Köszönetet a kukásoknak!

Sajnos gyakran tapasztaljuk, hogy a kevésbé rangos munkák végzőit kisebb tisztelet övezi, vagy ami még rosszabb, esetenként egyáltalán nem becsülik őket. Tanárként gyakran szembesülök azzal, hogy a diákjaim a konyhások, a takarítók és a portás munkáját nem értékelik kellőképpen. Én mindig nagyon figyelek arra, hogy ezekkel a kisebb presztízsű feladatokat végző munkatársaimmal emberségesen, sőt baráti módon bánjak. Előre köszönök nekik, amikor csak tehetem, leállok egy-két jó szóra velük, hogy érdeklődjek irántuk, meghallgassam a problémáikat. Figyelek rá, hogy bizonyos időközönként megköszönjem a munkájukat, és bizony az is előfordul, hogy én kérek tőlük bocsánatot a diákjaim, vagy urambocsá’ a kollégáim miatt.

A minap az jutott eszembe, hogy a kukát minden szerda reggel kirakom a kapu elé, s gyakran hallom, illetve az ablakon át látom is, hogy elviszik a szemetesek, de soha még egy szót sem szóltam hozzájuk. Nincs ez így rendjén. Ők is megérdemlik a köszönetnyilvánítást. Az jutott az eszembe, hogy valami ajándékot teszek ki nekik a kuka mellé. Megfigyeltem, hogy az egyszerű melósok szeretik a bort, de – nyilván az alacsony fizetésük miatt is – elég gyenge minőségű, olcsó borokat vásárolnak maguknak. Nekem viszont kiváló borom van, büszke is vagyok rá! Nosza, megtöltöttem három üveget, és arra gondoltam, ma reggel kiteszem a kuka mellé. De hogy ne csak finom legyen az ajándék, hanem szép is, kerestem három dísztasakot a boraimnak. Aztán eszembe jutott, hogy kéne valami kísérőszöveg is mellé. Előkerestem a fiókomból egy virágcsokros képeslapot, és írtam rá néhány köszönő sort. Nagy szeretettel, hosszasan rendezkedtem a kapu előtt, próbáltam gondosan, minél ízlésesebben elhelyezni a kukát és az ajándékaimat, hogy ne csak a borom okozzon örömet a szemétszállítóknak, hanem az egész látvány, ami fogadja őket.

Elégedett voltam a kompozícióval – le is fényképeztem –, elképzeltem, hogy fognak örülni, ha meglátják, de még mindig motoszkált bennem valami hiányérzet. Az volt az érzésem, hogy bár szép ez a gesztus, de nem elég személyes. Egy mosoly, egy emberi szó kíséretében átnyújtani az ajándékot mégiscsak értékesebb, mint ez az „önkiszolgáló” megoldás.

Így aztán órákon át lesben álltam, és füleltem, mikor hallatszik fel a kukásautó hangja. És amikor megérkeztek, kiszaladtam, üdvözöltem a legénységet, és azt mondtam, hogy ezzel a szerény ajándékkal szeretnék köszönetet mondani nekik a korrekt, odaadó munkavégzésükért.

Meglepődtek – feltételezem, nem túl gyakran részesülnek ilyen élményben –, de nagyon örültek. Pár percre meg is álltak, és egy kicsit elbeszélgettünk. Nekem ez az akció bearanyozta a napomat – remélem, nekik is.

Igazából ez nem egy nagy tapasztalat, az elemeit tekintve elég sablonos, semmi különös nincs benne. Hogy miért osztottam meg mégis az Új Város olvasótáborával? Azért, hogy egy felhívást tegyek közzé: akinek van kedve, csinálja utánam ugyanezt, vagy valami hasonlót! Ha sikerült, akár meg is lehet osztani az Új Város hasábjain, vagy fészbuk-oldalán.

A történeteket megírhatjátok akár facebook kommentben vagy elküldhetitek a email címre!