Mi történik, ha nem a külsőből ítélek?

A vonatom furcsamód időben érkezik. Kevesen szállnak fel. Bár tél közepe van, napsütéses vasárnap délutánunk van. Hazafelé tartok San Remóba, a barátaimmal találkoztam, a szívemben még az együtt töltött órák emlékét hordozom, melyeknek köszönhetően emberileg és lelkileg is feltöltődve érzem magam. A vonat ablakából szemlélem egyik oldalon a tengerparton sétáló embereket, a másik oldalon a mezőket sárgára festő mimózákat, a dimbes-dombos tájat, nézelődésemet csak a sok alagút szakítja meg. Kevesebb, mint két óra múlva otthon is leszek, nagy hála van bennem a mai napért.

Megáll a vonat, újabb utasok szállnak fel, egyikük épp velem szemben ül le. Fiatalnak tűnik, de nehéz megállapítani a korát. Tetőtől talpig piszkos, bizalmatlanul méreget engem. Bár első látásra épp lehetne ittas is, nem tűnik sem részegnek, sem drogosnak. Amint elhelyezkedik az ülésen, elkezd szitkozódni, szid mindent és mindenkit, különösen az olaszokat, Olaszországot, de aztán a szidalmait kiterjeszti az egész világra. Körülötte a többi utas sorban elhallgat, mígnem teljes csend támad.

A délelőttömre gondolok, a barátaimmal megélt derűre, és azt kérdezem magamtól, mit tehetnék ezért a szenvedő emberért.

Elhatározom, hogy Máriának, mindnyájunk édesanyjának a szeretetére bízom őt.

Telik az idő, és amikor tekintetét felemelve rám néz, üdvözlésképp rámosolygok. Eltelik még egy kis idő, és úgy érzékelem, meg szeretné tudni, hány óra. Megmondom neki kedvesen, hogy 17 óra van. Nem válaszol, de már kevesebb szitokszót mond. Elhatározom magamban, hogy megpróbálok valamiféle kapcsolatot építeni ezzel a furcsa szemközti utassal. Beszélgetést kezdeményezek, először megkérdezem, hová valósi. „Marseille-i vagyok” – kapom a szűkszavú választ, aztán hozzáteszi, hogy igazából Sevillába szeretne eljutni. Erre tájékoztatásul elmondom neki, hogy Franciaországban éppen országos vasutas sztrájk van. Közömbös marad.

Egy óvatlan pillanatban észreveszem, hogy a széldzsekije ujjából egy kb. 15-20 centis kés kandikál ki. Figyelmeztetem, hogy ha ezt meglátja a rendőrség, bajba kerülhet. Nem sokkal később beteszi a hátizsákjába. Nekem most már alig egy óra van hátra az útból, van nálam egy könyv is, amit direkt a vonatra hoztam olvasni, de nem akarom elővenni,

arra gondolok, jobb, ha ennek a különös utasnak szentelem a teljes figyelmemet.

Ő közben elkezdett magának egy cigarettát sodorni, kezében tartja, természetesen itt nem gyújthatja meg. Időközben kialakult köztünk egyfajta cinkosság, olyannyira, hogy egyszer csak megmutatja nekem, hogy milyen sok foga hiányzik, aztán elmeséli, hogy a maffia elől menekült meg, akik megölték a hétéves kisfiát. Egyúttal megtudom, hogy ő pedig 34 éves.
Megkérdezem, hogy hívják. „Antonio” – szíven üt, hogy hirtelen milyen kedves lett a hangja – „ez az én nevem.” Megkérdezem, van-e ennivalója, mire azt feleli, öt napig is elvan étel nélkül. Aztán megtudom tőle, hogy se pénze, se iratai nincsenek. Odanyújtok neki tíz eurót, amit határozottan elutasít, és azt mondja, neki csak egy euróra van szüksége. Nekem viszont nincs egy eurósom, így végül rábeszélem, hogy fogadja el a tízes bankjegyet. Egyre közelebb hajolok Antonióhoz, bár így egyre jobban érzem a belőle áradó bűzt is. Megsimogatom a karját, aztán barátian kezet szorítunk.
San Remo állomás előtt velem együtt feláll, odakísér az ajtóhoz, ahol le fogok szállni, és

a szemembe nézve, elérzékenyülve ezt mondja: „A fiamat Giovanninak hívták.”

Leszállok, az ajtók visszazáródnak, az állomásfőnök síppal jelzi, hogy a vonat indulhat tovább. Még egy összenézés, ő le az ablakból, én fel a peronról: egy kölcsönös, hang nélküli „Köszönöm!”, a tekintetünk többet mond a szónál. Ez a találkozás, ez a tekintet tette teljessé a napomat.