Gyermek születik, fiú adatik nekünk...

December 23-án a szokásos feszültség van bennem: nem leszek kész időben. Nagylányunk elsőéves az egyetemen, persze tanul, vizsgaidőszak van, a többiek játszanak, örülnek egymásnak. Már nagyon görcsöl a hasam, érzem, le kellene pihenni, de nem szólok, majd csak meg lesz minden. A terasz asztala már tele süteménnyel, a bejglik is elkészültek. Be van gyúrva a mézeskalács tészta, már csak formázni és sütni kell, ezt már átveszik a gyerekek. Jókat beszélgetnek közben.

Másnap még befejezem, amit kell, díszítünk, délután betlehemezés a templomban. Két gyerekem is szerepel idén, meg kell őket néznem. Szerencsére van délutáni főpróba, átmegyek, hátha az éjféli misére nem jutok el. Ebben az évben vendégeket is hívtam szentestére, ami különlegesnek számít, nem szoktunk. Barátaink jönnek át Kapolcsról. Az előadáson találkozunk a templomban. Együtt megyünk haza, ahol már az előre megterített asztal vár.

Háziasszony vagyok, nem ülök le, hozom az ételt, utolsó simítások, minden rendben. Kezdődhet a vacsora. Kilencen üljük körül az asztalt.

A párom felolvas a Bibliából, a szokásos liturgia: méz, alma, fokhagyma mindenkinek. Koccintunk, de nem iszom, megyek a vacsoráért, tálalok, kínálok, izgulok, hogy mindenkinek jó legyen. Csengetnek az angyalok a nappaliban. A legkisebb nyolcévesünk szalad, a többiek utána. Szép lett a fa és körülötte az ajándékok. Énekelünk, boldog karácsonyt kívánunk. Végre leülök gyönyörködni. Mi ez? Elönt valami melegség. Nem csak belül, kívül is. Nem veszi észre senki, mindenki csomagot bont, lesi mit kapott, hogyan reagál a másik az ő ajándékára. Fölmegyek a fürdőszobába: elöntött a vér… Tudom, hogy nagy baj van. Lepényleválás. A negyedik gyermekemnél már volt részleges, tudom, mi a következmény. Próbálok higgadtan gondolkodni. Az életünk forog kockán, nem sok időm van. Letusolok, felöltözöm, a legszükségesebbeket összepakolom és szólok a férjemnek, hogy be kell mennünk a kórházba. Rám néz, nem szól semmit, megsimogat és indul az autóért. A gyerekeket megnyugtatom, hogy nincs semmi baj, de be kell mennem, hogy megvizsgáljanak, mert a baba nem érzi jól magát. Apa mindjárt jön haza és remélem én is. Szorosan megöleljük egymást egyenként, de igyekszem kerülni a pánikot. Barátainknak pár szóval elmondom, mi a helyzet, és nyugtatom őket is. Jó, hogy itt vannak, így nyugodtabban hagyjuk itt a gyerekeket.

Elindulunk. Nagy pelyhekben esik a hó. Gyönyörű. A szembeszomszédok söprik a havat a házuk előtt. Jól megnézem őket, integetek… az utcának is. Ki tudja, látom-e még. Nem félek, csak a kicsi miatt vagyok aggódó. Simogatom, nyugtatom. Bocsánatot kérek tőle, hogy nem figyeltem rá jobban. Beérünk a kórházba. Szerencsére két kilométer csupán és az első emelet a szülészet. Nem telik el negyedóra az indulástól és már vizsgál is az ügyeletes szülésznő. Látom, hogy ideges lesz. Hívja az orvost. Nem ismerem. Persze, ünnep van, ilyenkor gyakran van „idegen légiós”. Ő is megvizsgál. Érezhetően nő a feszültség, mindenki kapkod. Aláíratnak velem két nyomtatványt. Az orvos magyaráz. Láthatóan megnyugtatja, hogy együttműködőnek talál. Nagyon szomjas vagyok. Eszembe jut, hogy nem ittam egész délután. Még a borom is ott maradt a vacsoraasztalon, annyira koncentráltam arra, hogy minden rendben legyen. Megkérdezem reménykedve, de meg sem lep a válasz: műtét lesz, nem ihatok egy kortyot sem. A tudattól még gyötrőbb a szomjúság.

Betolnak a műtőbe. Közben már az anesztes is megérkezett. Bemutatkozik. Nagyon kedves, elmondja, hogy mi fog történni. Beadja a gerincembe az érzéstelenítőt. Nagyon fáj. Közben mesél, próbálja elterelni a figyelmem. Az ágyam végénél már nagy a nyüzsgés. Megérkezett a készenlétes orvos is. Még nem hat az érzéstelenítő, érzem, amikor felnyitják a hasam. „Úristen, nagyon vérzik!” – hallom, de egyre távolodik a hangzavar, a ketyegés és csipogás… minden. Már nem vagyok szomjas, nem fáj a hasam, átjár valami édes érzés… Átélem, ahogy izgulnak értem a műtőasztalnál. Szinte látom a gondolataikat. Bennük vagyok. Egyek vagyunk! Segíteni akar mindenki. „Nem találom a gyereket!” – mondja rémülten az ügyeletes orvos. – „Nincs pulzusa! Kapjátok ki belőle a gyereket, majd mi visszahozzuk!” – szól a fejemnél az anesztes.

Szeretném megnyugtatni őket, hogy minden rendben, ne aggódjanak, jól vagyok, sőt már azt is tudom, a babával is rendben lesz minden.

Megszűnik a tér és az idő, mert miközben ezek történnek, egyidőben beszélgetek Valakivel, aki azt válaszolja a ki nem mondott kérdésemre, hogy ne féljek, a kisfiammal nem történhet semmi baj. Vigyáznak rá, mert küldetéssel jön. Boldog vagyok. Átjár a tudat, hogy a világon minden EGY és semminek nincs értelme ezen az EGYségen kívül. Össze vagyunk kötve a lelki köldökzsinórral, egymásra vagyunk utalva, mint a labirintusban a turisták. Jól érzem magam, nem vágyom vissza.

Amikor felébredek a műtőasztalon, hirtelen fázni kezdek. A csecsemős nővér be akarja hozni a kisfiamat, hogy megnézhessem, de rákiabálnak, hogy menjen ki, mert nincs rajta sapka. Nem az fáj a legjobban, hogy nem láthatom, érinthetem a kisfiamat, hanem hogy valaki jót akar és durván leállítják. Elillant a harmónia, amiből pár perce jöttem.

Kitolnak a folyosóra, ahol a férjem izgulta végig ezt az órát. Nagyon meg van hatódva. Ő látta, amikor kihozták a műtőből. Kisfiú.

Azt mondja, nagyon szép, erős baba. Inkubátorba tették és a koraszülött mentőt várják Veszprémből, mert éretlen még a tüdeje, lélegeztetni kell. Nem ijedek meg, hoztam magammal a bizonyosságot, hogy nem lesz semmi baja. Azért jó lett volna látni! Megölelni. Ismerkedni. Olyan gyorsan történt minden. Megvárjuk még, amíg fiunkat elviszi a mentő, aztán elbúcsúzunk, hiszen otthon már izgulva várják a híreket a gyerekek és a fogadott nagyszülők. Van min elgondolkodnom az őrzőben. Életem legvalóságosabb szentestéjét éltem át együtt Máriával és a Kisjézussal, betekintést nyerve a Szentek Szentjébe…Kollár Gabriella december 25-én 18 órakor a Mária rádió életige műsorában beszél erről az éjszakáról, a születés csodájáról, nagycsaládos hétköznapokról és ünnepekről.