Elmaradt kommentháború

Olvasási idő: 2 perc

Épp elég mozgalmas napnak néztem elébe munkába indulás előtt, mikor úgy döntöttem, hogy a reggeli kávém mellett gyorsan rápillantok (a néhai Twitterre, újabb nevén) az X-re. Nem vagyok túl aktív felhasználó, így először megörültem a rengeteg értesítésnek. Ez általában azt jelenti, hogy valaki, akinek nálam nagyobb a követőtábora, megosztotta az egyik posztomat, vagy megemlítette az egyik könyvemet. Jó kis napindító!

De nem ezen a reggelen…

Nem dicsértek meg és nem is ajánlottak. Ehelyett valaki kritikát írt egy néhány hónappal korábban megosztott posztomról, és a Twitter/X közösség egy #KatolikusTwitter csatára készen kerengett körülöttünk.

Az első gondolatom az volt, hogy nekem erre nincs időm. Azt feltételeztem, hogy valami klaviatúrás igazságosztó kürtöl össze ostobaságokat, és nekem kell őt teológiailag helyreigazítanom – bármennyire is könyörtelenül hangzik, nem ésszerűtlen feltételezés ez a Twitter/X felületén –, de már így is több mint elég teendőm akadt aznapra.

Mégis rákattintottam a kritikusom bejegyzésére, és kénytelen voltam beismerni, hogy ez az illetőnek van fogalma arról, amiről ír, és még inkább: jóhiszeműen ír. Nem értettem egyet minden állításával, de intelligens és őszinte volt, és valószínűleg több dologban is egyetértünk, mint ahogy azt ő érzékelte.

Ez jó hír és rossz hír is volt egyben. Természetesen jó hír, ha valakinek őszinte és intelligens a kritikusa. A rossz hír viszont, hogy sok munkába kerül majd foglalkozni a kritikájával.

Ahogy munkába menet a vezetésen bosszankodtam, rájöttem, hogy lehetne egy sokkal jobb megoldás is, mint későig bent maradni az irodában és cáfolatot írni, ami esetleg csak egy újabb kritikus választ generálhat, amiből szükségszerűen további vitaposztok születnek – ah, a közösségi média dicsfénye!

Vezetek ugyanis egy heti podkaszt-műsort, és folyton vadászom a témákat. És ez a fickó olyasvalakinek tűnt, akivel lehet beszélgetni. Mi lenne, ha meghívnám a műsoromba, hogy megvitassuk a bejegyzésemre írt kritikáját? Így nem kellene cáfolatot írnom, és meglenne egy podkaszt-epizódom. Ez azonban az idősporolásnál is többet jelentene.

A Twitter/X egyik problémája, hogy egy jelenség egyre csak nő és el is fajulhat, miközben az ember gyanútlanul mással foglalkozik. Fogalmam sem volt, mi vár majd rám húsz perccel később az irodába beérve, pláne, ha kivárom a munkanap végét…

A tervem lehetővé tenné, hogy csírájában fojtsam el a szituációt. Csak egy posztot kellett írnom:

„Kedves @markjohn316, köszönöm, hogy foglalkoztál az írásommal. Lenne kedved eljönni hozzám a podkaszt-műsoromba, hogy beszélgessünk az általad felvetett problémákról?”

A munkanapom végére a Twitter/X katolikus közössége ahelyett, hogy veszekedésre vágyott volna, inkább a beszélgetésünkre készült.

És csodák csodája, a vitatársam elfogadta a meghívást. Kiderült, hogy ő sem akart Twitter-háborút kirobbantani a kritikájával. A podkaszt-epizód olyan jól sikerült, hogy újra meghívtam őt egy kollégájával együtt, hogy az utcai evangelizációjukról kérdezzem őket. Ha aznap több időm lett volna, talán a nyomásnak engedve a közösségi média logikája és elvárásai mentén cselekedtem volna. Amit aznap az elfoglaltságaim rám kényszerítettek, egy sokkal inkább előremutató megoldássá vált.

Megtanultam egy fontos leckét, és talán a legjobb az egészben, hogy szereztem egy barátot!