Láncszemek

Van egy kis üzletem, ahol munka közben a vevőimmel a híreket is mindig megosztjuk egymással. Észrevettem, hogy az egyik idős hölgy, Adele már egy ideje nem jött vásárolni, ezért a közös ismerőseinknél kérdezősködtem felőle. Megtudtam, hogy súlyos beteg, ezért elhatároztam, hogy meglátogatom. Adele nénit egyedül találtam az otthonában, rokonok nem gondoskodtak róla, gyakorlatilag teljesen magára volt utalva. Gyorsan megköröztettem egy segítségkérést: megkérdeztem, ki tudna neki egy kis társaságot biztosítani, és három vevőm is rögtön jelentkezett, hogy szívesen elmegy hozzá. Egy nemes verseny kezdődött, amíg egyikük lánya el nem tudta intézni, hogy Adele nénit felvegyék egy otthonba, ahol folyamatos gondoskodást kapott. Én is felajánlottam a szolgálataimat, mint fodrász – és nemcsak Adelének, hanem mindenki másnak is, aki kérte. Adele története azt bizonyította nekem, hogy konkrét szeretet-tettekkel kell elindulni; a szeretet láncszemei aztán gyorsan és hatékonyan összeállnak egy láncolatba.

(F.d.R. – Olaszország)

Firenzében élek négy barátommal, ők is hozzám hasonlóan egyetemisták, akikkel Jézus példájára igyekszünk élni a mindennapjainkat. A bérelt lakásunk nagyon nyirkos, a hideg hónapokban fatüzelésű kályhát használunk, hogy egy kis meleget csiholjunk. Nem ez az egyetlen nehézségünk, de ez is csak arra ösztönöz minket, hogy igazán szeressük egymást. Volt egy olyan szaktársam, akivel együtt kellett vizsgára készülnöm, de nagyon eltért az időbeosztásunk, és más volt a tanulási módszerünk is. Fel akartam adni a küzdelmet, azt akartam javasolni, hogy tanuljunk külön. Amikor azonban elmondtam a dilemmámat a lakótársaimnak,

ők azt tanácsolták, hogy tartsak ki, próbáljak megértőbb lenni vele.

Tudtam, hogy továbbra is szeretettel kell felé fordulnom. Akadtak ezután is feszült helyzetek, és volt, hogy elcsüggedtem, de a szaktársam azt mondta, hogy szeret hozzánk átjönni tanulni, mert itt olyan más a légkör. Végül a vizsga jól sikerült, és ő ezt a sikert egy pizzériában akarta megünnepelni – nemcsak engem, hanem a lakótársaimat is meghívta, mert mint mondta: „a sikeres vizsga a kitartó szeretet gyümölcse, amihez hozzájárult a barátaid megértő hozzáállása is”.

(Gioacchino – Italia)

Elmentem édesanyámat meglátogatni: elutaztam a faluba, ahol lakik. Nem tudom, miért, de a látogatás előtt arra éreztem ösztönzést, hogy igyak a bárban egy cappuccinót. Ott, a kassza előtt megláttam egy pénztárcát a földön: meg is kérdeztem a pénztárost, tudja-e, hogy kié lehet. Ő megkérdezte a jelenlévő vevőket, de senki nem vesztette el a tárcáját. Belenéztünk, hátha vannak benne iratok, és így kiderül, ki a tulajdonosa. Anyukámnak egy ismerőse volt – az ő közvetítésével vissza is tudom neki juttatni! A pénztáros ismerte édesanyámat, ezért rám bízta a pénztárcát, hogy juttassam vissza a jogos tulajdonosának. Elindultam, és a bártól nem messze pont összefutottam vele. Üdvözöltem, váltottunk pár szót, aztán megkérdeztem, nála van-e a tárcája. Amikor hiába kereste, megmutattam neki. Nem győzte megköszönni. Visszagondolva arra a váratlan ötletre, hogy menjek be a bárba, az a meglátásom, hogy néha – tudtunkon kívül – eszközök lehetünk, valami módon a jócselekedet motorjaivá válhatunk.

(J.M, Szlovákia)