Barátság életre-halálra

Lucia (akinek a nevét a cikkben megváltoztattam) és én egy iskolában ismerkedtünk meg, éppen mindketten nehéz időszakon mentünk keresztül. Én irodalmat tanítottam, és egy, a családomban bekövetkezett tragédia után kivett hosszabb szabadságról tértem vissza. Ő helyettes művésztanárként dolgozott. Különböző okokból kifolyólag mindketten kissé bizonytalannak és felkészületlennek éreztük magunkat a hivatásunkban. Lucia gyönyörű nő volt, és szenvedélyesen szerette a szakmáját. Két évvel korábban házasodott meg Carlóval, aki néhány évvel idősebb volt nála, és orvosként dolgozott. Nagyon fájdalmasan érintette őket, hogy hiába próbálkoztak, nem fogant gyermekük.

Rögtön összebarátkoztunk, és együtt terveztük és valósítottuk meg a gyerekeknek szóló programokat a tantestülettel egyetértésben. Kitaláltuk, hogy létrehozzuk a „Színjátszó barátok társulatát”, amely által a félénk tanulók, a tanulmányi nehézséggel küzdők és a más országokból érkező diákok könnyebben beilleszkedhetnek az iskolában.

Kaptunk ingyen egy termet a szerzetesektől, cserébe hetente kétszer együtt segítettünk az egyikük által vezetett szegénykonyhán. Mindez rengeteg időnket vette igénybe a tanári elfoglaltságaink mellett: meg kellett írnunk a forgatókönyvet, ki kellett osztani a szerepeket és fel kellett készítenünk a gyerekeket, akik egy mindenki számára nyitott esti előadáson mutatták be a darabokat minden hónap utolsó péntekén.

Mondhatni, szimbiózisban éltünk. Emlékszem, mennyit beszéltünk telefonon, mennyit ötleteltünk és nevettünk…, de sok fáradtság és váratlan esemény is előfordult, és kaptunk megjegyzéseket is néhány kollégától. Mi azért továbbra is kitartóan folytattuk a projektet, és nem várt sikereket értünk el. A szülők egészen el voltak ragadtatva, hogy a gyerekeik, akik addig nehezen boldogultak, most a színjátszás által sokkal magabiztosabbá váltak, és folyékonyan meg tudtak szólalni. Minden műsor után nagy tapsot kaptak, és sok dicséretet.

Szoros barátságok alakultak ki a tanulók között, sőt, a „rögtönzött színészek” most már sokkal jobban teljesítettek az iskolában. Az egyik diák korábban dadogott, most már viszont, ha lassan is, de megakadások nélkül tudott beszélni. A színházi projekt, amely összességében azért született, hogy felvidítsa a válságban lévő kamaszokat, valójában a befogadást, a szolidaritást és a sokféleség tiszteletét is elősegítette.

Lucia az észak-olasz Veneto tartományból származott, én pedig a dél-olasz Calabriából, mostanra mégis egymás testvéreivé váltunk, annak ellenére, hogy korunkat és természetünket illetően nagyon különbözőek voltunk. Ő ateista volt, és ellenezte az egyházat, a különböző egyházi mozgalmakat és szervezeteket; én mégis mindig belerángattam őt a Fokoláre Mozgalom megannyi kezdeményezésébe, a könyvek, sütemények árusításába, hogy támogatást gyűjtsünk valakinek, de rávettem az Új Város olvasására is.

Egy nap elárulta nekem, hogy a férjével el akarják kezdeni a mesterséges megtermékenyítést, és megkérdezte, mit gondolok erről. Március 9. volt, Savio Szent Domonkos ünnepe. Ezért azt javasoltam, hogy minden reggel találkozzunk, és az órák előtt mondjunk el egy kilencedet a szent tiszteletére. Azt hitte, megbolondultam, hiszen ő nem hisz, ateista! Meg is mondta, hogy inkább csak én imádkozzak érte. De hajthatatlan voltam: „Miért fáj neked az, hogy beleegyezz? Hisz Jézus azt mondta: »Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük«, és nem határozta meg, hogy annak a kettőnek hívőnek, vallásosnak vagy jó embernek kell lennie… Sőt azt is mondta, hogy »Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól.«” Úgy nézett rám, mintha akkor látna életében először! Másnap pedig elkezdtük a kilencedet…

Április végén kiderült, hogy babát vár: decemberben ikrei születtek, két évvel később pedig még egy kislány. Amikor Lucia az ikreket várta, én úgy döntöttem, hogy korai nyugdíjba vonulok. Mennyi időt töltöttünk együtt! Eközben a férjeink is igaz barátokká váltak.

Lucia csak úgy ragyogott, és nagy boldogságban telt az élete: sikerült kibékülnie a bátyjával, akivel évekig vitáztak egy megörökölt házon; felfedezte a hozzá közel lévő Isten szépségét, és hozzám hasonlóan Isten önkéntese akart lenni, a gyerekek pedig szépen fejlődtek. Egy napon azután rákos elváltozást találtak a szervezetében, és hiába próbálta az orvos férje minden áron megmenteni, 46 éves kora ellenére nem élte túl a betegséget.

Halála előtt részesült az oltáriszentségben, én magam akartam elvinni neki. Abban a pillanatban megéreztem, hogy mindig is ő volt kettőnk közül közelebb Istenhez, neki volt igazán tiszta a szíve. Amikor felismerte, hogy milyen súlyos az állapota, egyszerűen Istenre hagyatkozott a gyermekeivel, férjével, rokonaival és barátaival kapcsolatban. Általa értettem meg először az evangéliumnak ezt a versét: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram!”.

Lucia derűsen költözött át a mennyországba öt évvel ezelőtt, egy hétköznapon. Van egy evangéliumi részlet, amely a sziklára épült házról szól… Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja. Ő, aki korábban ateistának vallotta magát, valójában vágyott Istenre, egy emberarcú Istenre, aki közel áll hozzá, de nem akart erről túl sokat beszélni, hogy Isten szerepeljen minden mondatban és gondolatban. Én hívőként, „meg akartam javítani” őt, elvártam tőle, hogy nekem tetsző életet éljen.

A gyász sötét és mély szomorúságában rájöttem, hogy Isten a világ világossága, készen arra, hogy megvilágítsa lényem minden szegletét, de szabad kezet kell adnom neki, ahogyan Lucia barátnőm tette.