Új időszámítás a járvány után? Tanulságok és felelősségünk

A világjárvány lehetséges következményeiről Stefania Tanesini beszélgetett Amy Uelmen professzornővel, a washingtoni Georgetown Egyetemről, Luigino Bruni olasz közgazdásszal, a Közösségi Gazdaság elnevezésű kezdeményezés koordinátorával és Vincenzo Buonomóval, a római Lateráni Pápai Egyetem rektorával és nemzetközi jogi docensével. Az interjú március végén készült.

Amyt kérdezem elsőként. Ügyvédként a washingtoni Georgetown Egyetemen tanítasz, és főként olyan tervekért dolgozol Amerikában, melyek segítenek legyőzni az emberek közötti szakadást és polarizációt. Mit látsz a jelenben, milyen folyamatok zajlanak a társadalomban?

Amy Uelmen: Itt még nem éltük át a legrosszabbat. Valóban felkészültünk a legkomolyabb helyzetre, főként New Yorkban. Az amerikai társadalom nagyra értékeli az egyéni kezdeményezéseket, az álmok és kreatív tervek megvalósításának szabadságát, és ez nagyszerű lehet. De ha intenzíven a saját aktivitásainkra koncentrálunk, fennáll a veszély, hogy érzéketlenek, egyenesen vakok leszünk azokkal szemben, akiknek kevesebb erőforrásaik vannak, és azt remélik, hogy ők is hasonlóan értékes álmokat tudnak majd megvalósítani. Miért kell a tehetősebbeknek foglalkozni a betegbiztosítás-, betegszabadság-, és munkanélküliekkel, miért kell védelmezni a peremhelyzetűeket?

Azt hiszem, a vírus határozott, világos választ ad. Rávilágít, hogy valóban szorosan összetartó egyetlen test vagyunk az egész világon.

Ha nem találjuk meg a módját, hogy átrendezzük a politikai és társadalmi életünket, hogy konkrétan gondját tudjuk viselni egymásnak az alapvető szükségben, akkor senki sem boldogulhat. Erről az igazságról szól ez a vírus.

Luigino, te közgazdász vagy. Hogy áll a gazdaság?

Luigino Bruni: Ezt még nem tudjuk megmondani, meg kell várnunk, hogy véget érjen. Azonban először is meg kell tanulni úgy élni, hogy gyengék, sebezhetőek vagyunk. Mert ha olyan világról álmodunk, ahol a gyengeség nem létezik, akkor az lesz a vége, hogy egy újfajta nacionalizmusba zárkóznak be az országok, újra határokat emelünk. Ez lenne a lehető legrosszabb, ami megtörténhet: elveszítjük az integráció évszázados folyamatát ahhoz, hogy egy teljesen kockázatmentes világról álmodjunk. Meg kell tanulni új módon kezelni a sebezhetőséget és a kockázatot, globális, eddig soha nem tapasztalt módon. Megint meg kell szoknunk a rövid távolságokat. Évszázadokat, évezredeket fordítottunk arra, hogy megtanuljunk kezet nyújtani egymásnak, mert az antik világban féltek az idegen, messziről jött embertől, bizalmatlanok voltak. Most, ha ismét kiléphetünk otthonról, ismét meg kell tanulnunk, hogy ott legyünk egymás mellett, mert hajlamosak leszünk a távolságtartásra, az immunitásra. Félni fogunk, hogy a másik megfertőz, és nem tekintjük barátnak, testvérnek. Ez nagyon komoly számunkra, akiknek egy egyesült világ van a szívében.

„A világ már nem lesz olyan, mint a világjárvány előtt”, mindenki erről beszél. Hogyan változtathatja meg a világot ez a tapasztalat?

A U: Nem áltatom magam azzal, hogy a jelenlegi politikai polarizációs szintjeink varázsszerűen eltűnnek. De hiszem, hogy az igazságnak ez a pillanata bele fog vésődni a közösségi pszichénkbe. Ez a mély tapasztalat, hogy fizikailag egymásba kapcsolódunk, segíthet, hogy mélyebben elgondolkodjunk a jelenlegi politikai és társadalmi struktúráink korlátjairól és lehetőségeiről. Ez reménnyel tölt el.

L B: Nem tudom, hogy a gazdaságban mi változik. Félek, hogy kevés, mert nem olyan egyértelmű ma az emberek számára, hogy a jelen krízis a kapitalizmus krízise is. Tartok attól, hogy amikor újra kimehetünk, mindnyájan a bevásárlóközpontokba, a multikhoz futunk vásárolni, ahol több erőforrással rohannak, hogy behozzák a kiesett hónapokat. De ebben a hatalmas tapasztalatban az a legszebb most, hogy az egész világon ugyanazt éljük át. Eddig erre sosem volt példa az emberiségben. Használjuk ki ezt az időszakot, mert most fogékonyabbak vagyunk a hallottakra. Vajon mennyit érnek a kapcsolatok?

Olyasmit kell megértenünk, amit „rendes kerékvágásban” nem értettünk meg, a találkozás értékét, hogy tudunk beszélni egymással személyesen.

Tehát attól is függ, mi lesz, hogy mit teszünk most. Akinek vannak ötletei, ossza meg, teremtsünk vitát, véleményt, mert az emberek ma sokkal jobban odafigyelnek, mint a krízis előtt és majd a krízis után.

Vincenzo, nemzetközi szinten mire számíthatunk?

Vincenzo Buonomo: Én úgy látom, a világ marad a régiben, meglesznek a maga ciklusai, a behatárolt erőforrásai, a sokféle különbözőségei. Az a fontos, hogy ebben az időszakban mi változzunk meg úgy, hogy tudjunk válaszolni az új helyzetekre. Sokakon úrrá lesz a jövő miatti aggodalom. Természetesen gondolni kell a jövőre abban a légkörben, hogy a változást önmagunkon kell elkezdeni, ami azonnal kihat az intézményekre, a szabályokra.

Azt mondják, hogy ez egy újfajta konfliktus, háború. Valójában mindennap éljük a csatákat, harcokat. Ez másfajta háború, de a végén újra kell fogalmazni, újra kell írni a szabályokat, és főleg megosztani az értékeket. Talán ez a legfontosabb szempont. Magunknak kell javaslatot tennünk valamire, és nem csak várni, hogy valaki változtasson. Fennáll a veszély, hogy sok országban megsemmisül a vezetői réteg, a helyi és nemzetközi intézmények pedig megmutatták, hogy csak korlátolt módon tudnak válaszolni a problémákra. Miért? Mert teljesen más kontextusban lettek kigondolva ezek a válaszok. Ha szükség volt egy új lendületre az ENSZ vagy a WHO megreformálásához, akkor most eljött a pillanat, de rajtunk áll, hogy felvállaljuk a felelősséget. Mert ha azt várjuk, hogy valaki más újítsa meg ezeket, akkor hiába várunk.

Mi a tehát a mi felelősségünk akkor, amikor visszatérünk a megszokott kerékvágásba?

V B: Szinte mindennap kapcsolatban vagyok a hallgatóimmal az online órákon, mondtam is nekik:

„A veletek egyidős frissdiplomás és még tanuló orvosokat kiküldték a terepre. Tőletek, akik mást tanultok, nem ezt kérik, de azt igen, hogy legyetek készek kézbe venni egy intézmény, egy ország, egy helyi valóság gyeplőjét.”

A U: Vincenzóhoz hasonlóan én is tanítok online, és látom a diákjaimmal, a családommal, de minden más kapcsolatomban is, hogy most azt a bátorságot és nyitottságot oszthatom meg leginkább, hogy a krízis leleplezte minden félelmemet, aggodalmamat és korlátomat. Ahogy Luigino mondta, gondolom, ezt a fajta gyengeséget élhetjük a kapcsolatainkban, és ezen az alapon építhetünk egy olyan közösséget, ahol teljesen be tudjuk fogadni a másikat a magunk valóságaiban. Így együtt lehetünk igazán emberek, és együtt ismerhetjük fel a követendő utat.

L B: Most megértettük, hogy mennyire fontosak az emberek, mert egyrészről milliárdok élik ugyanazt a helyzetet, de azt is láttuk, hogy ha valaki nem tartja be a törvényt, az hogyan lehet jó vagy rossz befolyással. Azt is megértettük újra, hogy mi a közjó, mert láttuk, hogy mi a közrossz. Szükség volt egy közrosszra, hogy újra megértsük a közjót, hogy egyetlen test vagyunk, kapcsolatban állunk egymással. Soha többé ne felejtsük el.

Ahogy Vincenzo is mondta, ez a lecke nekünk szól, nekünk megváltozva kell ebből kilépni. Lehet, hogy a világ tovább folytatja a rohanást, de nekünk másképp kell járni az utat ezután a hónapokig tartó közös és globális karantén után.

V B: Ezeket az erős eszméket, mint az egyesült világ, a megosztás, a szolidaritás, ki kell tudnunk fejezni, például más szabályokon keresztül. Itt a pillanat. Ha korábban nem sikerült megtennünk, most itt a lehetőség minden téren: helyi és világszinten egyaránt.