fáradozik, hogy eltakarja a mások számára kellemetlen ráncait.

_{Balról jobbra: Bonnie Wright, Pamela Anderson és Andie MacDowell (fotók: Wikimédia Commons, IMDB)}

Néhány idősebb, egykor mindenféle bálványnak kikiáltott nő éppen azzal vívta ki sokak elismerését, hogy hagyta magát megöregedni. Az idén 91-et töltő Brigitte Bardot még mindig nem egy fogatlan bábi, viszont nem takargatja, hogy bizony megőszült, és a teste megváltozott. Az egykor botrányairól híres, 1967-ben született Pamela Anderson évek óta minimalista sminkkel, szarkalábait villantva bukkan föl különböző rendezvényeken. Andie MacDowell közel 67 évesen azzal vívta ki a figyelmet, hogy teljesen megőszült, és ezt nagyon hamar sok pozitív komment követte. Megfigyelhető tehát egy elmozdulás az irányba, hogy elfogadjuk, sőt elismerjük az idősödő nők külsejét. Az öregedés, az öregség szép is lehet, ha úgy tekintünk rá!

Ugyanakkor máris fölmerülhet a kérdés: kiknek engedjük meg, hogy megöregedjenek, és kiktől várjuk el, hogy örök fiatalok maradjanak? Akik saját korosodásunkra emlékeztetnek, azok inkább tűnjenek el az ifjúság álcája mögé? Mi magunk is félünk az időtől, ezért nem akarjuk látni, hogy valaki korosodik, akit korábban az időtlenséggel ruháztunk föl?

Karolina Żebrowska is rámutat arra, hogy megöregedni egyenlő azzal, hogy valakinek nem kellett fiatalon meghalnia. A középkorhoz képest mindenképpen privilegizált helyzet az, hogy ma már szép időskort érhetünk meg. Természetes, hogy egyre több betegség, egészségügyi probléma, súlyos fájdalom is a velejárója ennek a folyamatnak, amelyet az ember valahogy nem annyira vár… Azonban a vénülésnek – ilyenkor mindig a nagyon pozitív konnotációjú Vének Tanácsa kifejezés jut eszembe – számos előnye van: az ember remélhetően többet tanul a saját hibáiból, menet közben fölszed valamiféle bölcsességet, tapasztalatokat szerez, láthatja, ahogy átalakul a világ körülötte (ez lehet nagyon aggasztó is persze). Számos nagy eredményt csak hosszú évtizedek kitartó munkájával lehet elérni, amiközben az ember óhatatlanul is megöregszik. Valahogy sokkal inkább önazonosnak tűnik az a személy, aki jól érzi magát a bőrében még akkor is, ha a bőre már nem hamvas bababőr.

Nincs ezen mit szépíteni… Egy olyan társadalomban, ahol a korfa egyre inkább az idősek felé mozdul el, különösen szükség lenne arra, hogy az idősödő és megöregedett embereket és kinézetüket is elfogadjuk, értékesnek tartsuk! A tisztelet pedig mindenkit megillet, kortól függetlenül.