Cifrapalota tábor Vajdaságban – cifrább mint valaha

A Varga házaspár túlzás nélkül a Zenta melletti Felsőhegy lelke, szellemi vezetője. Nem lévén helyben pap, József a hitoktatáson kívül diakónusi szolgálatot is ellát. Felesége, a horvát származású Danica három évvel ezelőttig szerbtanárként dolgozott. Ő az egyik fő alapítója az alapítványnak. Lányuk, Tereza pedig Szegeden él és dolgozik, de a Cifrapalota tábor szervezéséből mint mindig, idén is oroszlánszerepet vállalt.

Milyen a helyzet a Vajdaságban? Hogyan élnek az emberek Felsőhegyen és azokban a helységekben, ahol tevékenykedtek?

Danica: Felsőhegy egy kis magyar falu, ahol többségében katolikusok élnek. A homogén közeg ellenére, a kulturális értékek és a hit értékei lassan-lassan elvesznek. Legjobban a fiatal családokat és a gyermekeket érinti ez a helyzet, anyagilag és lelkileg is.

_{Varga József és Danica}

Milyen szükségletekre született meg válaszul az alapítvány, és hogy működik?

Danica: Az Út a Szívhez, azaz Put Srca Alapítvány abból a célból jött létre, hogy az embereknek, családoknak és gyerekeknek lehetőséget adjunk, hogy növekedjenek egy közösségben, mint egy nagy családban. Hitet, kultúrát, oktatást és nevelési értékeket akartunk átadni másoknak kötetlen módon. Az alapítvány fő célja, hogy a családokat anyagilag, lelkileg támogassa, egy közösségen keresztül. Jelenleg folyamatban van, hogy más városokba, falvakba is eljussunk Vajdaság-szerte. Vannak önkénteseink, akik készek továbbvinni ezeket a projekteket a saját településeiken. Eddig 6 településen tevékenykedünk. A segítőink jószívű emberek, gyerekek, fiatalok, idősebbek, különböző korosztályú személyek, más-más projektekben. Közös tulajdonságuk, hogy jót szeretnének tenni másokért, és ezt teljes szívvel, önkéntesen.

_{Varga Tereza}

A gyerekeket illetően, milyenek a tanulási lehetőségek?

Tereza: Az utóbbi években Felsőhegyen körülbelül 30 gyerek van az óvodában, két csoportra osztva. Az iskolába 90 gyerek jár, 12-18 fős osztályokba, a 2000-es évek elején még kb. 200-an voltunk. Zenta és környéke lakosságának 80 százaléka magyar, és ennek elég nagy része nem tud szerbül. Viszont egyre jobban kell a nyelvtudás, mivel nagyon sok embert nem vesznek fel, hogyha nem érteti meg magát szerbül. Már az elsősöknek van szerbórájuk az iskolában, viszont nem motiváltak, általában átjönnek Magyarországra tanulni, és utána itt is maradnak, sőt, vannak, akik egész Németországig elmennek. Egyébként most Szerbiában is van egy olyan támogatási program, mint a falusi CSOK, hogy olcsóbban lehet faluban házat venni, így az ideköltözők miatt már majdnem minden osztályra jut olyan gyerek, ahol az egyik szülő szerb vagy roma.

_{Bóbán Réka szerb foglalkozást tart}

Olyan lehet nekik a szerbóra, mint az oroszoktatás, mikor mi gyerekek voltunk – hiába „tanultam” 11 évet, szinte semmi sem ragadt rám. Jól sejtem, hogy van egyfajta ellenállás az iskolai szerbórákat illetően?

Tereza: Igen, meg a legtöbb tanár, aki szerbet tanít, ő maga is magyar, és engedékenyebbek, nem erőltetik. Utána, középiskolában már jobban kérik a szerbet. Ezért is fontos, hogy a táborban szerethető módon legyen szerb foglalkozás.

Térjünk rá cikkünk apropójára, a Cifrapalota táborra, amit idén hatodszorra rendeztetek meg. Hogyan született meg?

Tereza: Édesanyám gyógypedagógiát tanult Belgrádban. Mivel nem volt szerbtanár Felsőhegyen, megkérték, hogy elvállalná-e ezt a munkát, és akkor költöztünk Felsőhegyre. Apu ott lett állandó diakónus, és folyamatosan foglalkoztunk a gyerekekkel, a családokkal, idősekkel. A Felsőhegyi plébánián egyfajta családi vállalkozásként már ’99–2000 óta tartottunk gyerekeknek egynapos, vallásra és játékokra épülő foglalkozásokat. 2018-ban Gondi Martina, aki Zentán a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója volt, azzal az ötlettel állt elő, hogy tarthatnánk olyan foglalkozásokat is, ahol más dolgokat, is bemutatunk a gyerekeknek, elültethetnénk beléjük például a zeneszeretetet és a nyelvek szeretetét… Azóta minden évben tartunk egy ilyen tábort. A neve Cifrapalota lett, mint a gyerekdal, hisz gyerekekkel foglalkozunk, és „cifra”, mivel van benne néphagyomány, zene, képzőművészet, nyelvek, vallás. 4 éves kortól 10 éves korig hirdetjük meg, de minden évben jelentkeztek háromévesek is. Eleinte csak 20 gyerek volt, utána egyre többen, idén már 70 fő, plusz 40 segítő.

Akkor tulajdonképpen az iskolások fele eljött a táborba. A tanítók bekapcsolódnak?

Tereza: Az egyik tanító nénit sikerült megszólítani, ő jött foglalkozást tartani, mivel ő egyébként egy néphagyományőrző társaság tagja. Különféle régi népi játékokat hozott, tanított kézimunkát. Újrahasznosítottunk hulladékot is, amiből játékot készítettünk. Idén egy délutáni fórumra, amit Zsuzsa, a logopédus tartott, eljött több tanítónő is.

Egyre ismertebbek vagyunk, minden évben szerepeltünk újságban, tévében is, úgyhogy idén, már amikor elkezdtük hirdetni, tele volt a listám, és sajnos nem bírunk több gyereket fogadni. Így is 60 gyerekkel terveztünk, és hetvenen jöttek el. Előző években csak felsőhegyiekkel rokonságban levők jöhettek, de idén a szomszédos kis falut, Bogarast is bevettük, ahol alig 15 gyerek él összesen, és összevont osztályokban tanulnak.

Hogyan telt egy nap, pontosabban egy délelőtt?

Tereza: Reggelente dobtunk a szeretet-dobókockával, imát mondtunk, majd mindennap tanultunk egy szentről, köztük gyerekszentekről is, mint Szent Tarzíciusz vagy Carlo Acutis, úgyhogy a gyerekek hallhatták, hogy nemcsak idős emberek váltak szentté. Aztán kis torna, pontosabban idén táncolás. Sok gyerek nem eszik reggel otthon, ezért az első programok utáni kis uzsonnához a mostani táborhoz a szülők önkéntesen adományozhattak pénzt. Elég nagylelkűek voltak, így tudtunk venni májkrémet, lekvárt, meg kenyeret és sok gyümölcsöt.

A foglalkozások igazából mind játékos formában zajlottak. Idén rengeteg szakember vett részt rajtuk: volt magyaróra, sportfoglalkozás, logopédiai fejlesztés Zsuzsával, Juhász Petrának köszönhetően pedig lóterápia. Fehér Zsóka pszichológus fejlesztő játékokat játszott velük, Gondi Martina drámajátékokat, Bóbán Réka pedig szerbórát tartott, énekkel, játékokkal. A kézműves foglalkozáson karkötőt készítettek és agyagoztak. Különös élmény volt a bábszínház, és amikor egy együttes tartott bemutatót a hangszereivel: gitár, nagybőgő… Utolsó nap „vizeskedtünk”, tehát mindenféle készségfejlesztő vizes játékra került sor. Így pénteken indulás előtt mindenki csurom víz lett, amit a gyerekek nagyon élveztek. Aznap este pedig meghívtuk a családokat egy családi estre, amikor a gyerekek bemutathatták, hogy mit tanultak a táborban.

_{Lovasterápia Juhász Petrával}

Elmondanál egy-két számodra emlékezetes epizódot a táborból?

Tereza: Szívesen, az egyik a segítőkkel kapcsolatos: jöttek segíteni felnőttek, köztük szülők, és idén elég sok ötödikes, akik jól ismernek minket, az év folyamán más foglalkozásokról is, és néhányuk egész pici korától, az első tábor óta minden évben velünk tartott.

Mind a hét csoporthoz volt általában három segítő, két felnőtt és egy ötödikes. Az ötévesek csoportjánál nem jött el a két felnőtt segítő, de ez csak a nap végén derült ki. Este végigkérdeztem a kísérőket, hogy minden rendben ment-e a csoportjukban, és mikor az ötödikes Melisszára került sor, mondta, hogy jó lenne segítő még mellé. Egy másik kislányt raktam hozzá, és nagy felelősséggel meg is oldották, a gyerekek lógtak rajtuk. Eredetileg az ötödikeseknek csapatkapitányi feladatot adtam, mert gondoltam, nem bízhatok rájuk akármit. Rájuk csodálkoztam, például a hatévesek csoportjában az ötödikes kisfiú nagyon ügyesen próbálta visszahozni az elszaladó gyerekeket a foglalkozásra.

A másik történet kicsit komolyabb. Volt egy kisfiú, aki ötéves, de kisnövésű és nagyon sok fejlesztésre lenne szüksége. Valószínűleg keveset is foglalkoznak vele otthon. Ő állandóan szaladgált, nem maradt meg a foglalkozásokon. Egyszer odafutott hozzám, és hozta magával a 30 darabos tojástartót, tele pingponglabdával, hogy megmutassa ezt a játékot. Viszont nem vette észre a hintát, ami fejbe ütötte, elesett, aztán a hátára feküdt, és úgy sírt. Általában, hogyha egy gyerek megüti magát, odarohan egy felnőtthöz, akiben megbízik, viszont ez a kisfiú, aki máskor is inkább megrezzen a közeledésre, csak ott sírt a földön. Én odaszaladtam hozzá, ő elkezdett verni, de nem érdekelt, hogy megüt, fogtam, fölemeltem – ugye nagyon könnyű –, és magamhoz szorítottam. Erre ráhajtotta a fejét a vállamra, és visszaölelt. Leültünk, megkérdeztem, hogy hol ütötte meg magát, mire ő mutatta: „fejem”. Nem tud teljes mondatokban beszélni. Aztán hogy „tojás, tojás”. A gyerekek összeszedték neki a pingponglabdákat és odahozták a tojástartóban. Úgy megörült, hogy játszott tovább. Öt nap alatt nagyon sokat fejlődött. Sok ennivalóval meg sok szeretettel lehetne föltornázni őt egy bizonyos szintre, most volt először, idén megy óvodába, remélem, hogy jövőre is tud jönni, és akkor hátha…

Ezek nagyon nehéz sorsok. Sok a nehéz családi hátterű gyerek?

Danica: Vannak nagyon szegények, nagyon gazdagok, meg a köztes. A faluban legtöbben földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoznak, gombát termesztenek vagy hasonlókat, ezzel pedig szépen lehet keresni. Idén direkt meghívtunk olyanokat is, akik maguktól nem jöttek volna, de különösen szükségük volt a foglalkozásokra, például kettőt is, aki autizmussal él. Néhány kisfiú azért viselkedett furcsán, mert nem igazán volt eddig gyerekek közelében, a fejlődésük nem azon a szinten van, ahol kellene, hogy legyen. Az egyik kislánynak a családi helyzete nehéz, nevelőszülőknél van, és most jött először. Nagyon hasznos volt nekik, hogy szakemberek foglalkoztak velük. Volt egy-két olyan gyerek is, akiknek, a szűkös otthoni helyzet miatt, mielőtt elindultak haza, ebédet is adtunk.

Évközben milyen fejlesztéshez juthatnak hozzá ezek a gyerekek, akiknek erre nagyon is szüksége lenne?

Danica: Van gyermekorvos Zentán, Felsőhegyen pedig ügyelet, viszont szakemberhez ingyenesen nagyon nehéz eljutni a környéken. Zenta 7 km-re van, de sok családnak nincs autója, a buszközlekedés pedig a Covid járvány óta ritka, napi pár járattal.

A környéken logopédusból például mindössze egy, szerb anyanyelvű, magánban működő fellelhető. Ezért is volt akkora áldás, hogy Fábián Zsuzsa egri beszédterápiás szakember sokéves tapasztalattal a háta mögött önkéntes felajánlásként vállalta el, hogy elutazik az idei Cifrapalota táborba, és ott logopédiai foglalkozásokat tart… és még sok egyébben is segít.

_{Fábián Zsuzsa foglalkozás közben}

Hogyan néztél szembe a feladattal emberileg és szakmailag?

Fábián Zsuzsa: Mint Tereza elmondta, a logopédiai fejlesztésre nagy szükség van. 70 gyerek logopédiai felmérése és fejlesztése volt a dolgom, meg pár előadás a szülőknek, pedagógusoknak. A Covidnak „hála”, rengeteg online anyagom van; szülőknek és pedagógusoknak szóló egyaránt. A garázsból összepakoltam a sok-sok év alatt összegyűlt egyéb szakmai anyagaimat, szakkönyveimet, készségfejlesztő tárgyakat. Pár ismerősöm gyermekruhákat válogatott és egyéb dolgokat, amiről azt képzeltük, hogy ajándék lehet az ottaniaknak. Folyamatosan gondolkoztam az előadásokon, hogy hasznosak legyenek a pedagógusoknak, ottani segítőknek, szülőknek.

Megérkezésemkor nagy örömmel és kedvesen fogadtak a háziak. Délelőttönként logopédiai vizsgálatokat, terápiákat és tanácsadást tartottam – szünet nélkül. Ugyanis amikor a gyermekek kimentek a termemből, azonnal bejött egy anyuka, nagymama vagy egy-két pedagógus, akik a környéken dolgoznak. Ők érdeklődtek a csemetéikről, volt vagy leendő tanítványaik beszédállapotáról, olvasás-írás szintjéről. Nagyon fárasztó, de irtó lelkesítő is volt egyben, mert az elmúlt 40 évnyi gyógypedagógiai, logopédiai tapasztalatomból adhattam. Hétfőn délután tanfolyamot tartottam a beszéd- és olvasásfejlesztés fontosságáról és összefüggéseiről tanítónőknek. Ide eljöttek szülők és nagyszülők is. A végén élénk beszélgetés alakult ki a hallottakról és a nevelési helyzetekről is.

A tábori program délben véget ért, de úgy tudom, te teljes munkaidőben rendelkezésére álltál a helyieknek.

Zsuzsa: Délutánonként súlyosabb eseteket vizsgáltam meg, pl. diszlexia-gyanú, komoly diszfónia (rekedtség), nem beszélő kisgyermek…. Gyakorlati tanácsadó órákat is tartottam azoknak a szülőknek, akik aktívan akarják segíteni a gyermekük logopédiai fejlődését. A hétfői előadásomon felbuzdulva kettesével jöttek szakmai anyagokért a tanítónők. Jó sok tömött szatyorral, és részletes útmutatással távoztak, hiszen több könyvet, kiadványt nem ismertek. Néhány segítőként ott lévő felnőtt is kért beszélgetést. Egy–másfél órás megbeszéléseket folytattam velük – itt inkább a pszichológia került előtérbe, de mondhatom, hogy a Fokoláre lelkiségben megélt sok éves tapasztalatunkból merítve számos bonyolult helyzetre kerestem-kerestük közösen a lehetséges válaszokat. Csütörtökön délután saját élményű beszédtechnika-továbbképzést tartottam a táborban segítő felnőtteknek, nagylányoknak.

Esténként a szállásunk egyik hatalmas teraszán nagyokat beszélgettünk mindenféléről, amíg együtt vacsoráztunk. Utána még „adminisztráltam”: személyre szabott feladatsorokat állítottam össze a kb. 25 beszédhibás gyermeknek.

_{Az alapítvány albumából.}

Visszatérve az alapítványra, milyen egyéb tevékenységei vannak, voltak?

Danica: Az egyik akció, amit már több éve csinálunk, hogy konkrétan segítünk rászoruló családoknak, hogy még ha kicsit is, de javítsunk az életkörülményeiken, tetőjavítással, konyha és fürdőszoba kialakításával… A másik a Cifrapalota tábor, amiről Tereza és Zsuzsa meséltek. Ezeken kívül különböző előadásokat és workshopokat szervezünk a családi élet vagy valamilyen életprobléma témában.

A negyedik a szociális jellegű tevékenységeink, melyek keretében otthonlátogatással teremtünk kapcsolatot, és anyagilag próbálunk segíteni időseknek, mozgáskorlátozottaknak, kisgyermekes családoknak.

_{Az alapítvány albumából.}

Az Azione Famiglie Nuove nemzetközi nonprofit szervezet magazinjában olvastam, hogy Szerbiát is célozza a távörökbefogadási (távtámogatási) projekt. Az alapítványotokban vannak olyan gyermekek, akik ennek keretében kapnak támogatást?

Danica: Igen, még van egy kisebb csoport gyerek, aki részt vesz jelenleg is ebben a programban, de őket is szeretnénk idővel bekapcsolni ebbe az új projektbe, másik munkamódszerbe, melynek keretében több gyerekhez jutunk el, és sokoldalúbb segítséget próbálunk nyújtani mind év közbeni foglalkozásokkal, mind a táborral.

Vannak olyan élményeid, tapasztalataid, amik megerősítenek abban, hogy ez a rengeteg erő- és időbefektetés megéri?

Danica: Fantasztikus érzés tenni másokért. Úgy érzem, a Jóisten kinyújtott kezei vagyunk, aki rajtunk keresztül osztogatja az ajándékait.

A legnagyobb örömöt az okozza, hogy látom az embereket magam körül, akik jönnek és önkéntesen, ingyenesen nyújtják a segítségüket. Véletlenül ismertem meg őket, a templomban vagy a munkahelyemen. Sokszor a Mária Művéhez (szerk. megj: Fokoláre mozgalomhoz) tartoznak vagy egy másik lelkiség tagjai. Mindannyian egyformán éreznek, mégpedig, hogy a Szentlélek hívta őket, hogy konkrét tetteken keresztül segítsenek embertársaiknak. Nemrég meghívott minket egy fiatalokból álló hittanos csoport, hogy mutatkozzunk be nekik, és őket is kapcsoljuk be az akcióinkba. Szép látni, mennyi ember össze tud gyűlni, együtt dolgozni és kinyitni az ajtaját rászoruló embereknek.

Neked, Zsuzsa, mit jelentett egy hétre intenzíven bekapcsolódni ebbe a munkába?

Zsuzsa: Hazatértemkor többek közt ezt írtam vendéglátóink nevében Varga Danicának: „Hálás vagyok a jó Istennek és persze, Nektek egyenként és együtt is, hogy ennyi csodás szép élményt élhettem át a Vajdaságban, Nálatok. Szó szerint öröm, béke, világosság volt minden óra, minden beszélgetés. Este el is mentem hálát adni mindezért a Mennyei Atyának az egri Bazilikába. Elég becsukni a szememet, és tisztán látom az udvart vagy a konyhát, ahol a Varga család valamelyik tagja azonnal megjelenik, ha szükség van valamire, vagy keresünk bármit. Köszönöm, hogy én is megtapasztalhattam a konkrét szeretetet és gondoskodást általatok!… Hálás vagyok, hogy tudhatom: vannak Vajdaságban, Zenta mellett egy kis faluban olyan elhivatott pedagógusok, szülők-nagyszülők, akik felelősnek érzik magukat és tenni akarnak az ott élőkért, főként a gyermekekért. Micsoda kincseket ismertem meg ezekben a gyermekekben! Imáimba foglalom a testi-lelki-szellemi fejlődésüket, és sok erőt és türelmet kérek a szüleik és a nevelőik számára egyaránt. Most már örökre kapcsolatban leszünk és vagyunk, mivel ez az együtt töltött hét megpecsételte a testvéri kötelékünket.”