Mátraházi betegeknél: fáradtan, de boldogan

Olvasási idő: 2 perc

Az egyik hónap életigéje Máté evangéliumából volt: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3)

Lélekben szegénynek lenni azt jelenti, hogy nem a külső dolgokban bízunk, hanem Isten szeretetében és gondviselésében. Arra kaptam indítást, hogy Isten szeretetének jeleire nyitott szívvel figyeljek az elkövetkezendő hónapban. Odafigyelve sugallataira, indításaira, hétköznapi tetteire. Történt pedig, hogy a hónap második péntekjén a mátraházai szanatóriumba mentem. Minden pénteken miséztünk a szociális otthonban, és minden hónap második péntekén körbejárjuk az egész intézményt kórteremről kórteremre. Szerencsére ebben a munkában nagy segítségünkre van egy kedvesnővér.

Egyik napon nagyon nehezen, sőt fáradtan ébredtem, a fél hetes harangszó előtt épp csak egy perccel értem le a zsolozsmára. A szentmisét én végeztem, majd pár perc alatt bekaptam a reggelit, és igyekeztem mindent összepakolni. Sekrestyéből albát, ostyát, portáról tíz Új Ember újságot, misebort. Ezekkel alig-alig haladtam, minden kiesett a kezemből, kapkodtam, egyes dolgokat nem találtam. Természetesen nagy késéssel indultam, ráadásul úgy emlékeztem, hogy még tankolni is kell, ha nem akarok útközben leállni. A kocsival kiállva hosszan néztem az üzemanyagszintet, és úgy döntöttem: Jézus, rád bízom!

Zökkenőmentesen felértem Mátraházára, csak egy igen lassú teherautó ment előttem, és a szemközti sávban folyamatosan jöttek az autók. Megérkeztem a szanatóriumba. A földszinten volt egy kis imaszoba. Itt szokott lenni egy-két gyónó, áldozó. Benyitok, hát mondanom se kell, be se fértem. Végem van! Itt nem végzek sohasem, 9-kor misét nem kezdek a szociális otthonban. De első gondolatomat másik követte: Te, Kamill! Miket gondolsz?! Hova ez a rohanás? Ezek az emberek itt várják az Úr Jézust! Betegségükben enyhülést, bűneikre bocsánatot szeretnének! Az otthonban ráérnek, nem mennek sehová sem.

Nagyon szép gyónásokat hallgathattam meg, sőt volt olyan is, aki már hosszú-hosszú ideje nem járult e szentséghez. Szép rendben meggyónt, megáldozott mindenki! 9 óra 5 perckor kezdtem az emeleti szociális otthonban a szentmisét! Utána az intenzív osztályon körbejárni, a kedvesnővér által összeírt betegeket végig látogatni, áldoztatni, gyóntatni. Itt is megtapasztaltam Isten szeretetét. Hiszen szolgálatom által több megtérő gyónását is hallgathattam, többen voltak közülük, akik hosszú időre elhanyagolták az Úrral való kapcsolatot. Ezen a napon természetesen nem egy-két beteg óhajtotta a papi szolgálatot, hanem húsz!

Fáradtam fejeztem be a beteglátogatásokat, és jóízűen ittam az ásványvizet, amire a kedvesnővér minden alkalommal meghívott. Indultam hazafelé, ekkor újabb meglepetés ért, mert a református üdülő környékén a buszmegállóban ismerős gyöngyösi fényképész álldogált, s  bosszankodott magában, hogy a buszt lekéste és a következő csak egy óra múlva érkezik. Természetesen hazahoztam, és boldogan mentem tankolni a benzinkúthoz, mert nem fogyott ki az üzemanyagtartály! A száreptai özvegyasszonyra gondoltam, aki miután Illésnek elkészítette a lángost, még mindig talált az korsóban olajat, a szakajtóban lisztet. Így tapasztaltam meg Isten csodáit, szeretetének jeleit az Életige kapcsán.