„Találd meg a saját Kalkuttádat!” – interjú Glück Évával, a balatonlellei családsegítő vezetőjével

Egyszerre sokatmondó és találó is az intézmény nevében a ’szolgálat’. Éva és munkatársai szolgáló szeretettel végzik munkájukat Balatonlellén és a környező településeken, igyekeznek tapintatos figyelemmel ellátni a segítségre szoruló családokat és időseket, energiát fordítanak a megelőzésre is, emellett tavaly hónapokon át helyet és ellátást biztosítottak több mint száz Ukrajnából érkező menekült számára is. Glück Évával, a Balatonlellei Közös Család- és Gyermekjóléti Szolgálat intézményvezetőjével beszélgettünk.

Mi a családsegítő szolgálat feladata?

A munkánkban két nagy szegmens van: az idősellátás és a családsegítés. Prioritást kapnak az idősek, a gyermekek és a veszélyeztetett családok. Idősellátásban házi segítségnyújtást, szociális étkeztetést és nappali ellátást végzünk, a családi és gyermekjóléti feladatunk pedig a szociális helyzet vagy akár életvezetési problémák miatt megszorult, illetve bajba került családok segítése.

Társulásban dolgozunk, hét település polgárainak (kb. tízezer embernek) kell biztosítanunk az alapellátásait. Balatonlelle a székhely, az ún. gesztortelepülés, és hozzánk tartozik hat kicsit hátrányosabb település: Látrány, Visz, Karád, Somogytúr, Somogybabod és Gamás.

Hányan dolgoztok Balatonlellén?

Huszonkét közvetlen kollégám van, nem mind Balatonlellén, hanem a hét településen együttvéve. Öten-hatan végzik a gyermekjóléti feladatokat, a többiek pedig az idősellátásban dolgoznak.

Ebből az arányból arra lehet következtetni, hogy sokkal több az időskorú rászoruló?

Azért is ilyen az arány, mert az idősekkel napi kapcsolatban vagyunk, sőt néha egy nap többször is találkozunk velük, a családokkal inkább csak hetente.

Noha nem kötelező, mi ellátjuk a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás szakfeladatot is – az önkormányzatok nálunk ezt nagyon támogatják, mert ők is tudják, hogy éjszaka is vigyázni kell az idősekre. Az idősek kapnak egy jelző órát, és ha rosszul lesznek, elesnek (a készülékben még egy elesés-érzékelő is van), vagy gyengének érzik magukat, csak egy vészhívó gombot kell megnyomniuk, és a kollégáim már ott is vannak. Megbízásos szerződéssel dolgoznak nálunk a jelzőrendszeres gondozónők és sofőrök, ők éjjel és nappal is vállalnak ügyeletet.

Hova érkezik be a vészhívás?

Egy budapesti központhoz – ez egy tőlünk független cég, ők szűrik a hívásokat. A nagyon súlyos esethez rögtön mentőt hívnak, ahol megítélésük szerint megnyugtatásra vagy például sebkötözésre van szükség, akkor minket értesítenek. Szívesen megyünk, ismerjük is az időseinket, megnyugtatóbb nekik a mi személyünk, mint egy idegen.

_{Éva munka közben}

Hogyan kerülnek a látókörötökbe a rászorulók? Önként jelentkeznek vagy például felhívja a figyelmet a családra a pedagógus vagy a védőnő?

Van egy országosan működő észlelő- és jelzőrendszer, amelynek tagjai az iskola, az óvoda, a kórház, az orvosok, a rendőrség, az ügyészség, a bíróság. De jelezhet az egyszerű állampolgár is – sokan nem is tudnak róla, hogy

bárki felhívhatja bármelyik hatóságot, és a kapott információk alapján a kollégák összekötik a családsegítőt és a rászorulót.

Aztán van, hogy ők maguk érzik, hogy elakadtak, segítségre szorulnak, és jelentkeznek nálunk.

Biztos nehéz elismerni, hogy segítségre van szükség. Tudsz mondani egy hozzávetőleges arányszámot, hogy hány százalékuk jelentkezik önként?

Az eseteknek csak kis részében jönnek hozzánk maguktól, akkor is nehezen. Sajnos olyan is volt már – legutóbb egy kismama, akinek a szemüvegigényléshez segítettünk nyomtatványokat kitölteni –, hogy hiába mondtuk, hogy akár minden áldott nap bejöhet hozzánk adományért, nem meri megtenni. Sokszor a szégyenérzet tartja vissza az embereket, a félelem, hogy mit szólnak mások, hogy esetleg ez egy bélyeg lesz rajtuk, vagy épp attól tartanak, hogy a gyermekeiket elveszítik.

Ez jogos félelem? Van olyan eset, amikor kiemelitek a gyerekeket?

Valószínűleg ettől félnek, de jogszabályi rendelkezés mondja ki, hogy szegénység miatt senki nem kerülhet nevelésbe. Ezt mindig szem előtt tartjuk a munkánk során. Az a célunk, hogy a gyerekeket minél tovább a családban tartsuk. Nagyon ritkán történik nevelésbe vétel, de ha már mindent megpróbáltunk, és nincs változás, akkor tudjuk, hogy a gyermeknek hosszú távon előnye származik abból, hogy egy nevelőszülői családban jó példát lát.

Magzatvédő feladatot is elláttok?

Igen, ha a bajba került lányok vagy a jelzőrendszer megkeres minket például egy eltitkolt várandóssággal, akkor mi beszélgetünk az édesanyákkal, hogy mik a terveik. Ez nehéz feladat, nekünk is nagy felelősség mérlegelni, hogy egy fiatal lány képes-e felnevelni a gyermeket. És ha nem képes rá, mondjuk, az értelmi állapota miatt, akkor a magzatnak helyet kell találni: arra szoktuk biztatni, hogy mindenképpen épségben hordja ki a babát, és akkor keresünk neki egy családot – esélyt adunk az anyának is, a gyermeknek is az élethez.

Működik-e nálatok a prevenció? Van erre is időtök, energiátok?

Igen, mi ezt szeretjük a legjobban. A prevenció által egy bizalmi hidat tudunk kiépíteni.

Egy-egy jó előadással vagy egy gyógytornával bevonzunk valakit, aki aztán nagyobb bizalommal tudnak felénk fordulni, mert már ismernek minket.

A családok felé az a bevált prevenciós eszközünk, hogy minden nyáron megpályázzuk az állam által meghirdetett Erzsébet-tábort, és a térségünkből 30-40 gyereket elviszünk nyaralni. A kísérő családsegítő ilyenkor 0-24-ben egy héten át ott van a gyerekekkel: megismeri őket, megszeretik egymást, megnyílnak egymás felé, és

ha később egyszer bajban lenne, akkor a gyermek már tudja, hogy hova kell fordulni.

Sok esetben előfordult, hogy a szülő is jobban megismerte a családsegítőt, és bátrabban mert kérni.

_{Gyűlnek karácsonyra a cipősdobozok, bennük az ajándékokkal}

Szintén prevenciós céllal hirdetjük meg évente a saját magunk cipősdoboz akcióját. Felkértem a környező településeken a református, katolikus, baptista egyházközségeket, hogy a mi rászorulóinknak, a helyi gyerekeknek gyűjtsünk – sokaknak bizony ez az egyetlen lehetősége, hogy ajándékot kapjon.

Mi volt eddig a legnehezebb a munkádban?

Nagyon sok lelkierő kell: csak akkor tudok támaszt nyújtani, ha erős maradok, és csak akkor tudok egy olyan nézőpontból tekinteni a dolgokra, hogy előre tudjunk haladni. Hátrány, ha teljes mértékben átveszem azt a lelkiállapotot, amiben az ügyfelem van, hiszen akkor érzelmileg alkalmatlanná válok a segítésre. Nagyon nehéz a mi munkánk során is szembesülni a halállal – tudjuk, hogy ez az élet rendje, de mindig fáj. Az a vigaszunk, hogy az elhunyt idős néni, bácsi most már nem szenved tovább.

Másrészt segíteni azért is nagyon nehéz, mert sok vád érhet minket:

gyarlók is vagyunk, meg mindenki egy kicsit másképp csinálná – másképp segítene vagy épp nem is segítene. Ebben is Teréz anya ad erőt nekem: ő már nálam nagyobb volumenű ügyben megtapasztalta azt, hogy akár segítünk, akár nem segítünk, támadás érhet – mégis segítenünk kell, a legjobbat kell adnunk a világnak, amink csak van, még akkor is, ha „verést kapunk elismerés helyett”.

Ismerjük az evangéliumban a hegyi beszédet: „Tartsd oda a másik orcádat is!”. Nehéz ezt megérteni. De Aquinói Szent Tamásnál olvastam, hogy ez annyit jelent: a támadásokat viseljük el, anélkül, hogy gyűlöletet vagy haragot éreznénk a támadóval szemben. Segítsünk tovább! Egy hónapja volt érettségi találkozónk, ott a magyartanárunk, Caritas nővér arról beszélt, hogy a nehézségeit felajánlja valamiért vagy valakiért. Ez bennem is fényt gyújtott: könnyebb lesz, ha a nehézségeimet felajánlom a szenvedőkért. Nem gyűlölet vagy szomorúság lesz bennem, hanem egy pozitív energia, amit be tudok forgatni a feladataim elvégzésébe.

_{Éva az érettségi találkozón osztályfőnökével, Emerica nővérrel és kislányával, Lucával}

És mit tartasz a legnagyobb sikernek?

Nekünk most elég sok „leg”-ünk van. 2019 óta dolgozom itt, épp azóta nagyon sűrű éveket élünk: először a Covid miatt kellett a kollégáimnak „leg”-eket produkálni – abban az időben a napi feladataink megduplázódtak. Aztán tavaly jött a háborús helyzet, illetve az azzal járó menekültáradat. Nem tudom, hogy miért kerültünk fókuszba, de nagyon sok menekült érkezett Balatonlellére. A napi feladatokon túl ez a munka is ránk hárult – gyakorlatilag szeretetből túlórában vagy akár hétvégén is dolgoztunk a kollégáinkkal. A legnehezebb időkben százhúsz menekült volt, akikről a napi munkáink mellett gondoskodtunk. Városunk támogatásával elhelyeztük őket, megoldottuk az étkezésüket.

Önkormányzati finanszírozással?

Részben. Ha már finanszírozás:

egy intézmény működésénél a jó munkatársi közösség mellett meghatározó a fenntartók hozzáállása is

– és itt nemcsak az anyagi támogatásra gondolok. Hálás lehetek a sorsnak, hogy a „polgármestereim” maximálisan megbíznak bennem és mindenben támogatnak. Esetünkben emellett egyébként nagyon komoly volt a társadalmi összefogás is: a civilek és a helyi vállalkozók is hoztak adományokat, az emberek szállásul felajánlották az otthonaikat vagy a nyaralóikat – volt, aki Németországból érkezett ide, hogy felajánlja a balatoni nyaralóját. A háború 2022. február 24-én kezdődött, 28-án már messengeren hívtak vadidegen emberek Ukrajnából, hogy segítsek nekik – hallottam a puskaropogást a háttérben… Ezek az igazi kemény próbatételek – egy ilyen embernek hogyan mondhatnám azt, hogy nem fogadom a feleségét, gyermekeit. Kézről kézre adták az elérhetőségemet, a legmagasabb létszám 120 ember volt – sokan három-négy hónap után továbbmentek vagy visszamentek, de a mai napig vannak még itt nagyjából harmincan.

_{Karácsonyi adománygyűjtés}

Nagy segítség továbbá, hogy a Magyar Élelmiszerbankkal van szerződésünk: ennek keretében kapcsolatban állunk a helyi nagyáruházakkal, ennek köszönhetően sok élelmet tudunk a rászoruló családokhoz juttatni. Reggelente kb. húszan jönnek Lellére, a megmaradt élelmiszert pedig el tudjuk juttatni vidéki településeinkre.

2019 óta vezeted az intézményt. Egyenes út vezetett ide? Előtte hol dolgoztál?

Valószínűleg egyenes az út. Konzervatív katolikus családban születtem, volt egy öröklött hitem, ami kimerült a vasárnapi templomjárásban és némi imádkozásban – ha bajban voltam, akkor kifejezetten jól tudtam kérni a Jóisten segítségét. Romantikus indíttatásból Szabó Magda Abigél című könyvének elolvasása után jelentkeztem a Patrona Hungariae Gimnáziumba. Előre örültem, hogy apácák fognak tanítani, biztos jó fejek, rossz jegyem nem is lesz… Hát ez utóbbi nem lett igaz, de olyan lelki életre, olyan közösségre leltem ott, amilyen nem is gondoltam, hogy létezik! Az érettségi után hittanár-képzésre mentem: olyan nagy formátumú emberekhez jártam, mint Bolberitz Pál, Rózsa Huba vagy Erdő Péter. A diplomamunkám már mutatta, hogy dolgom van a szociális szférában: a Magyarországon élő cigányság vallásosságáról írtam.

Aztán civil szakmában dolgoztam, mellette hittant is tanítottam, megismertem a páromat, megszületett Bendegúz és Kamilla. A lányunk hatéves volt, amikor feltettük magunknak a kérdést, hogy mit tettünk ezért, hogy ilyen szép életet kaptunk a Jóistentől. Akkor határoztuk el, hogy

valamit vissza kell adnunk az életnek, Istennek vagy valakinek.

Akkor történt, hogy feladtuk a biztos megélhetésünket, hogy árva és nehéz sorsú gyermekeket segíthessünk Erdélyben. És hiszem, hogy ezért kaptuk ajándékba Lucát, a „fényhozó” harmadik gyermekünket. Ő lett Csíkszeredában a karácsonyi ajándékunk: december 24-én született. Másfél évig éltünk ott – a saját három gyerekünk mellett neveltünk még tízet. Aztán hazajöttünk, azzal a bizonyossággal, hogy itthon is megtaláljuk az utunkat. És így is lett: megtaláltuk a „saját Kalkuttánkat”. Teréz anyának van egy mondása, amit nagyon igaznak érzek: „Találd meg a saját magad Kalkuttáját ott, ahol vagy!”. Ez első hallásra nagyon furcsa, de tényleg bárhova megyünk, mindenhol tudunk olyan embereket találni, akik kitaszítottak, akikkel nem törődnek, akiket a társadalom elutasít, és azt gondolom, hogy itt helyben fontos, hogy segítsünk. Mielőtt a családsegítőbe jöttem, szociális, aztán gyámügyi ügyintézőként dolgoztam.

_{Közös szülinapozás a kollégákkal}

Milyen a családsegítőben a munkatársi közösség?

Nagyon jó! Amikor idekerültem, átgondoltam, mik azok a fontos emberi értékek, amiket én a munkám során elsődlegesnek tartok:

az egyik az őszinteség, a másik pedig a tisztelet.

Az intézmény vezetését annak a tudatában vállaltam el, hogy mindazért, ami itt történik, én vagyok a felelős. A szociális ágazatban mindent bizalmasan kezelünk, az egyén magánéletét nagyon tiszteletben tartjuk, titoktartás is kötelez, viszont azt kértem a kollégáimtól, hogy felém őszintén közvetítsék az ellátottak problémáit – több okból is: egyrészt, hogy tisztán lássak, másrészt azért, mert ha őszinte és tiszta szívű vagy, akkor biztos, hogy nem kerülsz bajba. Gyarló emberek vagyunk, tudjuk, hogy ha az aktuális szándékom szerint valamilyen színezettel beszélek dolgokról, akkor bizony más kép rajzolódik ki. De ha őszintén és nyíltan beszélünk, akkor nagy valószínűség szerint azt a képet tudjuk átadni, ami köztem és az ellátott között pontosan történt.

A másik a tisztelet: az elején azt figyeltem meg, hogy a kollégáim olykor úgy beszéltek az ellátottakról, hogy „az öregasszony” vagy „az öregember”. Ezek a szavak nem adták meg a tiszteletet, a születéstől a halálig kijáró méltóságot – ezzel együtt is tudtam, hogy a kollégának nem állt szándékában megbántani az idős ellátottat. Azt kértem mindenkitől, hogy a nénik, bácsik nevét mondjuk: ez megadja nekik a tiszteletet, és visszaadja a méltóságukat. A legtöbb esetben csak az elgyengült és erőtlen testet látjuk egy-egy idős emberben, és nem a lelket vagy a szellemet, ami abban a testben él. Ha újra Mici néniről, Ottó bácsiról kezdünk beszélni, akkor visszaadjuk a személynek azt a lelket. Ez kicsit újszerű volt, de az idősek egy kicsit a családtagjaink is, és fontos, hogy minden szempontból nagy szeretettel közelítsünk hozzájuk.

_{Fánksütés az idősekkel}

Egy családtagot nem kizárólag munkaidőben, 8-tól 16 óráig segítünk. Említetted, hogy éjszakai ügyelet is van. Nappal mennyire tartható a nyolcórás munkaidő?

Családsegítésben, krízishelyzetben nem lehet tartani a nyolcórás munkaidőt. Hozzánk állandóan érkeznek az üzenetek, van, hogy hétvégén keresnek azzal, hogy kapcsolattartási probléma van, tanácsot kérnek. Vagy épp engem is kihívnak a rendőrök, amikor valahol vitás helyzet van –

ilyenkor nem a munkaidőt nézzük: azért csináljuk a családsegítést, mert szeretjük.

A gondozónőknél is valahogy így van: segítenek a kollégáim a bevásárlásban vagy a gyógyszerkiváltásban – sokszor eszükbe jut az időseknek az, hogy „jaj, nem szóltam, hogy ez kellene holnapra, meg az orvosságom is elfogyott…”, vagy ha a néni kórházba kerül, a kollégáim értesítik a családtagokat. Nem mondhatjuk, hogy majd hétfőn reggel intézzük. Ha még nyitva van a patika, akkor természetes, hogy elszaladunk megvenni a gyógyszert.

Ez kimerítő, és a kiégés is fenyegethet benneteket. Mi jelenti nektek, neked a kikapcsolódást?

Nagyon fontos a jókedv, fontos, hogy együtt éljük meg az örömöket is, a szomorúságokat is. Minden reggel fél 8-kor egy kis ráhangolódással indítjuk a napot. Az én kérésem volt, hogy együtt kezdjünk: ebben a negyedórában mindenki elengedi az otthoni gondjait, megiszunk egy kávét, beszélgetünk, és lelkileg is megérkezünk.

_{Napindító hangolódás}

Délután, mielőtt hazamegyünk, akkor is közösen átbeszéljük a napot, biztatást, megerősítést vagy megnyugtatást tudunk egymásnak adni. Voltunk már egyébként együtt színházban, kirándulni, és megünnepeljük a kollégák születésnapját, névnapját is – ez mind csapatépítő.

Engem az tölt fel legjobban, ha a gyermekeinket hallgathatjuk: mindhárman zenélnek. Kikapcsol a koncert, a táncház.

Mikor voltál szabadságon?

Három éve nem voltam hosszabb ideig távol. Az a szerencsém, hogy a párom, Kálmán is teljes mellszélességgel támogat, mindenben abszolút partner. A mi családunk a vallásosságnak nem a szemlélődő, kontemplatív vonalát éli, hanem a tevékeny szeretetet. Kálmán is vállal éjszakai ügyeletet: a saját munkája mellett nálunk sofőr, és önkénteskedik is. Ő is töltődik ebből: lelkesen meséli reggel, ha például éjjel háromkor elment egy nénihez, és segített neki, felemelte, ellátta. Mint házaspár, nagyon jó hatással vagyunk egymásra: rá hat az én nyugalmam, engem meg felpörget az ő nyüzsgő karaktere.

_{Kálmán, Éva és három gyermekük}

A karitatív szemléletmód meg annyira átjárja a családi életünket is, hogy ha itthon valamiből kettő van, Kálmi az egyiket biztos felajánlja egy rászorulónak. Én ilyenkor egy pillanatra mérges vagyok rá, de mindig azt mondom végül: „Jól tetted, neki nagyobb szüksége van rá!”.

Említetted Teréz anyát, van más példaképed is?

Igen, Szent Janka: ő és Teréz anya a segítő munka legfontosabb személyei. Szent Janka születésének tavaly volt a századik évfordulója. II. János Pál pápa avatta szentté 2004. május 16-án – épp most lesz a liturgikus ünnepe. Nekem ő azért fontos, mert ugyanolyan ember, ugyanolyan anya volt, mint mi vagyunk: lendületes, vidám, kedves, szeretett színházba járni, szerette a kultúrát, a kollégáit, az életet. Sokszor, ha a szentekről vagy mélyen hívő emberekről beszélünk, akkor egy nagyon komoly, merev emberre gondolunk, aki előtt még viccelődni sem lehet, de ennek nem kell így lennie.

Én abban hiszek, hogy jókedvűen, példamutatással, a mosolyunkkal szebbé tehetjük a világot.

Szent Janka a családok, a meg nem született gyermekek, az anyák és az orvosok védőszentje, és az életvédőknek a példaképe. Mi is a kollégáimmal igyekszünk olyan életet biztosítani az ellátottjainknak, hogy mindenki értékes emberként tudjon magára tekinteni, és az emberi méltóságát meg tudja tartani – bármilyen élethelyzetből is jön. Szent Janka imáját szoktam én is elmondani: „Köszönöm, hogy megtanítasz minket minden emberi élet tiszteletére és befogadására!”