Még a térkép sem jelölte a pici falut, ahol tanítottam

Luisa Del Zanna 1925-ben született, egy nyolcgyermekes, keresztény családban. Amint megismerte az egység lelkiségét, egyből magáénak érezte. 1954-ben lépett be a firenzei fokolárba. A következő években látta a mozgalom közösségeinek születését, és követte a hivatások formálódását – szeretettel, bölcsen, érzékenyen és tapintatosan ezeknek szentelte magát. 1967-ben Rocca di Papa-ba költözött, ahova Chiara Lubich hívta őt, hogy a titkárságában dolgozzon – 2007-ig Luisa rendezte az archívumot, ott bábáskodott a Centro Santa Chiara születésénél, és Vitaliano Bullettivel ő felelt a kommunikációért.

„A ’Fokoláre kincseinek’ őre – olvashattuk egy 2008-as Città Nuova-cikkben – Luisetta: egy név, amelynek hallatán a simogatás jut az ember eszébe, egy finom és kedves lény. A kis termetű Luisa Del Zanna tényleg ilyen volt: mindig fontos feladatokkal bízták meg, hiszen bízhattak a diszkréciójában, hozzáértésében, hűségében. Ezeknek az értékére nem is szoktunk gondolni, mert nem feltűnőek, nélkülük viszont rögtön elakadnának a fogaskerekek.”

A fokolárban töltött első éveiben tanítónőként dolgozott a hegyek között egy pici faluban, ahova részint szamárháton jutott el, és hétfőtől péntekig ott is maradt. Íme a történet, ahogy Luisa 1958-ban feljegyezte:

„Jó napot, melyik út visz Bordignano felé?”

Négyórányi buszozás után megérkeztem arra a településre, amit a térkép nem is jelölt. Senki nem tudott róla információt adni, a helyközi buszjáratok menetrendjei pedig meg sem említették.

A kinevezésemen mégis világosan ott állt: „Kérjük, hogy október 7-én, pénteken vegye át a munkát a Firenzuola településhez tartozó Bordignano elemi iskolájában.” Bordignano nyomtatott nagybetűkkel volt írva, nem lehetett eltéveszteni a nevet.

Egy nagy termetű, erős emberhez fordultam oda, ő pedig kérdőn nézett rám vissza: „Hogy mondta?”, és elismételtette velem a kérdést. Azt hitte, rosszul hallott. Aztán elmutatott messzire: „Látja azt a dombot ott lent? Mögötte van másik kettő, és utána van Bordignano. Most én is épp odatartok, hogy elvigyem a leveleket.”

Nagy csizmái és lebarnult arca láttán egy pillanat alatt felmértem, hogy gyalog indul neki az útnak. Egy pillanatra megrémültem, de újra megnéztem a dombot, a csizmákat, és megértettem, hogy nincs más választásom:

összeszedtem hát a bátorságomat. „Önnel tartok” – mondtam határozottan.

Úgy tűnt, mintha a postás megint nem értené, amit mondok, de én elindultam utána. Három hosszú órán át gyalogoltunk, ritkán szakítottuk meg utunkat pihenővel: csak a meredek kapaszkodók után álltunk meg a magaslatokon; heves széllökések járták be a völgyeket.

Végül megérkeztem: egymás mellett állt három kőház, és fent, egy árnyas út tetején látszott a templom a harangtoronnyal. Az egyik ház bejáratánál egy öregember üldögélt, pipával a szájában. Üdvözöltem, mondtam neki, hogy a tanítónő vagyok. Felállt, és nekiindult, hogy elkísérjen.

Beléptünk a második ház meglazult ajtaján (mint kiderült, mindhárom ház az öregé volt); az első egy bolt volt, mindent lehetett ott kapni (kivéve azt a néhány dolgot, amire nekem lett volna szükségem). Volt ott bakancs, gyufa, többféle egércsapda, szikkadt kenyér, füzetek, egyszóval minden.

Felmentünk egy kis lépcsőn, és már bent is voltunk az iskolában. Egy nagyobb szoba, az egyik sarokban felhalmozva pár pad (sose láttam előtte ilyet: akár hat gyerek is elfért egyben), egy szalmafonatú szék és egy törött tábla – ez volt a teljes berendezés.

„Itt fog Ön lakni – magyarázta az öreg –, elégedett lehet. Idén már van vezetékes víz. Én csináltattam, a saját költségemen!”

Bevezetett egy kis konyhába; az egyik sarokban állt egy kályha, a tűz nem égett benne. Fáztam. Amikor alkonyodott, kerestem a villanykapcsolót: nem volt. A következő napokban megtanultam használni a petróleumlámpát, és megszoktam, hogy ennek a pislákoló fényénél dolgozzak és írjak.

Még aznap felkerestem a pievei papot (az övé volt a legszebb templom a völgyben és a környező dombokon), és megkértem, hogy a vasárnapi misén hirdesse ki, hogy kezdődik az iskola.

„Ó, kisasszony, szüret van! Most gesztenye-, aztán szőlőszüret; a gyerekek sokat segítenek ezekben a munkákban. Majd januárban térjünk erre vissza.”

Ez nekem lehetetlennek tűnt. Már egy ideje megtanultam, hogy nehézségek esetén nem szabad meghátrálni, sőt – így mondták – ugródeszkaként szolgálhatnak! Én is így tapasztaltam. Kitaláltam egy másik módot arra, hogy tudassam: megérkeztem. Beazonosítottam, hogy a szétszórtan, elszigetelten fekvő házak közül melyek a diákjaimé, és elindultam felkeresni őket.

Először Angiolino és Maria házához mentem. Ma is él az emlékeimben az első benyomásom: sötétség és füst. Maria bekuckózta magát a kályha mellé (fájt a torka), és a kezét az arca elé tette, hogy ne lássam. Angiolino lehajtott fejjel állt, és figyelte, hogy mit beszélgetünk a mamájával. Hamar megéreztem, hogy eléggé bizalmatlanok az iskolával, de főleg a tanítónővel szemben.

Sokáig hallgattam, csendben. Nehezen értettem meg a nő rideg szavait, a keményen hangzó tájszólást. Azt tudtam, hogy a fiú már két éve otthagyta az iskolát, a tanárok kárára elkövetett sok csibészség miatt még az alsó tagozatot sem fejezte be. Elmondtam pár dolgot: értük vagyok itt, az iskola ingyenes, a gyerekek délutánja szabad lesz, hogy tudjanak segíteni a szüleiknek a földeken. „Meglátjuk, majd elküldöm Mariát” – mondta az anya. Amikor elköszöntem, a fiúhoz fordultam: „Szeretném a kicsik kedvéért kicsinosítani az iskolát, ha szeretnél jönni segíteni… várlak!”

Nem is nagyon kellett további meghívás. A gyerekek jöttek sorban – egyesével, a testvérek párosával – bizonytalanul, félve.

Egymásnak adták tovább a hírt, játék közben, vagy a mezőn, míg a nyájat őrizték, vagy az erdőben a gesztenyét szüretelve.

„Te is jössz? Szép lett!”, „Jó lesz nekünk ott, a tanítónéni nem ver meg.”

Az iskola, Angiolino hathatós segítségével, hamarosan nagyon otthonos lett. Az októberi színes levelekkel szépen fel tudtuk díszíteni a termet. Megkezdődött a munka. Ismertem egy tanítónőt, aki az Isteni Mester iskolájából merített ihletet. Az ő nyomán akartam járni.

Még csak pár évet tanítottam előtte: igyekeztem megismerni a legelterjedtebb pedagógiai módszereket, és azokat elsajátítani. Minden év végén azonban kudarc és vereség érzése fogott. Amit ezúttal követni akartam, az Isten pedagógiai módszere volt: nem vallhatott kudarcot.

Azt szerettem volna, hogy a gyerekekkel való kapcsolatomat és az ő egymás közti viszonyukat is a jézusi parancsolat szilárdítsa meg: „Szeressétek egymást…” Erre épült az egész éves munkánk. Az iskola egy kis mennyország lett. Az evangélium volt a legkedvesebb könyvünk, és

az emberi érvelésre nem reagáló, zárkózott gyermekek meglepő ösztönösséggel megnyíltak az evangélium logikája felé.

Fáradságos volt ez a módszer. Értük szentelem magamat (Jn 17,19), mondta Jézus, másképp nem is lehet. Ez egy küzdelem volt, és erősnek kellett lenni; ott volt a szent útravaló, ami mindig erőt adott – egy alkalmat sem hagytam ki, amikor magamhoz vehettem. Ha a plébános lóháton a hajnali órákban távoli helyekre indult temetni, akkor én már hajnal előtt ott voltam a pici templomban, hogy találkozhassak Jézussal – megérte a sötétben botorkálni és az ösvényen haladva elviselni a kutyák ugatását.

Év végén vettem észre, hogy a kicsik evangéliumi élete nem korlátozódott az iskola falai közé, hanem kiáramlott az otthonaikba, a családjukba is. Éreztem ezt a szülők elismerő köszönéséből – őket is megérintette az örömteli élet fuvallata, amit a gyerekek hazavittek hozzájuk. Eltűnt belőlük a kezdeti ridegség, és öntudatlanul ők is az evangéliumi életet kezdték el élni.