Nekem tettétek! – avagy Jézus a másikban

További jó utat!

A napokban többször eszembe jutott az élet igéje. Például ma reggel, amikor felszálltam a buszra… Viszonylag üres volt, de már a megállóban láttam, hogy az ajtó közelében csak egy

ülőhely van. Ha csak tehetem, leülök a trombózisom miatt, mivel vagy húsz percet utazom. A busz úgy állt meg, hogy egy ember egyből felszállt előttem, egy másik utassal pedig egyszerre léptünk az ajtóhoz. Előre engedtem, és persze leült az egyetlen helyre. Pillanatra elgondolkoztam: normális vagyok én? Aztán eszembe jutott a másik kérdés is: Most Isten akaratában vagyok-e? És nagy béke töltött el. Másik alkalommal a buszon egyetlen hely volt, egy görnyedten ülő ősz hajú bácsi mellett. Mikor leültem, észrevettem, hogy milyen furcsa a tartása, mintha valamilyen fájdalom kínozná. Azután rögtön hullámokban áradt felőle valami nagyon rossz szag… Kibírtam. Nem sokkal később egy előttünk álló hajléktalan csúnyán köhögni kezdett. Mikor elmúlt a rohama, akkor az én öregem megszólította, és javasolta neki, hogy egy fazékban melegítsen vizet, majd hajoljon fölé, így a forró gőz enyhíteni fogja a köhögését. Meglepett a bácsi jóindulata sorstársa iránt. Két megállóval később én is leszálltam. Mikor készülődtem, láttam, hogy az öreg kissé felém fordul. „További jó utat kívánok!” – mondtam neki. Rögtön válaszolt: „Az Isten megáldja, fiam!” Bennem megint felötlött a kérdés… de már nem kérdőjellel, hanem ponttal a végén.

R. L.

Felismertelek!

Egy ideje már nem bírtam és nem is akartam szabadulni attól a gondolattól, hogy napom minden percének tudatosnak kell lennie. Ez azt jelenti, hogy Jézusra kell irányulnia.

A mai nap már azzal kezdődött, hogy éjfél után nem tudtam aludni. Igen hosszú és nehéz nap várt rám, ezért felettébb bosszantott, hogy beteg vagyok, sőt a gyerekek is, és feleségem is betegek, ráadásul percenként futkostam a gyerekszobába. Éjjel két órakor hangos kiabálással fakadtam ki, aminek az lett a következménye, hogy feleségem felébredt a nehezen megszerzett álmából, s átköltözött legkisebb gyermekünkhöz, mert az nagyon fulladozott a köhögéstől.

Én pedig egyedül maradtam a frissen elhatározott Jézus élményemmel – de Nélküle. Na ezt szépen megcsináltam, gondoltam magamban, de csak reggel tudatosult bennem, mit nem tettem meg!

A bukásnak neve van: elhagyott Jézus, vagyis mégiscsak itt lehet valahol. Elmentem tehát érte a boltba, és péksüteményt vásároltam tőle. Hazavittem annak a Jézusnak, aki nálam is kevesebbet aludt. Tudtam, hogy a két beteg gyerek Jézus, aki otthon maradt, szereti a friss kiflit. Nem csalódtam, mert a két beteg Jézusnak betegen is jó étvágya volt. Késéssel indultam munkába, siettem volna a kocsival, de az úton két másik álmos Jézus poroszkált előttem az enyémnél sokkal jobb autóval, s eszembe juttatták a reggeli „gondolatot.” Éppen beértem, és már indultam volna a szomszéd városba a kollégákkal dolgozni, de előtte beköszöntem Jézusnak a szomszéd irodába, aki ügyletes volt – az enyémet vette át. A másik városban a véradást szervező Jézus eltörte a lábát, ezért semmit sem tudott igazából megszervezni. Majdnem minden a feje tetején állt, mindenki ideges volt és senki sem tudta megérteni a lényeget, miszerint hétfő van. Telefonáltam a főnökömnek, és nehéz volt elhinnem a reagálása és az én indulataim alapján, hogy mindketten Jézus lehetnénk, ezért elölről kellett mindent kezdenem, de sikerült. Később jött egy donor, aki nálam is feszültebb és idegesebb volt. Mivel magamra ismertem, ezért Jézus visszajött. Igen gyorsan sikerült megvigasztalnom, és éreztem az Ő békéjét, amit azért ismertem fel, mert már régen nem tapasztaltam.

B. I.