Megváltoztam a fogyatékkal élőkkel való kapcsolat hatására

57 éves orvos vagyok, 26 évesen léptem be a fokolárba. Mindig Madridban vagy a környékén éltem és dolgoztam. Már néhány éve Spanyolország egy régiójában felelősi pozícióban voltam a Fokoláre Mozgalomban, amikor azt vettem észre, hogy csak nyűgként tekintettem mindenre, amit a mozgalomban tettem. Észrevétlenül bürokratikus felfogásra váltottam át: tele volt a naptáram tennivalókkal – még a lelkinapokra és a találkozókra is kötelességként, feladatként gondoltam, már nem a szeretet és az emberek álltak a középpontban.

Elfogadtam a felkérést, mert úgy éreztem, így mondhatok igent Istenre, ugyanakkor azt éreztem, hogy a feladat meghaladja az erőmet. Tele voltam jószándékkal, belevetettem magam a közösségi életbe, a mozgalomért, a találkozókért dolgoztam, közben pedig folytattam az orvosi munkámat is. Évente tizenöt nap szabadságot kaptam, és kéthavonta két-három nap pihenőm volt. Reggel 6-kor keltem, este 11-kor feküdtem le. Minden egyes nap, így vagy úgy, de dolgoztam. Ráadásul közben édesanyám – aki egyedül élt – rákos beteg lett, csak a fivéremre és rám számíthatott.

Nagyon örültem és hálás voltam a sok szép tapasztalatért, a megismert csodás emberekért. De mélyen belül egyre inkább azt éreztem, hogy valami nem működik – de még arra sem volt időm, hogy megálljak egy kicsit, és észrevegyem: túl sok kötelezettséget vállaltam (vagy legalábbis nekem úgy tűnt). Így csak rohantam mindig tovább. A szabadságom egyik napján az imámban Máriának ajánlottam magamat: kértem, hogy ő mutasson utat, mit kellene tennem. Őrá bíztam a helyzetemet – én nem tudtam, hogyan rendezhetném el.

Mivel ez az életritmus fizikailag teljesen kimerített – többek között azért is, mert napi 180 kilométert vezettem az otthonom és a munkahelyem között – hálásan fogadtam egy állásajánlatot. Don Orione[1] szerzetesei által fenntartott otthonba kerestek orvost súlyos értelmi fogyatékosok mellé. Az otthon jóval közelebb volt a fokolárhoz, ahol laktam.

Én a foglalkozás-egészségügy világából jöttem, a versenyszféra, illetve a közigazgatás területéről. Az állásinterjú közben bementünk az egyik terembe, és egy nagyon magas, Down-szindrómás fiú – aki nem tudta, hogy én leszek az új orvos – kitárt karral odaszaladt hozzám. Először megijedtem, és megpróbáltam megállítani, úgy, hogy az arcát a kezem közé vettem: barátságos gesztusnak szántam, egyszersmind alkalmas volt arra, hogy lefékezzem őt, ha bántani akarna. Nagyon meglepődött. Aztán szelíden megfogta a kezemet, és a vállaira tette, azzal a szándékkal, hogy öleljem őt meg. A maga részéről jó sokáig átölelve tartott, mintha ezzel azt akarná mondani: „Látod, így kell öleléssel üdvözölni a másikat!”.

Én akkor még nem tudtam, de Jézus ezekben az emberekben várt engem, hogy teljesen átalakítsa az életemet. Velük elkezdtem másképp látni a világot. Egyik reggel, 7 órakor, amikor a gyógyszereket adtam ki nekik, és ők még az ágyban voltak, a vízvezetékszerelő munkához fogott a radiátorokon: hangosan kalapálni kezdett: egy ütés, kettő, három…

Épp készültem, hogy odamenjek, és szóvá tegyem, hogy csaphat ekkora zajt, amikor a gyerekek még ágyban vannak – amikor megláttam, hogy egyikük a kalapácsütések ritmusára egyszer csak elkezdte mozgatni a karját: ő ezt úgy élte meg, mintha „zene” lenne…

Megragadott a természetességük, az őszinte szeretetük, az a szabadság, ami a cselekedeteiket jellemezte – észrevétlenül én is alkalmazni kezdtem ezeket az erőforrásokat. Már jó ideje próbáltam élni az evangéliumot, de itt… rengeteget tanultam. Volt például egy fiú – Jesús volt a neve –, aki mindennap, amikor „Jó reggelt!” kívántam neki, fülig érő mosollyal válaszolt. Néha örömmel érkeztem, néha szomorúan, olykor fáradtan. Ő viszont, ha esett, ha fújt, kivétel nélkül mindennap a nekem tartogatott mosolyával fogadott.

Egyszer kicsit ideges voltam, mert a tabletták, amiket nekik hoztam, leestek a földre: először csak egy csúszott ki a kezemből, aztán még egy és így tovább. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, amikor az egyik fiúcska – mindegyikük csendben volt, mert érezték, hogy feszült vagyok – elkezdett nevetni. Erre mindenki nevetésben tört ki. Nem tehettem mást, én is velük nevettem!

Egy másik fiú – Luis – minden pénteken, amikor érte jött a családja, hogy hétvégére hazavigye, ezzel búcsúzott tőlem: „Ne sírj, doktor néni! Most elmegyek, de vissza fogok jönni!”. Egy ártatlan kis tréfa volt ez, ami minden pénteken megismétlődött. Néhány hónappal később Luis egy szívleállás következtében meghalt, és én nagyon megsirattam. Aztán hirtelen eszembe jutottak a szavai: „Ne sírj, doktor néni! Vissza fogok jönni”.

A súlyosan sérültekkel való együttélés szép lassacskán feloldotta bennem a bürokratikus gondolkodást és megnyitotta a lelkemet: a szívem immár mindenkiben fel tud ismerni valami egyszeri és megismételhetetlen csodát. Velük újra rátaláltam az evangéliumi élet és az egység ideáljának szépségére. A hitelességük ráébresztett arra, hogy álszent voltam: mindig ügyesnek és feddhetetlennek akartam mutatni magam – rájöttem, hogy mennyit árt ez a hozzáállás. A valóságban mindannyiunknak folyamatosan szüksége van a megbocsátásra és az irgalomra: Istentől, az embertársainktól, önmagunktól… Ahhoz, hogy beismerjük ezt a szükséget, olyannak kell látni és elfogadni magunkat, amilyenek vagyunk. Ez volt az egyik legfontosabb dolog, amit az otthonban tanultam.

^{[1] Szent Orione Lajos, olasz pap (1872 – 1940), az Isteni Gondviselés Kis Műve kongregáció, más néven az orionisták alapítója.}