Ezrek ajkán, ezer nyelven

Olvasási idő: 2 perc

Milyen volt kórustagként átélni a készületet, a próbákat, és végül magát a liturgiát? Már a kezdeteknél világossá vált, hogy itt nem akármilyen produkció készül. A meghívást az egyesített énekkarba számos magyarországi egyházi kórus megkapta, de a jelentkezés, ami már tavasszal elkezdődött, név szerint történt, és a részvétel feltétele volt a személyes elköteleződés. Az összeállított zenei anyag hosszú, kemény munkát sejtetett, de ugyanakkor hatalmas élménnyel is kecsegtetett. A repertoár majd 500 évet átölelt az egyházzene történelméből, és a népénekektől kezdve a gregoriánon, korálokon, zsoltárokon és taizéi énekeken át egészen a világhírű magyar és nemzetközi zeneszerzők műveiig mindenféle műfajú darabot magába foglalt. Felhangzottak többek között Liszt Ferenc, Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, vagy a kortárs Horváth Márton Levente és Marco Frisina, a Vatikán ismert zeneszerzőjének alkotásai.

Nyár elején kezdtünk el próbálni, kórusonként külön-külön, majd a kongresszus előtt néhány héttel közös gyakorlásra gyűltünk össze. Illetve csak gyűltünk volna, ugyanis ennyi embert egyszerre koordinálni a lehetetlenség határát súrolta, ezért az egyesített kórusok próbája végül három részletben lett megtartva a Gazdagréti Szent Angyalok templomban. A résztvevők sokfélesége is szembetűnő volt, hiszen együtt énekeltek középiskolás és egyetemi kórusok és hivatásos énekkarok tagjai kamaszoktól nyugdíjasokig.

Teljes létszámban a zárómise előtti két napon találkoztunk, a jelmezes „főpróbára”. A tűző nap és a hosszú műsor komoly kihívást jelentett, így a NEK által biztosított fehér kalap, meg persze a víz és harapnivaló, életmentőnek bizonyult. Így már nem csak lélekben, hanem testben is felkészülten vártuk a pápát.

Számomra a zárómise egyik legemlékezetesebb pillanata volt Liszt Ferenc „Tu es Petrus”-ának az eléneklése, miközben a Szentatya a híveket üdvözölte.

A mű Máté és János evangéliumának egy-egy versét dolgozza fel: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16, 18), és „Simon, János fia, szeretsz engem? (…) Legeltesd juhaimat!” (Jn 21, 16). Úgy éreztem, annak vagyunk szemtanúi, ahogy a mű életre kel: Ferenc pápa, Szent Péter utóda, legelteti Jézus nyáját, az Iránta érzett szeretetből és a Neki tanúsított engedelmességből. A jelen lévő Egyház pedig, a nyáj, valóban rá támaszkodik, az ő hitéből, kitartásából és odaadásából táplálkozik. A sziklára épített Egyház megtapasztalásának pillanata volt. Elénekelni Liszt művét nem volt más, mint a művészet nyelvén kimondani a megélt valóságot.

Amikor jelentkeztem a kórusba, arra számítottam, hogy ez lesz az én hozzájárulásom a NEK-hez, amivel – úgy éreztem – tartozom az Egyháznak. Aztán látva a rengeteg önkéntes munkáját és követve a NEK egész héten át tartó eseményeit, az én részem szinte jelentéktelen aprósággá zsugorodott. A miséről hazafelé azonban úgy éreztem – és ez az emelkedett érzés van bennem azóta is –, hogy mindez teljesen mindegy, mert valójában nem én teszek az Egyházért, hanem az Egyház gondoskodik rólam, és a gondoskodásának mércéje nem kevesebb, mint az Evangéliumban megígért százszoros.