A nagymama imái

Lezha megyében, az Adria partján fekvő észak-albániai városkában, Laç-ban már lemenőben volt a nap. Arjan megéhezett, lement a konyhába, hátha a szekrényben talál valami harapnivalót. Ott találta a nagymamáját, anyukája édesanyja épp kihajolt az ablakon, és a házukkal szemben álló pajtát nézte, olyan elmerülten, hogy nem is vette észre az unokáját. Arjan gyakran töltött a nagyszüleinél hosszabb-rövidebb időt, és nem ez volt az első alkalom, hogy a fiúcska így találta a nagyanyját, amint figyelmesen nézi a pajtát, szinte mindig ugyanabban az órában. Azon tűnődött, vajon mi vonzhatja őt abban az épületben, amin semmi érdekeset nem lehet látni? És mit jelenthet az az olajbogyómagokból készült kis lánc, amit az ujjai közt morzsolgat?

Arjan többször is feltette magának ezeket a kérdéseket, de sose merte a nagymamáját megkérdezni, noha bizalom és szeretet jellemezte a kapcsolatukat. Félt, hogy megsért valami olyan titkot, ami nem rá tartozik. Egy másik dolog is volt, ami felkeltette a fiú érdeklődését: az unokája jelenlétében a nagyi házimunka végzése közben olyan énekeket dúdolgatott, amiket Arjan sose hallott korábban. Nem értett minden szót, de a dallam beivódott Arjan emlékezetébe. Ettől eltekintve egyébként, a korosztályát jellemző gondtalansággal, más dolgokon járt az esze. A nagymama a maga részéről sokszor meghatódva nézte az unokáját, és – mivel analfabéta volt – olvasható szimbólumrendszer híján az egyetlen számára lehetséges módon, a liturgikus énekeket segítségül hívva közvetítette a fiúnak a keresztény hit csíráit.

Arjan mit sem tudott arról, hogy a kommunizmus és Enver Hodzsa diktatúrája alatt mennyit szenvedett a hazája, és hogy itt ebben az időben bűnténynek számított a hit megvallása. Pedig annak idején maguk az apostolok hozták el ezekre földekre elsőként az örömhírt. Éppen azon a dombon, amelyen Laç feküdt, a kommunista diktátor parancsára dinamittal felrobbantották a Páduai Szent Antalnak szentelt zarándokhelyet, Albánia legrégebbi és legnagyobb tiszteletnek örvendő kegyhelyét, hogy ezzel megakadályozzák nemcsak a folyamatosan idesereglő keresztények, hanem a muzulmánok zarándoklatait is. Ennek ellenére a romok továbbra is vonzották a csendben odazarándokló híveket, ami a párt elnyomása alatt szenvedő emberek ellenállását bizonyította. Különösen is kiemelkedő dátum volt június 13-a, Szent Antal halálának évfordulója, amikor százezrek keltek útra az egész országban, hogy a tiltások és a titkosrendőrség (a hírhedt Sigurimi) ellenőrzései ellenére összegyűljenek a szent helyen. Később, Hodzsa 1985-ös halála és a rezsim 1991-re datálható felbomlása után újraéledt a szent hely tisztelete, és addig is, amíg az új, igazi szentély felépítésére vártak, a romok helyén fehér kőből emeltek egy kis templomot.

A serdülő Arjan legendának tűnő történeteket hallott ezekről, és megtudta, hogy a pajta, ami felé fordulva a nagymamája imádkozott a maga kezdetleges, kereszt nélküli rózsafüzérével, régen a falu temploma volt. Ez is arra a sorsra jutott, amire Albániában sok más egyházi épület: átalakították a párt és az állam használatára.

Lélekben Arjan mindettől messze járt. Magukat nyíltan ateistának valló szülei nem keresztelték meg, ő pedig elutasított mindent, ami a kereszténységgel kapcsolatos volt. Sokkal jobban érdekelték más dolgok, a jövőjére koncentrált. 1993. szeptember 15-én, tizenhat éves korában, több sikertelen próbálkozás után, kalandos úton feljutott egy túlzsúfolt hajóra, negyven honfitársával együtt. A gyermekkorában sokszor felkeresett és szeretett Patok-lagúnából indulva Arjan maga mögött hagyta a Hodzsa halála után szétesett, gazdasági válságtól sújtott országot. Az úticél Olaszország volt, az az Olaszország, amely munkalehetőséggel kecsegtette őket és ezáltal a jobb élet reményével is a maguk és családtagjaik számára egyaránt. Ebben bizakodott a fiú is, aki aggódott a szegénységben otthon maradt családtagjaiért.

Éjjel hajóztak ki a nyílt vízre az Adriai-tengeren. Meleg volt, és kivételesen tele volt az ég csillagokkal, amelyek jóakaratú ragyogása enyhítette a fájdalmat, hogy el kell hagynia övéit és az országot, ahol született.

_{A tiranai székesegyházat Szent Pálnak szentelték, aki állítólag megalapította Durrës keresztény közösségét}

A pugliai partoknál kötött ki a hajó. Arjannak sikerült eljutni a Cuneo megyében lévő Dronero városkába, ahol megtalálta korábban ide emigrált szomszédaikat. Az ő segítségükkel – hogy fizetni tudja a tanulmányait, és az otthoniaknak is tudjon egy kis pénzt küldeni – mindent elvállalt: volt hegesztőmunkás, kertész, kőműves… Sokszor több mint tíz órát dolgozott egy nap. Közben összebarátkozott néhány fiatallal, akik egy Mária-tisztelő imaközösséghez tartoztak. A velük kialakuló barátság nyomán a szíve és a gondolatai is megnyíltak az evangélium megértésére. Egyre világosabban kirajzolódott számára mindaz, amit kisgyerekként a nagymamája mellett inkább csak érzett, mint értett. Mások imáját hallgatva ráismert a halkan dúdolt imákra is, amiket ily módon őrzött meg a nagymamája egy olyan korban, amikor tiltották a vallásgyakorlást.

A nagyi sose beszélt neki kifejezetten Istenről – nyilván ezt a szüleire való tekintettel is tette –, de az imái és a lemondások előkészítették a talajt unokája hitre találásához. Olaszországban Arjan újra felfedezte és megértette a tőle kapott tanításokat.

A fiatalemberben egyre növekedett a Krisztus iránti szeretet, vonzotta őt Jézus emberi arca, és vágyakozott a keresztség felé vezető út megtételére – négy év múlva nyerte el a keresztséget. Utána elhatározta, hogy teljesen Istennek szenteli magát, hivatását a Kereszt Fiainak Testvériségében ápolta, egészen a pappá szenteléséig. 2003-ban szentelte őt pappá II. János Pál pápa – aki az albán eredetű Szent Kalkuttai Teréz anyával együtt példakép és igazodási pont lett a fiatal pap számára.

A szülei, de főleg az édesapja nem tudta elfogadni az Arjan életében bekövetkező fordulatot. A papszentelés azonban mélyen megérintette őt, olyannyira, hogy másnap délután, az első miséje után Arjan keresztény szertartás szerint összeadta a szüleit.

Arjan először Rómában, az albán közösség káplánjaként szolgált, aztán 2017-ben az egyházmegyéje kérésére „fidei donum” (missziós) papként visszatért Albániába, a hazájába, amely ugyan még mindig küzd az elmúlt rendszerből megmaradt gondokkal, de érezhető a keresztény hit feléledése, és a papi hivatások száma is egyre növekszik. Később Ferenc pápától segédpüspöki kinevezést kapott, és 2021 vége óta Arjan Dodaj érsekként szolgálja híveit, a Tirana-Durrësi főegyházmegye élén.

Nem tévedett a nagymama, aki, míg élt, a pajtává alakított egykori templom felé fordulva imádkozta a rózsafüzért. Jézus talán nem egy ilyen egyszerű helyen született, ártatlan állatoktól körülvéve? Az egyszerű, de kitartó ima nem volt hiábavaló.