VI. Pál és Chiara Lubich – Együtt az egyház megújításáért

^{Chiara Lubich köszönti VI. Pált az 1975-ös római Genfesten.}

Montini bíboros

1953. február 19-e kiemelkedő dátum Chiara Lubich életében. Már majdnem tíz éve elindult körülötte valami új: a kölcsönös szeretetre alapozott, az Ige megéléséből forrásozó közösségi élet. A háború alatti és utáni idők zavarosak, forrongóak: a politikai életet Olaszországban a kommunisták és kereszténydemokraták ellentéte jellemzi, az egyházon belül egyre erősebb a megújulási vágy, de a zsinat még messze van. A Trentóból már Rómába költözött első fokolár közösség újszerű életmódjával sok egyházi emberben megütközést kelt, dinamikus fejlődésük félelmeket ébreszt. Kezdetektől pártfogójuk és támogatójuk Carlo de Ferrari trentói érsek, aki egyházmegyei szinten már 1947-ben elismerte őket. Ekkora azonban már szükségessé válik a Vatikán megerősítése is, hogy az új közösség a Katolikus Egyház hagyományába illeszkedjék.

A Gondviselés ajándéka, hogy egy új lány érkezik Bresciából a fokolárba, Giulia Eli Folonari, akinek távoli rokona Montini bíboros, vatikáni államtitkár-helyettes. Az a Montini bíboros, aki egyben a nemrégiben megismert politikus, Igino Giordani régi barátja is. E két ember közvetítésével jön létre az említett napon, 1953. február 19-én az első személyes találkozás Chiara és a bíboros között, aki ettől fogva aktívan segíti és támogatja a fiatal közösséget tanácsokkal, védelmező felszólalásokkal, XII. Piusz pápa informálásával, majd létre is hozza az első személyes kihallgatást az akkori Szentatyánál. Ekkor készíti el Chiara az első szabályzatot, azonban annak végleges elfogadása előtt XII. Piusz meghal. Az utód, XXIII. János pedig a szubszidiaritás elvét követve az olasz püspöki karra bízza a mozgalom megítélését. Márpedig az olasz püspöki kar döntő többsége fenntartásokkal figyeli a fokolárok terjedését olyannyira, hogy egy elítélő nyilatkozatot terjesztenek elő, miszerint a mozgalom megreformálása lehetetlen és fel kell oszlatni. Az eddigre már milánói bíboros Montini és néhány püspöktársa, tekintélyükkel elérik, hogy a nyilatkozatot ne fogadják el és Chiaráék tevékenységét tovább vizsgálják. Ezek az események nagy gyötrődést okoztak Chiarának, aki hitt az Egyház anyaságában és kész volt engedelmesen fogadni minden döntését, de abban is biztos volt, hogy amit tett, az Istentől jött. 1962-ben, még XXIII. János pápasága alatt aztán kísérleti jelleggel elfogadta a Szent Hivatal az első szabályzatot, pontosabban külön-külön a férfi és a női ág egy-egy szabályzatát. Ez ugyan részben megnyugvást hozott, de újabb fájdalmat is: hiszen Chiara számára a Mű egy volt, és mindenki, Istennek szenteltek, házasok, papok, gyerekek egyformán részesei. Az első elfogadott szabályzat ezt még nem tudta visszatükrözni.

_{VI. Pál pápa látogatása Velencében, 1972-ben. Mellette jobbról Albino Luciani  velencei pátriárka, későbbi I. János Pál pápa. (Fotó forrás: picryl.com)}

Az új pápa

A mából tekintve a mozgalomra, annak felépítésére és működésére nem is könnyű elképzelni, hogy ez a sokrétű, változatos, bizonyos szempontból bonyolult, bár logikus építmény nem magától alakult ilyenné és a Szentlélek sugalmazása konkrét embereken keresztül is eljutott az Alapítóhoz. Például éppenséggel Montini bíboros személyén keresztül, aki 1963-tól immár VI. Pál pápaként, megértve Chiara fájdalmát a kettéhasított Mű miatt, egy közös tanács kialakítását javasolta. Így született a Koordináló Tanács, ami később Általános Tanács néven került be a végleges, 1990-ben elfogadott Általános Szabályzatba, és amire Chiara már ki tudta mondani: ez az én gyermekem.

Innentől kezdve Chiara rendszeresen beszámol VI. Pálnak a mozgalom tevékenységéről. A pápát a II. vatikáni zsinat idejében különösen két téma érdekli: az ökumenizmus és a nem-hívőkkel való párbeszéd. Nagy örömet jelent számára, hogy a Fokoláre már a 60-as évek elején kapcsolatba kerül evangélikus lelkészekkel és nővérekkel, majd bátorítja az anglikánokkal való párbeszédet is. A legismertebb és legjelentősebb közös munka azonban az Athenagorasz pátriárkával folytatott párbeszéd. Történelmi esemény volt, amikor 1964-ben az ezeréves egyházszakadás után először találkozott egy pápa Jeruzsálemben a konstantinápolyi pátriárkával. Úgy tűnt, hogy a két karizmatikus vezető békecsókja egy csapásra közel hozza a keleti és a római egyház egységét. Három évre rá egy a mozgalomhoz tartozó ferences szerzetesen keresztül Chiara is megismerkedik a pátriárkával, és egy igazi, mély barátság születik közöttük. Chiara rendszeresen meglátogatja, és mintegy informális hírvivőként közvetíti a két egyházfő gondolatait egymásnak.

_{Chiara Lubich és néhány társa találkozik VI. Pállal.}

Római találkozások

Egy további téma, amely VI. Pál kívánságára került előtérbe: a kommunista országok iránti figyelem. Chiara beszámolt a pápának arról, hogy sikerült egy-két kapcsolatot kiépíteni a kommunista blokk országaiban, elsősorban a cseh emigráns püspökön, Pavel Hlinicán keresztül. VI. Pál számára ez különösen fontos hír volt, hiszen ekkor még nagyon limitált a tájékozódási lehetősége ezen országok katolikusaival kapcsolatban. Azt javasolta Chiarának, hozzanak létre egy utazási irodát, amely a Rómába már időnként érkező kelet-európai turistákat – hívőket és nem-hívőket egyaránt – fogadja, s ezen az irodán keresztül próbáljanak meg kapcsolatokat építeni. Valamint bátorította azt is, hogy a nyugat-európai Fokoláre tagok turistaként igyekezzenek a legzártabb országokba is eljutni: elsősorban a Szovjetunió különböző tagországaiba, például Grúziába, a balti országokba és természetesen Oroszország különböző nagyvárosaiba.

Magyarországról is többen így, a Fokoláre Mozgalom által fenntartott Incontri Romani elnevezésű utazási irodán keresztül ismerték meg annak lelkiségét a hetvenes években.

Amikor tehát VI. Pálra, mint immár a szentek sorába emelt jelentős pápára emlékezünk, arra is hálával gondolhatunk, amit az egyház megújulásának e sajátos „szeletéért”, a Fokoláre Mozgalomért, s benne értünk, magyarokért is tett.

Az érdeklődők magyarul bővebben olvashatnakk ezekről az időkről Giulia Eli Folonari: A kottát a mennyben írták (Új Város, 2018) és Chiara Lubich: A Kiáltás (Új Város, 2001) című könyvekben. A Fokoláre Mozgalom történetének magyar vonatkozásairól pedig Gáborné Haáz Andrea–Paksy Eszter: Isten önkéntesei Magyarországon (Új Város, 2017) című könyvben találnak érdekes részleteket.