Isten gondoskodik

Az első csoda az volt, hogy Martonné Kati osztályára került valamiért (orvosilag a hospice-re kellett volna), és ő a mindennél is többet megtett Zsuzsiért, és be tudta vinni neki a logopédus barátnőmmel közösen írt levelünket, amiben filmkocka-szerűen felsoroltunk sok szép – vele együtt átélt – pillanatot.
A másik, hogy az egyetlen, negyven éves fia a halála napján bement elköszönni tőle, pedig már hónapok óta nem találkoztak, mert “nem bírta ilyen betegen, kopaszon, soványan, szenvedve látni” az anyját. Ezt is az imáknak köszönhetjük, és annak, hogy Kati segítséget kért az egyik kollégájától. Zsuzsi fia bement ehhez az orvoshoz egy beszélgetésre, és

ő is biztatta, hogy búcsúzzon el az anyukájától

– így a fiú végül átment az osztályra, és egy kis időt töltött Zsuzsival. Miután elment a fia, egy óra múlva meghalt a barátnőm.
A harmadik csoda pedig ahhoz az előzményhez kötődik, hogy ez a fiú az utóbbi években és a kezelések alatt semmilyen kapcsolatra nem volt hajlandó velünk, akik 25-30 éve a kollégái és szívbéli barátai voltunk az anyukájának. Miután a kolléganőmmel megírtuk a gyönyörű és szeretetteli búcsúztató szövegét, megkérdeztük a fiú élettársától, hogy felolvashatjuk-e majd a temetésen. Vele tudtunk ugyanis kapcsolatot tartani már a betegség alatt, és Zsuzsi halála körül is. Legnagyobb meglepetésemre tegnap egyszer csak megcsörrent a telefonom: a fiú volt. Közölte, hogy ez egy nagyon szomorú és egyszerű temetés lesz, nem holmi logopédiai konferencia, szóval nem engedi, hogy ott bárki bármit fölolvasson.
Mintha szíven szúrtak volna, úgy éreztem magam. Ott fog állni a rengeteg ember (nagyon-nagyon szerették és tisztelték Zsuzsit, aki rendkívül jó logopédus volt!), és senki egy szót sem mond az életének erről a részéről. Hatalmas önuralommal annyit kérdeztem: esetleg a szöveget átküldhetném-e, hogy lássa, miről is lenne szó. Ebbe beleegyezett, és lediktálta az e-mail címét, én pedig átküldtem. A telefonbeszélgetés után muszáj volt fölhívnom a kollégát, a barátnőmet, akivel a búcsúztatót megszövegeztük, és fölkészítettem arra, hogy semmilyen megemlékezés nem lesz Zsuzsi temetésén az életének erről a két fontos szeletéről: a munkájáról, hivatásáról és a barátairól – rólunk. Megdöbbent, és fölháborodott. Próbáltam nyugtatni, és megbeszéltük, hogy majd a temetés végeztével mi még ott maradunk a sírnál, és szépen fölolvassuk – aki hallja, hallja.

Nem tudunk mit csinálni, tiszteletben kell tartanunk az egyetlen fia rendelkezését.

Tíz perc múlva csörgött a telefonom, a fiú volt: “Ez a beszéd tökéletes. Amikor olvastam, sírtam. Nyugodtan olvassátok föl a pap beszéde után, ami a családról szól majd.”
Mondanom sem kell, hogy én is sírtam! Deo gratias! Alleluja!
Azonnal hívtam a hírrel a kolléganőmet. Így kezdtem: „Hiszed, hogy van Isten, aki szeret minket?” (Ő nem vallásos.) Elmondtam az egészet, mire ő azt válaszolta: „Hát, tényleg Isten keze lehet ebben…” Nagy örömömre pár óra múlva fölhívott, hogy őt is fölhívta a fiú, beszélgettek Zsuzsiról, és megegyeztek a beszéd fölolvasásáról is.
Hát nem csodálatra méltó a Mennyei Atya jósága felénk?

A temetés a felhőszakadás ellenére is gyönyörű volt. A számtalan virágcsokor és koszorú bizonyította mindazt, amit fölolvastak Zsuzsi szeretetre méltó személyéről. Az őt temető pap a beszédében azt mondta, hogy mindaz alapján, amiket hallott a barátnőkről, igazán örült volna, ha életében ismerheti.
A szertartás után valódi szeretettel tudtunk részvétet nyilvánítani Zsuzsi fiának. Az Eger melletti hegy fölött óriási, dupla szivárvány tűnt föl, amit többen le is fotóztak. Készítettünk egy fotóalbumot a Zsuzsival közös élményeinkről, ennek a végére is ezt a képet tettük, mert hisszük, hogy ő mosolygott ránk onnan föntről.