Az evangélium igaz! – 1943-ban és 2023-ban is

_{Jelenet a Chiara Lubich – A szeretet mindent legyőz c. filmből.}

_{Chiara az óvóhelyre fut tanítványaival a bombázás kezdetén.}

Margaret Karram, a Fokoláre Mozgalom elnöke írja a Cittá Nuova lap 2023. decemberi különkiadásában:

Hol az én felebarátom?

„Négyen haltak meg az enyéim közül!” –  így kiáltott fel egy édesanya, mikor a II. világháborúban, Trentó bombázásakor elvesztette a családját. Ez a mondat értette meg Chiara Lubich-kal, hogy városának legszegényebb és legtöbb találatot ért negyedeibe kell mennie, hogy a lehető legtöbbeknek segíthessen. Ma, 80 évvel később is háború közepette élünk, sőt, különböző háborúk dúlnak a világban, de ugyanakkor annak a határok nélküli egységnek és szolidaritásnak a magja, mely Chiara szívébe hullt, ma is megszólít minket és a remény forrása lehet.

Arra indít, hogy ma is fogadjuk be ezt a magot, és általa mindenhová elvigyük a békét, ahol csak élünk. 1943-ban Chiara kilépett szeretett Trentójának utcáira, ahol csak halál, szenvedés és pusztítás uralkodott, azzal a döntéssel szívében, hogy életét adja a népéért.

Ma sem más a helyzet: Isten mindannyiunkat arra hív, hogy meghalljuk Jézus kiáltását az emberiségben.

Arra ösztönöz minket, hogy magunkra vegyünk minden gyötrelmet, minden szorongást, mert az a „Négyen haltak meg az enyéim közül!” ma ezrek, milliók kiáltása, akik a háborúk vagy a földrengések okozta romok alatt rekedtek, az igazságtalanság és a különféle erőszak áldozatává váltak. El kell hagyniuk házukat és hazájukat a szegénység és a konfliktusok miatt, kockára teszik életüket, majd gyakran a tenger hullámai között tűnnek el.

Tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan tudjuk ezen testvéreink és nővéreink, ezen gyerekek ezreinek fájdalmát befogadni? Mit teszünk azért, hogy a világ újra hinni tudjon Isten szeretetében? Kérdezzük meg aggodalommal: hol van ma az én felebarátom? Áldozom időmet azért, aki megsebzett, akit valamilyen szenvedés sújt vagy túllépek rajtuk?

Napjainkban arra van szükség, hogy megálljunk és „begyógyítsuk” a sebet, ami a szemünk elé tárul. Nem fáradhatunk bele, hogy tettekkel hintsük a szeretetet, nem tehetjük meg, hogy nem nézünk körül, mert mindannyiunk mellett van valaki, akinek szüksége van ránk.

Míg 80 évvel ezelőtt a kicsiny Trentóban egy kicsiny csoport volt Chiara Lubich körül, addig ma sokkal többen vagyunk: ezrek csatlakoztunk az egység lelkiségéhez. Mennyi jót tehetünk! Mennyi barátságot köthetünk! Mennyi testvériséget vihetünk!

(Margaret Karram,

Cittá Nuova lap különkiadás, 2023. december)

_{1949, az első fokolarinák a Dolomitokban. Balról a harmadik Dori (Doriana Zamboni), jobbra mellette Chiara Lubich}

Doriana Zamboni: Az első eset

1943-at írtunk. A háború tombolása közepette Trentóban kezdett kibontakozni a Fokoláre Mozgalom. Mi, első fokolarinák csak egy kis Evangéliumot tudtunk magunkkal vinni az óvóhelyekre. Olvastuk, és a nap folyamán szóról szóra, igéről igére gyakorlatba ültettük. Különösen megérintettek többek között Jézusnak azok a szavai, melyek arról szólnak, hogy Ő minden, a mellettünk élők iránti jó és rossz tettünket magára vesz: „Nekem tettétek” (Mt 25,40).

Egy nap Chiara összetalálkozott az utcán egy szegényemberrel, aki így kérlelte: „Adj nekem egy pár 42-es cipőt!” 42-es cipőt? Honnan találjunk háborús időkben, mikor minden hiánycikk, egy pár cipőt? Ráadásul épp 42-est?

Meglátott nem messze egy kis templomot. Belépett. Üres volt, de a mécses piros fénye biztosította Jézus jelenlétéről.

„Jézus – kérte tőle az oltár elé térdelve –, adj nekem egy pár 42-es cipőt, Neked, abban a szegényben!”

Kilépett a templomból, ahol egy idegen hölgybe botlott. Az illető átnyújtott neki egy csomagot. „A szegényeidnek” – mondta. Chiara kivette, és egy pár 42-es cipőt talált benne.

„Akkor Jézus ígéretei igazak!” Nagy öröm töltötte el a szívét, amiért Jézus, ma, 2000 év elteltével is él. Talán ez volt az első alkalom, amikor ezt megtapasztaltuk. Az eltelt évtizedekben pedig emberek ezrei éltek meg hasonlókat világszerte.

Doriana Zamboni: Nyitva hagyott boríték

Az első trentói fokolárban voltunk. Egyik nap délelőtt Chiara épp ebédet készített, mikor csöngetttek. Egy szegény asszony állt az ajtóban, segítséget kért a családja számára. Chiara bement, kihúzta a fiókot, ahol a pénzt tartottuk, majd kivette a borítékot, amiben a havi lakbérhez, gáz- és áramszámlához szükséges összeg volt. Az egészet odaadta a hölgynek. Aztán ezt mondta Jézusnak: „Nyitva hagyom neked a borítékot, Te pedig gondoskodj róla, hogy megteljen, és ki tudjuk fizetni a számlákat!” Majd visszament, és folytatta a tennivalóit.

Nem sokkal ezután megérkezett Natalia. Ki volt melegedve, sietve tekert biciklivel haza a munkahelyéről a szünetet kihasználva. Lihegve mondta Chiarának: „Megemelték a fizetésem, és ma reggel ide is adták. Gondoltam, máris elhozom, hátha szükséged van rá.” Kétszer annyi volt, mint amit Chiara odaadott.

Doriana Zamboni: A tökéletes boldogság

Chiara és egyik első társnője, Marilen, Trentóból Rovigóba ment, hogy elmélyítsék az ideált, az egység lelkiségét néhány emberrel, akiknek megkapták a címét. Miután sokat gyalogoltak, az est beálltával egy női kolostorban kértek szállást. A nővérek arra kérték őket, hogy a beszélgetőszobában várakozzanak. Mivel az idő elhúzódott, Marilen úgy döntött, addig elmegy a táskááért, amit reggel egy papnál hagyott. Közben besötétedett. Mikor visszaért, mindhiába csöngetett a kolostor kapujánál, senki sem nyitott ajtót. A kapu fellépőn mellette ült egy szegény ember, aki az eső elől húzódott oda be. Marilen újra csöngetett, és mintha sutyorgást hallott volna belülről, de semmi sem történt. Elkezdett izgulni, mert tudta, hogy Chiara bennmaradt, ő pedig bőrig volt ázva és még egy falatot sem ettek ebéd óta.

Nemsokára Chiarára lett figyelmes, aki a kolostor hátsó része felől jött felé, kezében vesszőből font táskájával, vidáman, széles mosollyal az arcán. Karon fogta, és elmagyarázta neki, mi történt: „A nővérek látták az ablakból, hogy egy fiatalemberrel vagy együtt. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy rosszéletű lányok vagyunk. Bejöttek a beszélgetőszobába, és kértek, menjek el, mert nincs alvóhely számunkra.” Mire Marilen: „Elkergettek? De hisz egy szegény ember volt az!”

Chiara pedig, tovább sétálva, és örömében ugrándozva mondta:

„Mi Jézus életét éljük. Őt is többször elkergették.”

Ezeknek a szavaknak a hallatán Marilen is osztozott örömében.

Nem volt pénzük szállodára, ezért úgy döntöttek, hogy egy nem vallásos ismerősükhöz fordulnak segítségért. Ő puha papuccsal kínálta őket, likőrrel, hogy felmelegedjenek, aztán átküldte a lányait a nagymamához aludni, nekik pedig átadta rendezett és elegáns szobájukat.

Mikor visszavonultak aludni, Chiara elgondolkodva mondta Marilennek: „Látod, nekünk magától értetődik, hogy a vallásos emberekhez megyünk, a jókhoz visszük ideálunkat, mert azt hisszük, hogy többet értenek. De lehet, hogy az ideál főleg a többiekhez szól. Isten talán azt akarja, hogy a legtávolabbiakat keressük”.

Így, annak a „tökéletes boldogságnak” örülve kezdett világossá válni Chiara előtt, hogy mozgalmának egyik fő célja az lesz, hogy azokért tegyen, akik legjobban hasonlítanak a keresztre feszített és elhagyott Jézushoz. Hisz Ő mindazoknak megtestesítője, akik, különféle okokból, távol vannak Istentől.

(Doriana Zamboni:

I fioretti di Chiara e dei Focolari)