Vendéglátásból befogadás: a Strázsa Tanya különleges átalakulása

Az előző héten megjelent beszélgetésünk során, Lána és Anatolij, a Harkivból menekült Vorozhkin házaspár folyton egy bizonyos Beát és Strázsa Tanyát emlegetett, hálatelten, így felkerestem őt is: Németné Horváth Beátát, a szabadszállási Strázsa Tanya Közhasznú Szociális Szövetkezet elnök-igazgatóját, akitől még többet tudtam meg arról a nagylelkű, méricskélés nélküli befogadásról, amellyel ők „vendégeik” felé fordultak.

Hogyan tudják egy üzleti vállalkozás – egy vendégház – tevékenységét összeegyeztetni a szociális tevékenységgel?

Sehogy, az egyik tevékenységet fel kellett függeszteni, mert összeegyeztethetetlennek bizonyult a kettő. 2022. március 8-án érkeztek hozzánk az első családok, de akkor még azt gondoltuk, hogy ez egy villámháború lesz, és hogy ők egy-két hónapig lesznek itt nálunk, aztán majd hazamehetnek. Így ez nem érintette volna a főszezont. Aztán sajnos kiderült, hogy ez nem villámháború, és ők hosszasan maradnak, így 2022-ben le kellett mondanunk a vendégeinket, akiknek már foglalásuk volt hozzánk. A tavalyi évre már nem is szerveztünk vendégeket, tehát magát az üzleti tevékenységet átmenetileg teljesen felfüggesztettük, ami egyébként komoly anyagi nehézséget jelent a szövetkezetünk életében.

Szociális szövetkezetről van szó, fogyatékosok javára. Milyen eszközökkel biztosítják a gyermekek fejlesztését? Lána állatokat, lovasterápiát emlegetett.

A Strázsa Tanyán régóta foglalkozunk fogyatékossággal élő felnőttekkel és fiatal felnőttekkel. Akkreditált foglalkoztatók vagyunk, jelenleg is dolgoznak itt nálunk fogyatékossággal élő magyar emberek. Benn a városban, Szabadszálláson van egy házunk, ahol ezek a munkatársaink támogatott lakhatásban élnek. Évek óta tartottunk nekik az önállóbbá válásukat segítő képzéseket, a fogyatékos gyermekek szüleinek pedig olyan programokat, amelyek segítettek abban, hogy ha szükségessé válik, el tudják engedni a gyerekeiket egy ilyen közösségbe.

Amikor kitört az orosz–ukrán háború, akkor arra gondoltuk, hogy tapasztalatunkra alapozva mi leginkább a fogyatékossággal élő embereknek tudunk segíteni. Ráadásul ehhez a speciális területhez kevesen értenek még azok közül is, akik egyébként menekültekkel foglalkoznak. Így került hozzánk az elmúlt 2 évben több mint 170 menekült, és szinte minden családban volt fogyatékos ember, felnőtt vagy gyermek. Legalább 40–50 család fordult meg nálunk. „Vendégként” érkeztek, és a vendégház területén rendelkezésükre állt az állatsimogató. Az első időben viszonylag gyorsan cserélődtek, ki rövidebb, ki hosszabb időt töltött itt. Többen csak megpihentek egy kicsit, kitalálták, hogy merre akarnak továbbmenni, és továbbutaztak. Közben szükségessé vált, hogy mozgósítsuk a fogyatékosságügyi tevékenységünk révén meglévő kapcsolatainkat: a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségétől a szállításhoz kaptunk segítséget, a Down Alapítvány biztosította Lána kislánya online fejlesztését. És foglalkoztattunk egy ideig gyógypedagógust is, aki a kislány fejlesztését még pluszban végezte itt a tanyán, és az autista gyerekekkel is törődött. Mostanra Lánáék elköltöztek, két autista kisgyermek van még itt, akik Kecskemétre járnak fejlesztésre hetente háromszor. Rajtuk kívül még hét gyermek él jelenleg a tanyán a családjaikkal. A jelenleg mentorált emberek száma 77 fő, felnőttek-gyerekek vegyesen.

Továbbra is többen vannak köztük fogyatékkal élők?

Itt a tanyán jelenleg csak egy olyan család él, ahol egyáltalán nincs sérült. 7-8 családban a felnőtt hozzátartozók azok, akik fogyatékkal élnek, és három olyan család is van, ahol egy családban több segítségre szoruló ember is él.

Mi két anyuka és két kislányuk fogadására vállalkoztunk eredetileg. Mire az ukrán–magyar határra értünk, már 15-en voltak, két kisbusszal szállítottuk el őket. A két anyukát gyerekekkel a családunk be tudta volna fogadni egy-két hónapra, egy tál ételt, meleg szobát biztosítva. De ennél többre volt szükség, így kerestük a forrást. Azt hittük, hogy a széleskörű üzleti kapcsolatrendszerünknek hála találunk valakit, de bár mindenki együttérző volt, a finanszírozást nem vállalták. Végül felkeresésemre az SOS Gyermekfalvak Magyarországi Alapítványa egy meghatározott időre megadta a támogatást. De amikor tavaly márciusban a projekt velük lejárt, akkor abszolút nem volt más forrás az akkori kb. 30-35 fő ellátására. Sőt, a keretösszegünk már 2023 februárjában elfogyott, mivel több személyt láttunk el, mint amire eredetileg a szerződésünk szólt. Amit nem kaptunk meg, a szövetkezetünk önerőből és hitelből tette hozzá, pedig nincsenek nagy tartalékaink.

Döbbenetes, hogy az elején azt mondták a családoknak, hogy addig segítik őket, amíg tart a háború, és mégis megtartották ezt az ígéretüket, pedig már kifogytak a forrásokból!

Az első év alatt kialakultak kötődések, megismertük az életüket, és láttuk, hogy mennyire nehéz a sorsuk. Egyszerűen nem tudtam azt mondani, hogy akkor menjetek Isten hírével, Budapesten kiteszünk benneteket valamelyik pályaudvaron vagy a BOK Csarnokban. Ismét bíztam, hogy – ahogy lenni szokott – ha kérjük, megjön a segítség. Nem kevés pénzről van szó, 30-35 embert folyamatosan etetni, ellátni, fűteni a mostani energiaszámlák mellett hatalmas költség. Februártól júniusig nem láttuk a forrást, amikor is az UNHCR és a Baptista Szeretetszolgálat visszamenőlegesen finanszírozta az elmúlt időszak nagy részét, bár maradt a szövetkezetünknek is vállalása. Júliusban pedig elindult a Belügyminisztériumnak egy menekülteket segítő projektje, amibe nagy örömünkre belekerültünk. A projekt azzal számol, hogy egészséges emberek megélhetéséhez járul hozzá, nekünk a sérült emberek ellátásával járó pluszt is elő kell teremteni. És sajnos a projektben uniós szabályozás miatt nem lehet támogatni kettős állampolgárokat, nálunk pedig jelenleg is élnek ukrán–magyar állampolgárságúak, fogyatékossággal élő családtagokkal.

Úgy tudom, hogy személyesen még a munkakeresésben is elköteleződnek feléjük, ahogy Anatolijjal is történt.

Munkatársainkkal a teljes életük segítését tűztük ki célul. Úgy gondolom, hogy kevés, hogy enni kapnak, és van egy szoba, ahol magukra zárhatják az ajtót. Ennél többre van szükségük: a gyerekeknek fejlesztésre, a betegeknek orvosra, felülvizsgálatra, gyógyszerre, speciális gyógyszer kiváltására, speciális szállítóeszközökre… És valóban munkára, hogy dolgozni tudjanak, mert a tétlenségnél nagyobb ellensége talán nincs is az embernek. Nagyon örülök, mert épp most sikerült egy másik, sérült gyermekes családnál is az apukának munkát találni, hamarosan kezd. Szeretnénk, hogyha ők is elmehetnének albérletbe. Persze továbbra is segítjük, mentoráljuk majd őket, de mégiscsak akkor lesz újra igazi családi életük, ha ők hármasban lehetnek. Amikor nem közös ebédlőben ebédelnek, hanem az anyuka tud ismét ebédet főzni a családjának, ő készíti a reggelit, a vacsorát. Azt gondolom, hogy ezzel visszakapják nemcsak az önállóságukat, hanem az emberi méltóságukat is.

Mi indította önöket erre a nagylelkűségre, hogy az ukrán családokat határról érkezésüktől egészen a helyzetük megoldódásáig segítsék, egyenként? Honnan merítik ehhez az erőt, a jóságot?

Adni nagyon jó. Én nagycsaládban nőttem fel: csak egy testvérem volt, de édesanyámék négyen voltak, édesapámék heten, és mindig azt láttam, hogy mikor nekünk volt szükségünk segítségre, akkor mi kaptunk, ha másnak volt, akkor mi adtunk. Ezért ez nekem magától értetődő. Hívő emberek vagyunk, és amit kapunk, azt én úgy gondolom, hogy a Jóistentől kapjuk, és kötelességünk továbbadni: nekünk volt tizenegy meleg szobánk, nekik nem volt hol aludni; nekünk voltak kapcsolataink, nekik nem voltak ismeretségeik, tehát ezt, amit mi kaptunk, ezt tovább kellett, hogy adjuk, és ez szerintem így van rendjén.

Van-e ebből a két évből valamilyen különleges élményük, vagy valami emlékezetes, ami miatt azt mondja az ember, hogy megéri a sok vesződség?

Nem tudnék egyet kiemelni, itt minden család története pozitív. Mindössze két esetben kellett viselkedési problémák miatt és a közösségbe való beilleszkedés szándékának a hiánya miatt megkérni, hogy költözzenek tovább, de mindenki más valahol egy „sikertörténet”. Vagy munkába tudtak állni, vagy egy jobb élethelyzetbe továbbmenni, vagy albérletet tudtunk vagy tudtak a segítségünkkel találni, vagy azóta is tudjuk őket mentorálni. Azt tudom kiemelni, hogy amikor most találkozunk, akkor úgy öleljük meg egymást, mint a rég nem látott családtagot. Annyira az életük részévé válunk azzal, amit teszünk, hogy látjuk a szomorúságaikat és örömüket, látjuk, hogy próbálnak talpra állni. De bízunk abban, hogy előbb-utóbb a mentorálásunkkal a kevésbé eltökélteknek is sikerül. Persze ez nem csupa rózsaszínű történet, naponta számtalan nehézségbe ütközünk. Sok a félreértés az eltérő kultúrából, értékrendből adódóan, nem csak a menekültek és esetleg köztünk, hanem esetenként nekik is egymás között. A végén mégis valahogy mindig sikerül pozitívan lezárni vagy elengedni a konfliktust. Úgyhogy annak szomorúsága ellenére, hogy egy háború miatt vannak itt, én azt gondolom, hogy itt békességre lelnek, és aztán összeszedik magukat, és igyekeznek továbbmenni. Tehát ez egy nagyon szép munka, és kegyelem, hogy mi foglalkozhatunk vele.

Van valami, amit mindenképpen szeretne még elmondani?

Szeretném, ha minden család előtt példaként lebegne, ahogy Lána és Anatolij boldogulnak az életben. A hölgy 7 hónapig egyedül volt, a férje nélkül, és nagyon küzdelmes volt az élete a sérült gyermekkel.  Iszonyatosan sok erőt kellett beletennie. Én mindig is kedveltem őt, nagyon tiszteltem, és ma is tisztelem a helytállását.  Még mindig a mentoráltjaink. Bár már nem találkozunk naponta, mégis érezhető az a kötődés, amely köztünk kialakult. Ők kaptak segítséget, és talpraálltak. Akarták, hogy jobb legyen, és ezért mindent megtettek.  Azt gondolom, hogy az ő történetük másoknak is például szolgálhat, akik sajnos ilyen élethelyzetbe kerülnek.