Újra felfedeztem a jelen pillanatot

Mindig is hittem abban, hogy Isten a szeretet (1Jn 4,16). Ezért rossz érzés fog el, amikor azt mondják, hogy Isten küldte neked ezt a negatív eseményt, mert meg kell tanulnod valami fontosat. Gyakran elgondolkodom azon, hogyan lehet hinni egyszerre abban, hogy az Isten szeretet, és hogy szörnyű eseményeken keresztül tanít minket.

Azt hiszem, az a baj, hogy általában túlságosan szétszórtak, elfoglaltak vagy zajosak vagyunk ahhoz, hogy megtapasztaljuk a jelenlétét vagy meghalljuk, amit mond. Érdekes módon néha a negatív események hamarabb megállítanak minket, és olyankor találkozunk ezzel a bennünk rejlő értékes jelenléttel, amelyet a zajok korábban elfedtek.

Tavaly nyáron egyik este rosszul léptem a házunk lépcsőin, és olyan fájdalommal landoltam a földön, hogy azt hittem, elájulok. Azonnal tudtam, hogy miért történt: a lépcsőn lefelé menet papírzacskót hajtogattam, miközben egy dolog megoldásán gondolkoztam.

Ahogy néztem a dagadó bokámat, eszembe jutott, hogy hónapokba telik majd, mire újra képes leszek futni. A padlón kínlódva bölcs gondolatok ugrottak be: “egyszerre csak egy dolgot szabad csinálni”, meg hogy “koncentrálj a jelenre”.

Ez tény: Eckhart Tolle  1997-ben megjelent, és megjelenése óta az évek során több millió példányban elkelt  A most hatalma című könyve szerinti gondolkodásmód, amely a jelenben gyökerező létről szól, a nyugati mainstream kultúra részévé vált. Ezért mindannyian tudjuk, legalábbis elméletben, hogy az élet csak a jelenben zajlik, és bevallom: magam is folyamatosan küzdöttem, hogy ezt a saját életemben is gyakorlattá váltsam.

A bokasérülésem után szó szerint fejest ugrottam a témába. Eszembe jutott egy előadás, amit Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója tartott erről a témáról 2001-ben. Abban az évben fejeztem be a főiskolát, és Chiara, akit én is tiszteltem, mint olyan személyt, akinek nagyszerű meglátásai voltak az élet értelméről, Ausztriába látogatott.

Nagy érdeklődéssel hallgattam a jelen pillanat megéléséről szóló bécsi előadását. Utána azonban az élet ment tovább. Dolgozni kezdtem, az életemet sínre kellett tennem, és nehezen tudtam a gyakorlatba átültetni a meglátásait.

A bokasérülésem kellett hozzá, hogy a gondolatai újra életre keljenek bennem. Kezdtem megérteni, amit akkor mondott, de nem az eszemmel, hanem a tapasztalatom révén. Chiara beszélt az egyik társáról, Luminosa Bavosiról, akinél halálos betegséget diagnosztizáltak. Luminosa tanácsot kért tőle, hogy hogyan élje meg élete utolsó hónapjait.

Chiara ezt mondta: „Csak ennyit tudtam mondani: ‘Élj a jelen pillanatban!’. Hallottam egy történetet Szent Alajosról, hogy egy nap játszott, és valaki megkérdezte tőle: ‘Ha tudnád, hogy ebben a pillanatban meg fogsz halni, mit tennél?’ És ő azt válaszolta: ’Tovább játszanék’. Szóval azt mondtam Luminosának: ’Ezt kell tenned. Luminosa! Folytasd a játékot!’ Ami azt jelenti: ‘Érdeklődj minden iránt, ami történik, élj tovább…’. És ameddig csak tudta, folytatta a munkát, írt, telefonált, beszélgetett, fogadta a látogatókat, mindent, mindent, egészen az utolsó pillanatig, és úgy ment el, hogy még nagyon is élt… Az ’itt és most’-ban kell élnünk. Mert, mint tudjátok, ha ezt a ’most’-ot éljük, akkor lesz egy másik ’most’, és aztán egy másik, és az életünk végén is lesz egy ‘most’. Mint ahogyan egy vonal sok pontból áll, az élet sok jelen pillanatból áll.”

Most, néhány héttel a bokasérülésem után még mindig világos, hogy nem Isten okozta azért, hogy megleckéztessen. Mégis egy fontos üzenetet közvetített számomra. Azóta, ha rálépek egy lépcsősor első fokára, az olyan, mint egy szelíd emlékeztető csengő, ami az ’itt és most’-ba helyez, és figyelek minden egyes lépésre, amit megteszek. Érdekes módon ez a fókuszálás az életem más területein is megjelent. Az emlékeztető segítségével élvezem a jelen pillanatban gyökerezés szépségét.  Bár még mindig nem tudok kikapcsolódni egy jó kocogással, rájöttem, hogy a fizikai és szellemi jelenlétbe horgonyzás által békességet találok.

Amikor jelen vagyok abban, ami történik, felfedezem, hogy az életminősége mélyül mindannak, amit teszek a nap számos pillanatában. Így van, amikor nem rohanok, hanem élvezem a kávé aromáját, amikor együtt érzek egy barátommal, aki mesél a férje betegségéről, amikor nem törlök egy kéretlen WhatsApp üzenetet, amikor békésen várom, hogy a lámpa zöldre váltson, amikor koncentrálok a zöldségpucolásra, amikor odafigyelek egy Zoom-megbeszélésen, és nem nézegetem közben az e-mailjeimet, vagy amikor értékelem a lágy esőt az arcomon, miközben az erdőben sétálok.