Együtt a dédivel

– Dédi, ugye gyúrhatom veled a tésztát a levesbe?

– Gyere, kisfiam! Egy kis lisztet kellene még, hogy beletegyél. Most jó lesz. Hozd ki légy szíves a nyújtódeszkát a kamrából!

Megnyugtat, hogy vasalás közben a konyhából behallom, amint a gyerekek a férjem nagymamájával diskurálnak. Most már el se tudnám képzelni, milyen lenne az élet, ha nem lakna velünk. Pedig hat évvel ezelőtt, amikor úgy alakult, hogy hozzánk költözött, nem tudtam elgondolni, milyen lesz vele egy fedél alatt. Igazán új élet kezdődött a családban. Hiszen addigra már kialakultak a szokásaink, elgondolásaink a dolgokról, tudtuk, melyik munkát melyikünk végzi. Attól fogva nem egyszer vettük észre például, hogy a takarítást vagy a mosást

a dédi már előbb és másképpen megcsinálta.

A földdel való gazdálkodásról is határozott véleménye volt. Ez először feszültségeket okozott. Én úgy gondoltam, egyedül kettőnk ügye, Jánosé és az enyém, hogyan gazdálkodunk a saját földünkön. Néhány összetűzés után rájöttem, hogy semmi értelme elméletek miatt veszekedni, és igazából ő is csak segíteni akar.

Mint minden második héten, most is délutános voltam, így együtt ebédelhettünk Jánossal. Aranyat érnek az ilyen közös ebédek, amikor a gyerekek nélkül kettesben lehetünk. A kertben szedett friss borsóból főztem levest, és karajt sütöttem ki. A köret természetesen petrezselymes krumpli volt, férjem kedvence. Már végiggondoltam, mi mindent lenne jó megbeszélnünk, de amint belépett a házba, elég volt egy pillantást vetni az arcára, hogy lássam, már megint történt valami a munkahelyén. Így aztán egyelőre leültünk az asztalhoz, ő pedig elkezdte ecsetelni az új kollégával történt bonyodalmakat. Ahogy mesélt és kanalazta a levest, úgy nyugodott meg fokozatosan. Ekkor már én is nyugodtan elmondhattam, mi az, ami foglalkoztat. Meghánytuk-vetettük, hogyan is lehetne Juli iskolai helyzetén lendíteni, és végül arra jutottunk, hogy férjem bemegy és beszél lányunk osztályfőnökével. Aztán elpanaszoltam neki azt, hogy dédi ma kifejtette nekem, nem kell új konyhaasztalt venni, hanem inkább egy nagyobb mélyhűtőt, amibe lefagyaszthatja a zöldségeket is. Akaratlanul is igen hevesen adtam elő a dolgot, de János nagyon derűsen fogadta kitörésemet, és egyetértettünk abban, hogy eredeti tervünk szerint másnap megvesszük az asztalt.

Nem felejtem el azt a szombati napot sem, amikor elhatároztam, hogy kipróbálok egy új receptet. S bár a dédi sem ismerte még ezt a süteményt, mégis elkezdte mondani a tanácsait, mit hogyan csináljak. Majdnem kicsúszott a számon, hogy most én sütök, és különben sem vagyok gyerek, és… Aztán arra gondoltam, végül is fontosabb az ő öröme, mint a süti omlóssága. Szerencsére sikerült még időben elharapnom nyelvemet.

Hallgattam rá, és a mű tökéletesen sikerült.

Ő persze roppant boldog volt, hogy követtem tanácsait. Ez volt az első, és talán számomra különösen is emlékezetes eset, de aztán ezer hasonló követte. Én pedig egyre többször ráérzek, hogy bölcsessége kincs a családban. Nemcsak hasznosnak érzi magát, hanem nekünk is egyszerűbb az életünk, főként a gyerekeink szempontjából. A legtermészetesebb módon avatja be őket a mindennapi munkák rejtelmeibe, még a legkisebbet is. Együtt mossák, teregetik a ruhákat, vagy együtt főznek.

Egyik reggel nagy sírás-rívásra ébredtünk. Kiderült, hogy a másodikos Juli lányom délután nem tanulta meg a Weöres Sándor verset, amit feladtak. Teljesen kétségbe volt esve, még elolvasni is alig bírta, nem hogy kívülről megtanulni! Most már minden veszve, és Éva néni megmondta már a múltkor is, hogy ő a legfeledékenyebb, és ez már a harmadik fekete pontja lesz, és… és… Mondtam, próbálja összeszedni magát, még van egy fél órája, de ő tovább sírt. Nekem minden percem be volt osztva, nem volt rá időm, hogy elkezdjek „udvarolni” neki.

Ebben a percben megjelent a dédi, odaült Juli ágya szélére.

„Hol-ló a ko-pár fa á-gán, nin-csen né-kem pu-ha pár-nám…”

Nyugalma átragadt kislányomra és együtt betűzték a verset, amíg meg nem tanulták.

„…öreg este beterít az árnyék, nincsen hová hazajárnék.”

Kiterjedt ismeretségi körünk van országszerte, és szeretünk jönni-menni, kirándulni is. Egy-egy hétvégén beülünk a kocsiba, felpakoljuk a gyerekeket, és irány Surány. Dédi ahhoz volt szokva világéletében, hogy napjait az otthoni teendők között töltse el. Mint afféle rendes háziasszony, legfeljebb a boltba, a piacra, a templomba, a szomszédokhoz járt el, na és persze a földre.

Miután hozzánk költözött, kezdetben óvatosan és főként félve kezeltük a témát. De hát az élet ment tovább, az ismerősök továbbra is jöttek hozzánk vagy hívtak magukhoz, a gyerekek igényelték a hétvégi túrákat, na és persze az igazat megvallva mi is… Hamarosan rájöttünk a megoldásra: elkezdtük őt is bevonni programjaink megtervezésébe. Ettől fogva könnyebben elfogadta, ha elmentünk valahová, és azt is elmondta, hova szeretne menni. Mi pedig megpróbáljuk minél hamarabb megtenni, amit kér. Így teljes értékű családtagnak érzi magát, és a döntésekben is részt vesz: például, hogy hova és mikor menjünk kirándulni. S bár az utazást kissé nehezen viseli, mégis hosszabb utakra is szívesen eljön velünk.

Nemrég elkezdtük fontolgatni, hogy János munkája miatt megérné átköltözni a közeli városba. Na de mi lesz a dédivel? Hetvenöt évet egy faluban élt le, mondhatni, ideköti minden, biztos itt szeretne maradni – gondoltuk. De amint felvetettük a dolgot, mindjárt azt mondta, hogy velünk jön, hiszen hova mehetne nélkülünk?

„Ahol ti lesztek, nekem is ott kell lennem.”

^{A Családi album című kötetünkben további tapasztalatokat is olvashatnak, a könyv weboldalunkra kattintva megvásárolható.}