Két hét mennyország – Ifjúsági Világtalálkozó Lisszabonban

A főtalálkozó előtt részt vettem egy jezsuita szervezésű előtalálkozón is, egy egyhetes nemzetközi keresztény ifjúsági táborban. Az előtalálkozón eleinte borzasztóan idegesített a mediterrán szervezési tempó. Sosem tudtuk, milyen program következik, és úgy éltem meg, hogy annak, ami történik, semmi köze a „zarándoklathoz”, amire érkeztem, számítottam. Puffogásomban úgy döntöttem, nem gerjesztem a közhangulatot, ezért beültem a kápolnába elcsendesedni. A Jóisten meghallgatta a bosszankodásomat, és azt sugallta, két lehetőségem van: bízni benne, hogy csodálatos dolgokat készít nekem–nekünk az elkövetkezendő két hétre, vagy kötözködhetem, hogy én mit csinálnék jobban.

Az előbbi mellett döntöttem, így két héten át táncoltam lélekben Istennel, olyan volt, mintha a mennyben jártam volna. Ahogy egy kedves csapattársam megjegyezte: „annyira egyértelmű volt Isten jelenléte, hogy nem is tudom, mit mondjak az otthoniaknak”.

Néhány kincset osztok meg ezekből a szabadságból született Gondviselés-pillanatokból, Isten szerelméből. Úgy érkeztem az előtalálkozóra, hogy senkit nem ismertem a magyar csapatból. A Jóisten humora volt, hogy már az odaúton megismertetett két sráccal, akikkel most „fogadott testvérként” gondolunk egymásra. Egyikük most ismerkedik (újra) a katolikus hittel és Istennel. A másik fiúval együtt megtanítottuk neki a rózsafüzér imádságot, utána minden nap megkérdezte: „Na, ma mikor mondjuk?”.

Volt egy másik élményem is a rózsafüzér kapcsán. Fatimába utazva magyarul hangosan rózsafüzéreztünk a metrón – gondolván, úgysem érti senki –, és egy brazil nő elkezdte az „Asszonyunk, Szűz Máriá”-tól velünk imádkozni az ima második felét, mert látta a kezünkben a Szentolvasót, és ráérzett a ritmusra.

A harmadik rózsafüzér-pillanat szintén abból az „igen”-ből született, hogy igyekeztem elfogadni a valószerűtlen helyzeteket is. A helyiek elvittek minket egy közlekedési múzeumba, ahol mellém keveredett egy portugál leányzó, és mesélt a transzgenerációs mintákról, a szenvedésekről a családjában. Felajánlottam, hogy mondjunk el együtt egy rózsafüzért a családjainkért, így a helyi gótikus kápolnában magyarul és portugálul imádkoztunk. Igazi világegyház pillanatok voltak ezek a nemzetközi imák.

Isten mindent fölülmúlóan kreatív, végtelenül gyengéden, személyre szabottan talál hozzánk utat, Ő a legnagyobb Művész, aki lenyűgöz minket a szépségével.

Engem úgy bűvölt el Isten, hogy egy portugál kisvárosba vitt egy esős napon. A köd ráült a kis kastélyokra és a kertekre, olyan volt, mintha tündérországban jártam volna. Sehol nem táncoltam még annyit, mint itt a kertekben. Ugyan nem szerveztünk találkozót, de összefutottunk legjobb barátnőmmel ezen a településen, és a két magyar fogadott testvéremmel négyesben átkirándultunk Európa legnyugatibb pontjára, Cabo de Rocába, ahol fenséges naplementét láttunk.

A Szépség és a teljes Gondviselés pillanata volt, amikor szabadidőnkben egy múzeumba mentünk, ahol kiderült, hogy aznap teljesen ingyenes a belépés, és megtaláltam két kedves preraffaelita festményemet is, egy angol festő, Edward Burne-Jones alkotásait, amikről nem is tudtam, hogy ott találhatóak.

Isten minden helyzetbe belép, ha beengedjük: számomra ez abban is megmutatkozott, hogy az előtalálkozós imáinkat mi, a csoporttagok vezettük. A csoportvezetőink óriási jóindulattal, kevésbé stabil nyelvtudással kommunikáltak, ami megnehezítette az elmélyülést. Azonban egyiküknek eszébe jutott, hogy mi lenne, ha a megadott igerészeket mi, csoporttagok vezetnénk fel, magunkévá formálva a lelki részeket, reggeli indításokat, esti zárásokat. Így történt, hogy egyik éjjel egy egyiptomi jezsuitával dicsőítettük Istent a csillagok alatt, egy másik reggelt ritmikus imával indítottunk – ez egy jezsuita imamód: egy igerészből vett szó vagy mondat ismétlése a lélegzetvétel ritmusára.

Mivel a ritmikus reggeli kezdéssel engem bíztak meg, előtte egy csodálatos kórusművet hallgattam hangolódásként. Ugyanezt a kórusművet (Anima Christi Sanctifica Me – Krisztus Lelke, szentelj meg engem – Szent Ignác imája) énekelte a kórus a pápával való virrasztáson is: ekkor úgy éreztem, a másfél millió jelenlévő közül csak nekem szól az ének, ez szinte egy szerelmeslevél Istentől, hogy „igen kedvesem, még erre az apró részletre is figyelek”. Az ének egy negyedórás csendes szentségimádás lezárása volt, ahol mélyen megrendített, hogy a jelenlévőket mind megmozgatta valami, valaki – mindannyian valamit megtapasztaltunk vagy meg akartunk tapasztalni Istenből.

A következő Ifjúsági Világtalálkozó 2027-ben, Dél-Koreában, Szöulban lesz. Köszönjük, ha imával és anyagi támogatással segítjük eljutni a találkozóra a 18 és 30 év közötti fiatalokat!

Isten ma is él, akárcsak kétezer évvel ezelőtt, és most is találkozni akar velünk!