Szerepet kell vállalnunk, hogy esélyünk legyen beleszólni

Kamaszkorunk óta ismerjük egymást Nevelős-Forgács Ildimával, de jó pár éve csak távolról követtem az életét. Nemrégiben találkoztunk, és rácsodálkoztam, milyen sokrétű munkát végez Pilisborosjenőn, ahol családjával él. Eszembe jutott, hogy már korábban hallottam, egy időben helyi képviselő volt, és azóta is aktív tagja egy helyi egyesületnek. Kíváncsi lettem, mi motiválja őt, miért vállal ennyi plusz munkát négy gyermeke, munkája mellett.

Mutasd be magadat, légy szíves! Hogyan került a családod Pilisborosjenőre? Tősgyökeres vagy itt?

Nem, de Kecskeméten se számítok annak, ahol születtem. Budapesten dolgoztam az egyetem után, nekem akkor a még egészen kicsi testvéreim Kecskeméten éltek, és amikor a munkahelyemen valaki bébiszittert keresett a gyerekei mellé, arra gondoltam, hogy a gyerekhiányomat ezzel fogom enyhíteni. Ez a család lakott ebben a faluban, és Pilisborosjenő azonnal elvarázsolt. Alföldiként én mindig a hegyekben vágytam lakni. Így amikor közösen terveztük a jövőt Zolival, a férjemmel, akkor itt találtunk eladó házat. A kilencvenes évek végén még nem volt annyira felkapott hely Pilisborosjenő.

Az első pillanattól betagozódtatok a falu életébe és a helyi közügyekbe?

Nem rögtön az első pillanattól, de kezdettől voltak ismerőseink, köztük az a család is, akiknek a gyerekeire vigyáztam. Amikor kicsi gyerekeinkkel az utcán sétáltunk, aztán később oviban, iskolában könnyű volt barátkozni. Ez a falu igazi faluként működik ebből a szempontból: az utcán megszólítják egymást az emberek, a szomszédok sütivel fogadják az új beköltözőt. Emiatt könnyen alakulnak közösségek.

Amikor fiatalon elképzelted a jövődet, gondoltál arra, hogy majd részt veszel a helyi politikában?

Nem. Sőt, amikor megkérdezték a gimiben, hogy városban vagy faluban képzeljük a jövőnket, akkor én kiakadtam azokon, akik azt mondták, hogy faluban, és arra gondoltam, hogy micsoda szűklátókörűség és szemellenzős felfogás, és hogy el nem tudnám képzelni, hogy faluban éljek. Megsértődtem, ha Kecskemétet vidéknek hívták, mert az egy megyei jogú város. A politika csak átlagos mértékben foglalkoztatott, és azt hiszem, hogy nem is a politika iránti érdeklődésem vitt bele aztán a helyi közéletbe, sokkal inkább ahogy egyre nőtt a felelősségtudatom, egyre inkább megértettem, hogy mennyi minden múlik rajtunk. Például, hogy ki lesz az iskolavezető, hogy le van-e festve a játszótéri eszköz.

Az ember szépen lassan ráébred, hogy vagy összefogja, megcsinálja, lelkesít, kinyomtat, kiragaszt, meggyőz, vagy a régi módon áll hozzá, hogy majd az önkormányzat, majd a hivatal megoldja.

Ebből a felismerésből jött szépen lassan, hogy bizony, ha olyan óvodavezetőt szeretnénk, vagy olyan iskolavezetőt, aki tényleg odateszi magát, menedzserként is működik, akkor lehet, hogy vállalni kell szerepet abban, hogy ez megtörténjen. Akkor fiatal szülőknek is kell ülniük az önkormányzatban, mert különben az ott ülő idősebbek honnan tudnák, hogy mik az igényei a mai fiataloknak? Az első alkalommal, amikor képviselőséget vállaltam, az ebből a felismerésből fakadt.

Megválasztott önkormányzati képviselő lettél?

Igen. Civilként indultunk, akkor még nem volt egyesület. Összeállt egy csapat, aki együtt el tudta képzelni a munkát, és én az oktatási ügyekért feleltem. El is értem a magam elé kitűzött célokat. Kicsit több mint két év után azonban lemondtam, mert úgy éreztem, hogy egyre kevésbé volt hatékony az akkori vezetéssel a közös munka.

Az egyesület, aminek most a tagja vagy, hogyan alakult?

Ez sokkal később történt – én nem is voltam ott az alapításkor. Kicsit úgy kell elképzelni ezt a falut, hogy időről időre mindig szerveződik egy-egy civil összefogás, összegyűjtve azokat az embereket, akik tenni szeretnének valami többet a település közéletéért. A 2097 Csoport Egyesületről már azelőtt hallottam, hogy beléptem volna. Szimpatikus volt, amiket csináltak. Egyszer valaki megszólított, hogy nem akarok-e velük együtt dolgozni. Először Zolival elmentünk egy fasorültetésre, utána pedig megtalált a helytörténeti táblák ügye. Van itt egy bekötőúti kis kápolna a falu határában, ami évente csak egy napon, a búcsú napján van nyitva, egyébként zárva tart. Én nagyon szerettem volna, hogyha valaki ott kirándul, láthassa, hogy milyen belülről. Felvállaltuk Zolival, hogy készítünk egy kétnyelvű, magyar-német, fényképes ismertető táblát. Pilisborosjenő ugyanis sváb falu. Így sodródtunk bele az eseményekbe.

_{A humán bizottság ülése (Kádár Viktor fotója)}

Aztán amikor a falukörnyéki zöldterületek veszélyeztetve voltak a beépítések által, akkor ébredt fel az egyesületben az a gondolat, hogy indulni kellene az önkormányzati választásokon. A budapesti agglomerációban nagyon sok a belterületbe vonás, és egyre furább, amőbaalakú települések jönnek létre, amelyek egyre jobban beleharapnak a természeti környezetbe. Pilisborosjenőn pedig a lakosok többségének az volt a szíve vágya, hogy ennek határt szabjunk itt. Az egyesület – éppúgy, mint én korábban az iskolavezető ügyében – felismerte, hogy ahhoz, hogy esélye legyen ebbe beleszólni, szerepet kell vállalni a közéletben. Amikor be is jutottak a tagjai képviselőnek, és a polgármester is tőlünk került ki, akkor a humán bizottságba hívtak dolgozni, és én igent mondtam, mert szeretem ezt a munkát.

Beszéltél a családodról, Zolival négy gyereketek van. Közös projekt ez számotokra, vagy meg kell küzdened a családdal, hogy ezt csinálhasd?

Ők is tudják, hogy úgyis mindig benne vagyok nyakig mindenben, valahogy megtalálnak a dolgok, meg úgyis odateszem magam, ha valami érint. Mostanra talán már át is látom a folyamatokat, tehát szívesen veszek részt ezekben az ügyekben, és akkor miért ne vegyek részt hivatalosan? Ezért mondtam igent. A most végződő ciklusban dolgoztam külső bizottsági tagként. Zoli egyszer fölsóhajtott, hogy hú, én szociálisan most nagyon kimerültem. Ránéztem, hogy de akkor miért engem vettél feleségül? Ildima, hidd el, ennyi pont kell – volt a válasza. Valahogy így működik ez nálunk. Nem tudnám úgy csinálni, hogyha nem támogatna, megbeszélek vele sok mindent. Ő is dolgozik az egyesületben, bár nem tagja. Folytatásos kirándulós rovata volt a helyi újságban, korrektúráz, a helytörténeti tábláknál nagy szerepet vállalt.

_{A Rosalie Kapelle, amihez az információs tábla készült}

A gyerekek pontosan ismernek engem, tudják, hogy ezek a dolgok föltöltenek, és erre szükségem is van. De kritikusak, amikor nem jól jelölöm ki a határaimat, mondjuk a harmincötödik telefon jön egy este, akkor határozottan és nagyon eredményesen hangot adnak a nemtetszésüknek. Szerintem a gyerekek visszajelzéseinek a személyiségem fejlődésében nagyon komoly szerepe van. Konkrét segítségnek éltem meg, hogy rámutattak, min kell dolgoznom és változtatnom. Ezért hálás vagyok nekik. Nekem a családom nagyon fontos, és a szerkesztőség is, ahol dolgozom.

Arra nem gondoltál, hogy a munkádat felcseréld egy teljes állású, politikai jellegű karrierre?

Nem, mert nagyon szeretem a munkámat. Egyébként is nagyon nehézkes a politikai működés. Szerintem aki versenyszférában és az államigazgatásban is dolgozott, az tudja, hogy lassú és körülményes. Maga a demokrácia lassú és körülményes.

Ezt el kell fogadni, amikor az ember egy ilyen munkát vállal. Rengetegszer előfordul, hogy elképzeled, hogy milyen jó dolgokat fogsz megvalósítani, és aztán a körülmények miatt nem úgy alakul. Aztán pedig nagyon sokakat a hatalmi helyzet megváltoztat. Én hál’ Istennek olyan emberekkel dolgozom, akikkel igyekszünk egymásnak visszajelzést adni, hogy az értékrendünk stabil maradjon, de nagyon sok rossz példát látok magam körül, főleg országos politikai szinten. Én nem vonzódom ehhez a szerephez, viszont élvezem, hogy sokfélét csinálhatok, és azt is gondolom, hogy számomra belátható terepen mozgok az önkormányzati szinten, nem érzem azt, hogy túlvállalom magam.

_{Faültetés (Kádár Viktor fotója)}

Mi az, ami föltölt téged? Honnan veszed az erőt ehhez a sok tevékenységhez?

A szüleim a Fokoláre Mozgalomhoz tartoztak, és engem is elvittek a gyerekprogramokra. Szerintem én ott értettem meg az élet értelmét, a működésemnek az alapja valahol ott gyökerezik. Azon túl, hogy hívő családba születtem, és a hitem, az mindig alap volt, de nekem a gen3-ak (a Fokoláre Mozgalom 3. generációja, a 9–17 évesek korosztálya – a szerk.) között vált világossá, hogy a szeretetből teremtett világban mi az én szerepem, és hogyan jó, ha ebben a világban jelen vagyok. Ez azóta alapvetően nem változott bennem. Változtak a módok, változtam én magam, de az, hogy úgy szeretnék élni, hogy szeretettel fordulok a környezetemhez, és szeretettel építem, bárhol legyek, ez az alapvetés megmaradt számomra. És nagy ajándéknak élem meg, hogy ezt ilyen korán felismertem, és soha nem is ingott meg bennem. Úgy érzem, hogy inkább csak egyre jobban kivirágzik az életemben. Ja, és minden reggel tornázom: erősítek és nyújtok, így máris meggyőzöm magam, hogy többre vagyok képes annál, mint amit gondolok, hogy bírok.

Ezek szerint úgy éled meg, hogy ez a tevékenység is egyfajta szeretet a környezeted felé?

Kétségkívül, mivel számomra azért erőfeszítés is az egyesületi munka, nem csak visszatölt, hanem bele is teszek energiát. Meg azt remélem, hogy azzal a fajta jelenléttel, amit én tudok adni, azzal hozzáadok a közösséghez.

Ebben a törekvésedben osztozol az egyesület többi tagjával?

Ez az én személyes utam. Az egyesület alapvető irányultságával teljesen egyetértek. Osztozunk abban, hogy szeretnének a saját településünkért tenni, ásót ragadni, politikai szinten felvállalni feladatokat. Ami számomra nagyon vonzó, hogy különböző meggyőződésű emberek vagyunk együtt és próbálunk közös utat találni. Ez nem mindig könnyű. Nekem nagyon érzékeny pontom, hogy nagyon vigyázzunk egymásra. Senki ne érezze azt, hogy ki van rekesztve azért, mert akár politikailag, akár világnézetileg mást gondol, mint a többség.

_{Faültetés (Kádár Viktor fotója)}

Számomra úgy fogalmazódik meg, amiről beszélsz, hogy tényleg a köz ügyeiért való tevékenység mozgat téged. Biztosan eltölt téged kompenzációként az elégedettség érzése is, de végül is nem önzően a saját érdekeidből, hanem a köz érdekéért munkálkodsz. Ideális esetben azt várnánk a nagypolitikától is, hogy a köz érdeke legyen az elsődleges, pedig gyakran úgy érezzük, hogy nem így történik…

A nagypolitikában azt látom, hogy nagy a túlterheltség, nagy az időnyomás, nagyon lomha az egész államháztartás… a demokrácia pedig iszonyú melós. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy akkor én ezt gyorsan egyedül eldöntöm, vagy manipulálom az embereket, és úgy adom elő, hogy tulajdonképpen egyetlen jó megoldás létezik. Vagy már magadat is meggyőzted, hogy jó lesz így, nincs időd megkérdezni magadtól, hogy biztos, hogy jól látom ezt, tényleg az összes szakembert megkérdeztem, akit el tudok érni? Nagyon kevés pozitív példát látok arra, hogy ezek a folyamatok jól működjenek. Úgyhogy minden elismerésem azoké, akik úgy érzik, hogy pszichésen elég felkészültek, hogy ebben munkát tudjanak vállalni, hogy emberek tudjanak maradni a családjukban, ne változzon meg a személyiségük, ne részegedjenek meg a hatalomtól, ne kezdjék el a saját pecsenyéjüket sütögetni, és sajnos ez az, amiket látunk, hogy akár a legjobb szándékok mellett is ezek az egyensúlyok felbomlanak.

Hogyan lehet átvinni a kicsiben működőt – a nagyba? Hiszen kicsiben sok helyen látjuk: iskolai alapítványok, lakóközösségben, szülői közösségek, egy-egy plébánia: számos kisebb színtér van, ahol sok jóindulatú és önzetlen ember tesz a többiekért.

Ezt az egyensúlyi helyzetet megtartani extrém körülmények között, és azt gondolom, hogy a nagypolitika extrém körülmény, szinte emberfeletti kihívás.

Mi itt monitorozzuk magunkat az önkormányzatban és az egyesületen belül is, most a ciklus végén például leírtuk a pozitívumokat, negatívumokat, miket lehetne változtatni. Én magam is a korban előre haladva egyre jobban érzékelem, hogy hol tudok jól működni, és elfogadom a korlátaimat, mind pszichésen, mind felkészültségben, nagyon törekszem az egyensúlyra. Nem tudom, hogy a nagypolitikában van-e idő és valós akarat az egyensúlyt megteremteni. Kicsiben is látom, hogy például időnyomás alatt nagyon nehéz demokratikus folyamatokban kitartani, mert amikor például elvész a pályázati pénz, mert nem születik időben döntés. Amikor nem sikerül az összehívott ülésen időben határozni, akkor bennem is megfordul, hogy a polgármester csapjon oda, és mondja meg, hogy ez lesz, mert nem fogja elengedni azt a pályázati pénzt… Erre meg egy másik ember mondhatja, hogy nem erre szerződött, ő demokratikusan szeretne működni: ha nem tudunk együtt dönteni, akkor inkább ne csináljunk semmit.

Tudnál mesélni egy sikersztorit és egy kudarcot az egyesületi munkádban?

A faluban van egy klasszikus túraútvonal, ami kivisz az „egri várromhoz”, és annak egy hosszú szakasza a mezők mellett halad. Ha kisüt a nap, kitikkad az ember, mire ott végigmegy rajta. Oda ültettünk egy körülbelül negyven szálnyi kőrisfasort. Mindegyik fát örökbe fogadta egy család. Azóta, ha arra sétálunk, akkora öröm látni, ahogy nőnek ezek a fák, és minden évben egyre inkább árnyat adnak majd az itt sétálóknak. Ez például egy kifejezetten kedves projektem.

_{Az egri vár másolata Pilisborosjenő határában (Wikimedia Commons)}

Ami nagyon nehéz volt, amikor az egyesület legaktívabb tagjai bevonódtak az önkormányzati munkába, és ez hirtelen iszonyú sok erőt kivett belőlük. Kicsit meg is szakadt a szívem, mivel én is voltam képviselő, és tudom, hogy milyen őrült nehéz. Egy ilyen kistelepülésen, ahol nap mint nap találkozol az emberekkel, bizonyos szempontból még nehezebb is tartani a hátad azért, amire esetleg nincs is ráhatásod, vagy a szekrényből kiesett csontvázak miatt kényszerpályán kell mozogni, és még sorolhatnám a politikai helyzeteket… Segítettük őket, ahogy tudtuk, de nekem ez volt egy mélypont.

Egy civil szervezet valamennyire mindig az állami szereplővel szemben próbálja érvényesíteni a civil akaratot. Valami olyan ügyet vállal fel, amit az állam nem tud, vagy nem akar. Az állam alatt persze most a helyi önkormányzatot is lehet érteni, tehát az államszerveződésnek a megfelelő szintjét. Mi történik ilyenkor, amikor egy civil szervezet kerül döntési pozícióba? Nagyobb az együttműködés, vagy inkább értelmét veszti a civil munka?

Ez az első pillanattól kezdve nagyon komoly fejtörést okozott az egyesületnek. Mivel az önkormányzat onnantól kezdve egy külön entitás, nem az egyesület felé tartozik elszámolni, hanem az egész falu felé, még akkor is, ha az egyesület indította őket. Ezért az elejétől kezdve kicsit tanulnunk kellett, miként működik ez jól, hogyan tudjuk jól segíteni a képviselőinket. A másik oldalról pedig mi történik az egyesülettel, ami ottmarad a legaktívabb tagok nélkül? Kicsit olyan volt, mint a személyes életben, hogy meg kellett találnunk az egyensúlyt, el kellett fogadnunk a határainkat, mik azok a projektek, amiket az egyesület így is tovább tud vinni – mert itt Pilisborosjenőn rengeteg dolog zajlik párhuzamosan. De én azt gondolom, hogy az egyesület elsősorban nem valami ellen volt. Az ellen persze fellépett és ma is fellép, hogy az ingatlanlobbi kiterjedjen, de az sem személyek ellen irányult, hanem olyan folyamatok ellen, amiket rendezni kellett, illetve amit a mai napig még rendezni kell. Szerintem a közös cél tudta összefogni az embereket.

_{Nevelős-Forgács Ildima (Kádár Viktor fotója)}

Jól el tudom képzelni, milyen ez az együttműködés egy kis településen. Sokan viszont nagyobb városokban lakunk, és néha olyan elkeserítő arra gondolni, hogy nincs szavunk. Mit javasolnál annak, aki vágyat érez magában, hogy tegyen valamit, de nem is nagyon látja, hogy hova fordulhatna? Mi lehet az első lépés?

Visszagondolok a városi életemre, tudom, hogy Kecskeméten is vannak, akik aktívan részt vesznek a közéletben. Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy nyitottak ezek az utak. Lehet, hogy kevesen tudják, hogy nem csak választott politikai szereplőként lehet részt venni az önkormányzati munkákban, hanem működnek bizottságok, tartanak nyilvános üléseket. Talán a tájékozódással kezdeném, hogy minek mi a felépítése, mi a működése, hogyan kapcsolódhatok be civilként? Lehet, hogy megszólítanám a saját képviselőmet, vagy akár a polgármesteremet. Tudom, hogy ez egy városban nehezebb, de végeredményben csak ugyanúgy működik. Mi mindig nagyon örülünk, ha valaki jön, és felajánlja, hogy szívesen dolgozik velünk együtt, akár egyetlen ügy kapcsán mond néhány új szempontot. Óriási segítség.

Ha jön egy új beköltöző, vagy valakiben egyszerűen most érlelődött meg, akkor csatlakozhat a ti kezdeményezéseitekhez?

Ez alapvető célkitűzésünk. Nem is kell egyesületi tagnak lenni, nem is az a fontos, hogy sok tag legyen, hanem hogy bárki csatlakozhasson, az egyesület meg szervezzen szemétszedést, faültetést, kutakat tisztítson ki, zöldítsen be egy sarkot, ha kell, akkor lobbizzon valamiért, amit közös célként megtalálunk. Az egyik legjobb dolog egy ilyen egyesületben, hogy olyanokkal is kapcsolatba kerülsz, akikkel egyébként nem találkoznál.

Hogyan képzeled a majdani öregkorod Pilisborosjenőn?

Azt érzem már most, hogy nagyon sokat kaptam az élettől és a körülöttem élő emberektől gyerekkoromtól fogva. Szeretnék ebből valamit visszaadni a társadalomnak. Kifejezetten élveztem az olyan felnőttek társaságát, akik úgy tanítottak, hogy majd ezt add tovább valaki másnak. Nekem jó példa volt, hogy van, amikor nem az anyagiak, hanem a belefektetett energia vagy szemlélet öröklődik, és Zolival is azt éreztük, hogy most már az a korosztály vagyunk, hogy szeretnénk visszaadni a világnak és a környezetünknek valamit abból, amit mi kaptunk.