Isten adta, Isten elvette…

Kora reggel volt, amikor férjemmel a harmadik havi ultrahangra tartottunk. Épp tizenkét hetes terhes voltam. Az elsők voltunk a vizsgálati listán, és alig vártuk, hogy megtudjuk, hogyan halad előre a terhességem. A technikus felkente a gélt, és egy szép kép jelent meg. Ezután elkezdte az ultrahang fejet körkörösen mozgatni, és megkért, hogy köhögjek párat.

Hirtelen ráeszméltem, hogy nem hallom a baba szívverését. Megkérdeztem, hogy van-e valami probléma a műszerrel. Erre közölte velünk a szomorú hírt: a baba szívverése egy ideje megállt. Odahívta egy kollégáját, hogy kikérje a véleményét. Mindketten megerősítették, hogy a magzat szíve valószínűleg egy nappal előtte vagy aznap reggel leállt. Csak akkor kezdtem el sírni, amikor átküldtek minket egy másik osztályra, és leültünk, a konzultációra várva. A terhességgel minden rendben volt addig a napig.
A nővér elmagyarázta, hogy „késői vetélésem” volt, ami körülbelül négyből egy nőnél fordul elő. Egy apró sebészeti beavatkozásra volt szükség, mivel a baba túl nagy volt a természetes úton történő kivételhez. Arra kértek, térjek vissza másnap.

Miközben pakoltam a kórházi holmimat, hívtak az óvodából, hogy a lányunk lázas. „Hogyan oldjuk meg holnap?” töprengtünk. Szerencsére egy barátunk felajánlotta, hogy vele marad pár órára, amíg visszatérünk a kórházból. De valamiért Istennek más terve volt. Délben vittek be a műtőbe. Mielőtt álomba zuhantam volna az érzéstelenítőtől, megpróbáltam mosolyogni a nővérre és az altatóorvosra. Számomra ők ott a testvéreim voltak, akik felé kifejezhettem a szeretetem. Sokkos állapotban ébredtem, sosem felejtem el azt az érzést. „A baba elment, a baba elment” – ismételgettem. 15-20 percig tartott, ahogy könnyek között fokozatosan magamhoz tértem az érzéstelenítőtől. Ennek ellenére abban a pillanatban éreztem Máriának, Jézus anyjának jelenlétét.

Megtapasztaltam azt a hatalmas fájdalmat, ami az újszülött elvesztésével járt, akit annyira szerettem, anélkül, hogy ismertem volna. Mennyivel többet szenvedhetett Mária látva Jézus szenvedését és halálát a kereszten!

Végül visszavittek a kórterembe, ahol szemmel látható volt a megkönnyebbülés férjem arcán. A tervezettnél több időt töltöttem a műtőben, és ezek után a kórházban kellett töltenem az éjszakát. A férjem nagy odafigyeléssel gondoskodott rólam. Egyszer csak csörgött a telefon: a barátunk hívott, hogy a lányunk láza még mindig magas. Nem akartam, hogy ott hagyjon, de tudtam, hogy a kislánynak több szüksége van rá.

Az elkövetkező órák nagyon nehezen teltek. Öt, különbözően súlyos állapotú nővel voltam egy kórteremben. Folyamatosan beszélgettek egymással, miközben én csak sírni és aludni szerettem volna. Mire végre el tudtam aludni, hajnali 2-kor egy hölgyet hoztak be a szobába, aki halkan sírt, újszülött babájával egyetemben. Azt hittem, már az összes könnyem elfogyott, de meghallva a baba hangját, a sajátom jutott eszembe, aki már a mennyországban volt, és ettől újra sírásban törtem ki. Másnap reggel megláttam az új beteget. Egy fertőzés miatt került kórházba, de a gyermek jól volt. Nem akartam elszomorítani az én történetemmel, így csak hallgattam az övét, hisz ő is egy másik, szeretetre méltó testvér volt számomra.

Végül, hosszú várakozás után, délután hazamehettem. Ahogy hazaértem, úgy döntöttem, minden figyelmemet a lányomra fordítom.

Hálát adtam Istennek ezért az ajándékért, hogy ő van nekem. Arra gondoltam, mekkora gyászt élhetnek meg azok a szülők, ahol az anya már az első babát sem tudja kihordani.

Rádöbbentem, mennyire szerencsések vagyunk, hogy ez nem az első terhességemnél történt meg. Azóta a nap óta elkísér a bizonyosság, hogy a második babánk elvesztése egy nagyobb jóért történt, akkor is, ha emberileg nehéz feldolgozni. Eldöntöttem, hogy a gyászomat felajánlom mindazokért a szülőkért, akik hasonló veszteségeket tapasztaltak meg, de még nem képesek hinni Isten róluk és a családjukról alkotott szeretetteljes tervében.

N. L.