Chiara Lubich „igen”-je: 1943. dec. 7.

Chiara Lubich 1943-ban a szüleivel élt és tanítónőként dolgozott. Akkoriban már kezdte sejteni, hogy Isten valami különleges útra hívja. Dolgozott, olvasta a Bibliát, szentmisére járt, próbálta megérteni, hogy mi lehet vele Isten terve, és közben már gyűlt körülötte egy lányokból álló társaság, akikkel megosztotta felismeréseit.

Az alábbi történetek, melyek most megidézik az eseményeket, a Csillagok és könnyek – Chiara Lubich története című kötetben magyarul is megjelentek.

Isten végtelenül szereti Önt

Egy nap, amikor tanítottam, egy kapucinus atya bekopogott a tanterem ajtaján. Talán hallotta, hogy vallásos vagyok. Megkérdezte, hogy beszélhetne-e velem. Arra kért, hogy ajánljak fel egy órát a napomból az ő szándékaiért. Erre én: „Akár az egész napomat!” Megérintette ez az ifjúi nagylelkűség, megkért, hogy térdeljek le, megáldott, és azt mondta: „Emlékezzen rá, hogy Isten végtelenül szereti Önt.” Ez villámcsapásként ért: Isten végtelenül szeret engem.

Isten végtelenül szeret engem. Emlékszem, hogy sokszor ismételtem a társaimnak: „Isten végtelenül szeret téged. Isten végtelenül szeret minket.”

Attól a pillanattól fogva felfedeztem, hogy Isten a szeretetével mindenütt jelen van: a napjaimban, az éjszakákban, a lelkesedéseimben, az elhatározásaimban, az örömteli és vigasztaló eseményekben ugyanúgy, mint a szomorú, kényes, nehéz helyzetekben.

Ott volt mindenütt, és tanított engem. Mit tanított? Hogy minden szeretet: mindaz, aki vagyok, és ami történik velem; akik vagyunk, és ami velünk kapcsolatos; hogy az Ő gyermeke vagyok, és Ő az Édesapám; semmi, de semmi nem kerüli el a szeretetét, még a hibák sem, amiket elkövetek, mert Ő engedi meg őket; szeretete körülöleli a keresztényeket, az Egyházat, a világot, az egész földkerekséget. Fenntart engem, és felnyitja a szemem, hogy mindenre és mindenkire úgy tekintsek, mint a szeretetének gyümölcsére.

Megtértem. „Az újdonság” felragyogott bennem: tudtam már az eszemmel is, hogy ki Isten. Isten Szeretet.

Lelkünk legmélyéig eltöltött bennünket ez a bizonyosság. Az egész életünk megváltozott. Folyton ott ült a mosoly az arcunkon: minden, minden Isten szeretetének kifejeződése volt. Ez volt a mi nagy, hatalmas felfedezésünk. A körülöttünk lévő világ azonban nem tudta ezt, ezért elkezdtem elmondani ezt az újdonságot mindenkinek, akinek csak tudtam: anyukámnak, apukámnak, a testvéreimnek, a barátnőimnek. Mi hittünk a szeretetben. Ez volt a mi új életünk. Ezért volt az a vágyunk, hogyha meghalunk a háborúban, akkor egyetlen sírba temessenek bennünket, melyre a nevünk helyett ezt írják, mint igazi „valónkat”: „És mi hittünk a szeretetben.”

_{Chiara Lubich és első társai a Fokoláre Mozgalom első éveiben.}

Egyetlen életed van

Egy másik esemény is nagy hatással volt az életemre. Otthon voltam Trentóban a húgaimmal. Nagyon hideg volt odakint, farkasordító hideg. Elég szegény család voltunk. Egyszer csak anyu megkérdezte, hogy valaki el tud-e menni tejért. Nem tőlem kérdezte, mert a szüleim szerették volna, ha én nyugodtan tudok tanulni. A testvéreimtől kérdezte, akiknek azonban egyáltalán nem volt kedve kimenni, mert nagyon fáztak. Ekkor éreztem egy belső késztetést, hogy szeressek. Felkeltem, és mondtam anyunak, hogy elmegyek én. Fogtam az üres üveget, és elindultam. Körülbelül két kilométert kellett gyalogolnom a gazdaságig, ahol a tejet árulták.

Félúton lehettem, amikor éreztem, hogy meg kell állnom, mert Isten szól hozzám. Azért történhetett ez, mert tettem valamit szeretetből: mert ha valaki szeret, Isten megvilágosítja és megmutatja magát neki. De nem a fülemmel hallottam Őt, hanem a lelkemben. Valami ilyesmit mondott:

„Egyetlen életed van, jól használd ki. Hagyj el mindent, és gyere velem. Add nekem teljesen önmagad!” Emlékszem, hogy megálltam, és ennek a sugallatnak a hatására felnéztem az égre, és azt mondtam: „Igen.”

„Igen örökre”

„Érzem, Isten arra hív, hogy teljesen adjam Neki magamat”: ezekkel a szavakkal írtam meg levélben érzésemet, Isten meghívását egy kapucinus atyának, aki a gyóntatóm volt. Ő azonnal látni akart engem. Fel akart készíteni arra a lépésre, amit tenni szándékoztam. Mélyen elmagyarázta, mit is jelent Istennek adni magunkat, és szerette volna, ha tisztában vagyok az összes nehézséggel is, ami rám vár. Emlékszem, hogy többek között ezt mondta: „Gondold el, hogy a húgaid férjhez mennek, a bátyád megnősül, te pedig egyedül maradsz egész életedben, teljesen egyedül…” Erre én azt feleltem: „Amíg egy tabernákulum lesz a földön, én soha nem leszek egyedül.”

A határozottságom meggyőzte. Néhány napon belül levelet küldött, amiben elmagyarázta, hogy a trentói Kapucinus Kollégium kápolnájába kell mennem, ahol ő már mindent előkészített, és ott fogom magam Istennek szentelni. Kitűzte a dátumot is: 1943. december 7-e, a Szeplőtelen Szűzanya ünnepének vigíliája lesz az a nap, amikor Istent választom mindörökre.

_{Chiara Lubich a szüleivel.}

Még a vihar sem állíthat meg

Aznap reggel olyan vihar kerekedett, amilyet még elképzelni is nehéz. A találkozót nagyon koránra beszéltük meg, hajnali hatra, és ahhoz, hogy odaérjek a Kapucinus Kollégiumhoz egy meredek emelkedőn kellett felmennem. Nagyon nehéz volt felfelé haladni a nyitott ernyővel, de úgy éreztem, mintha ez kifejezte volna mindazt, amit tenni készültem: ha Istennek ajándékozom magam, rengeteg akadállyal fogok találkozni.

Ahogy beértem a Kollégiumba, minden megváltozott.

A hatalmas ajtó magától kinyílt előttem. Belül megkönnyebbülést éreztem, és azt, hogy várnak rám. Olyannak tűnt annak az ajtónak a két szárnya, mintha a rám váró Isten két kitárt karja lenne.

Amikor beléptem, a Kollégium kápolnája teljesen üres volt. Az oltáron a Lourdes-i Szűzanya képmása volt. Megérkezett a pap, felvette a miseruhát, és az oltár elé, a szentélybe odatett egy kis térdeplőzsámolyt, és mutatta, hogy ott lesz az én helyem. Akkoriban még a papok a híveknek háttal mondták a misét. Az atya elmagyarázta, hogyan zajlik majd a liturgia, aminek keretében Istennek szentelem magam: „Amikor feléd fordulok, hogy megáldoztassalak, és felemelem az Eucharisztiát, mondd ezt a mondatot: Jézus, a tiéd leszek mindörökre.”

Elhelyezkedtem az imazsámolyon, és kinyitottam a misekönyvemet, azt a kis könyvecskét, amivel akkoriban követtük latinul és olaszul a misét. Mielőtt a pap elkezdte volna a misét, még nem voltam teljesen tudatában annak, milyen lépést készülök megtenni, nem értettem még teljes mélységében, hogy ezzel a hátam mögött hagyom a világot, és soha többé nem fordulhatok vissza, mert örökre Istennek szentelem magam. Ám amikor a misében elérkeztünk az átváltoztatás szertartásához, elkezdtem megérteni: mindent elhagyok, hogy egyedül Jézust követhessem. Emlékszem, ahogy kicsordult a könnyem, és egy könnycsepp a misekönyvemre esett.

Úgy éreztem, mintha áthaladnék egy hídon, ami leomlik mögöttem: nincs visszaút. Mégis boldog voltam. Amikor a pap felém fordult, a könnycsepp már eltűnt, és én kimondtam Jézusnak: „A tiéd leszek mindörökre.”

Három piros szegfű

Annyira boldog voltam, hogy futva tettem meg az utat hazáig. Csak egy virágárusnál álltam meg. Egy kevés aprópénz volt csak nálam, de arra elegendő, hogy vegyek három piros szegfűt, amit a szobámban lévő feszület elé tettem. Ott imádkoztam előző éjjel is néhány órát, hogy felkészüljek arra, hogy Istennek szentelem magam.

A lépés, amit megtettem, közös titkunk volt Istennel, amiről egyedül a gyóntatóm tudott. De aznap olyan mély és kicsattanó öröm áradt belőlem, hogy Dóri, a barátnőm, akit filozófiára tanítottam, azonnal észrevette, és tudni akarta az okát. Beszélgettünk, és fény derült a titokra. Egy kis idő múlva ő is meg akarta tenni, amit én tettem: Istennek szentelni magát mindörökre.

Ez a december 7-i esemény, Chiara Lubich személyes „igen”-je volt tehát a kiindulópontja annak, amely aztán a háborúban átélt fájdalmakon és csodákon keresztül vezetett el sok ember megtéréséhez és lépésről lépésre a Fokoláre Mozgalom megszületéséhez.