Fűtést karácsonyra

Szenteste napján azzal a nyugalommal keltem fel reggel, hogy mindennel kész vagyok, már csak terítenem kell és néhány finomítás van hátra. A férjemre eddig nemigen várt feladat a készülődésben – kivéve a fenyőfa beállítását, mert hát ez mégiscsak a férfi dolga. Gondoltam, majd hallgatunk karácsonyi dalokat, játszunk a gyerekekkel, hisz olyan nehéz és munkás hetek állnak mögöttünk, hogy ez igazán kijár nekünk. Mielőtt ezeknek a kellemes elfoglaltságoknak szenteltük volna magunkat, kora délután átszaladtam a szemközt lakó nénihez egy tányér süteménnyel, mert ő még nem kapott tőlünk a szeretet ilyen formájából semmit ezekben a napokban.

Nagyon örült és a saját sütemény-kóstoló kis csomagját azzal adta át nekünk, hogy képzeljük el, a néhány házzal arrébb lakó – általunk csak látásból ismert – családnál tönkrement a kazán, így se fűtés, se meleg víz nincs náluk. A két kisiskolás lány kabátban van otthon, fürdeni, aludni majd a mamához mennek.

Szíven ütött a történet, feldúltan mentem haza. Otthon elmeséltem és hajlottam rá, hogy hívjuk át őket, van annyi ételünk és székünk, négy ember bőven elfér még aludni is nálunk… De a férjemnek jobb ötlete támadt. Átcsengetett hozzájuk. Még sosem beszéltünk velük és a férj is meglepődött, amikor kinyitotta az ajtót. Hamar kiderült, súlyos leukémiás beteg és a kezelések miatt most nagyon rossz napjai vannak. Ígérte egy szerelő, hogy ünnepek után kijön megnézni a kazánt, de már látatlanban azt mondta, hogy valószínűleg több tízezres lesz a javítási költség. Férjem megvizsgálta, hogy mi lehet a gond és néhány óra alatt sikeresen megjavította a készüléket. Nem mondom, hogy nem aggódtam, ahogy az órák csak teltek – múltak és lassan közeledett a vendégek érkezése a szentestei vacsorához, Attila pedig sehol. A telefonját sem vitte magával, de hát úgyis tudtam, hogy hol van…

Meg is érkeztek a szüleim szépen felöltözve, alkalomhoz illően. Restelkedve mondtam, hogy Attila még nincs itthon, viszont a halászlevet be kellene fejezni, mert ugyan már csak a halat kell belerakni, de a végső ízét mégiscsak az adja meg, aki készítette… Édesapám szó nélkül felgyűrte az ingujját és nekilátott befejezni a „férfimunkát”.

Mire asztalhoz kellett ülni, Attila is hazaért. Akkor este mindegyikőnk szívében megszületett a kis Jézus, ahogy ott ültünk az ünnepi asztal körül annak boldog tudatában, hogy odaát egy egész család ülhet a meleg ebédlőben és adhat hálát Istennek velünk együtt.