A kutyák fél hétkor kelnek

Amikor hatkor indulok futni, a kutyák még alszanak. Fél hétkor azonban már adják tovább a hírt: jön! Ezért szívesebben indulok korábban, amikor még szenderegnek kutyák, házak, emberek. Futok, hogy „összerakjam magam” arra a napra, Istennek, önmagamnak, másoknak.

A nap persze sok mindent tartogat, pl. egyik fontos része a tájékozódás. Néhány héttel ezelőtt az egyik politikai vitaműsor jeles interjúalanya ezekkel a szavakkal írta le az Európai Bizottságot: „…bármennyire vitában áll is egy tagállammal, adott döntésére nem lenne szabad, hogy kihassanak az emberi motivációk. Itt ebben a relációban, amit én elvárok, az egy lehetetlen dolog… hiszen emberek ülnek ott, akiknek érzelmeik vannak, esetleg megbántva érzik magukat. Akkor is elfogadhatatlan az, hogy nagyon-nagyon súlyos döntéseket ilyen érzelmi, emocionális alapon hozzon meg ez a testület, amitől szigorúan szakmai munkát vár el mindenki.” Ritkán megfogalmazott, üdítő gondolat, magas politikai szinteken, de egy-két „emelettel” lejjebb is egyenesen nem mindennapos felvetés: ne hagyjuk magunkat szubjektív érzéseinktől befolyásolni, hiszen saját hosszú távú érdekünk, mások java, a közjó, objektív hozzáállást kér. S bár a nyilatkozó maga is lehetetlennek tartotta mindezt, valljuk be – akkor is, ha ébren álmodva –, mi is valahogy így tudnánk elképzelni. De nem csak Brüsszelben, hanem pl. otthon, a gyerek továbbtanulása kapcsán kitört családi perpatvarban, amikor főnökünk határidős munkával kapcsolatos kirohanását hallgatjuk, vagy mondjuk a magyar parlament vitanapján… netán egy EB-meccs közvetítése közben.

A minap történt, hogy nagyon bele voltam merülve a munkába. Szerettem volna mihamarabb végezni és letudni az egészet. Most, hogy visszagondolok, szinte már nem is én diktáltam a tempót, hanem maga a munka verte nekem az ütemet. Ekkor megszólalt a telefon, és a vonal túlsó végén közös munkaebédre hívtak a kollégák. Nem akaródzott menni. Ígértem, hogy visszaszólok, kiskaput hagyván jobbik énemnek.

Amint letettem a telefont, világos lett, hogy Valaki jobban szeretné, ha Őhozzá ragaszkodnék, nem az elvégzett munka jóleső érzéséhez.

Valójában az ebéd alatt zajló eszmecsere közben értettem meg, hogy mennyire szükség volt erre a találkozásra. Az egymással való kapcsolat szempontjából is, hogy jobban megismerjük, s így jobban megértsük egymást, illetve, hogy a konkrét szakmai ügyekben is tisztábban lássunk.

Tisztán pedig akkor látunk, ha olyan a tekintetünk, ha olyan a szívünk. Ha megtisztítottuk burjánzó érzelmeinktől, vaskos előítéleteinktől, rosszízű emlékeinktől, mindennapi ragaszkodásainktól. Ez az igazi tréning, s ehhez kell a jó alapozás: azaz, hogy futunk, visszafogjuk magunkat az evésben, elmegyünk gyónni vagy megbocsátunk. Mindennapos, igazi tréning, hogy tudjunk objektívek lenni, mások javára s ezzel saját javunkra tenni. Mindez persze nem hoz gyors sikereket, sőt elsőre úgy tűnik, nem kifizetődő. Így hát egyetlen esélyünk van, elkezdeni. Hűségesen, nap mint nap gyakorolni, s bátorításul kisebb-nagyobb sikereinket egymásnak elmesélni. S aztán valaki valamire felfigyel, rákérdez, rásejt. Megírja, elmeséli, továbbadja, hirdeti. Majd mások hallják vagy olvassák, és velünk együtt ráéreznek annak ízére, hogy milyen érzés mégis (!) megváltoztatni tudni a világot.

Ámbár még az is lehet, hogy létezik egy egyszerűbb és nagyszerűbb megoldás: saját érzéseinket, gondolatainkat, benyomásainkat és emlékeinket, egész önmagunkat, úgy, ahogy vagyunk, a másik ember szolgálatába állítani, szeretetből. És akkor a cél nem szentesíti, hanem megszenteli az eszközt.

^{Cikkünk tíz évvel ezelőtt jelent meg először, a nyomtatott Új Város magazinban.}