Értékes ajándékok

Orvos vagyok, már három éve nyugdíjas. Utolsó aktív éveimben, még a világjárvány előtt, egy oltóközpontban dolgoztam. Sok feladatom volt, eléggé elfáradtam, és már nagyon vártam a nyugdíjazásomat. A pandémia berobbanásával és az oltási kampány megkezdésével mindenkit kértek, hogy ha tud, vegyen részt az egészségügy munkájában (beleértve a nyugdíjas orvosokat és ápolókat is). Én erős hívást éreztem, hogy újra ringbe szálljak, és a konkrét szolgálatommal segítsek megfékezni a fenyegető járványhullámot. Egy nagy központi oltóhelyen álltam munkába. A feladat, amit végzek, egész embert kíván. Én rögzítem a kórelőzményt, ami alapján döntést hozok, melyik vakcina biztonságos az oltandó személy számára.

Nagy szükség van a tudásomra is, de közben nyitott szívvel hallgatok meg mindenkit, aki előttem van:

egy olyan döntést hozunk meg együtt, ami az ő és az egész közösség javát szolgálja. Sokan az átélt betegségek nehézségeiről beszéltek, meghallgattam, mi történt a családjukban, milyen félelmekkel, aggodalmakkal, csalódásokkal néznek szembe. Meghallgattam, milyen terveket zúzott össze a járvány, és azt is, hogy haltak meg a szeretteik. De beszéltek az örömeikről, a reményről, a bátorságról, és a tudomány és a közösség iránti bizalomról is. Még mindig itt visszhangoznak bennem a szavaik: „Köszönöm, megmentett, most már nyugodt vagyok… alig vártam, hogy jöhessek oltásra… meg vagyok hatva… nem csak magam miatt, hanem a többiek miatt is oltatom be magam.”

Egy férfi szavai különösen szépen fejezték ki, mi az én szolgálatom az emberiség számára. Azt mondta: „Én nem vagyok hívő, de ha létezik Isten, ma Önben Vele találkoztam.”

Hálát adok ezekért a szavakért: a Szentháromságos Istenről tesznek tanúbizonyságot, Aki ott van mindenben, amit teszek.

(M.P., Olaszország)

A lányaim aggódva fogadtak egyik este, amikor hazaértem. Kiderült, hogy egy rokonunk járt nálunk, cukrot kért, és elvitte az utolsó tartalékunkat, ami otthon volt. Megnyugtattam őket, mondtam, hogy neki biztos nagyobb szüksége volt rá. Nem sokkal később csöngettek: egy ismerős hozott egy szatyornyi ételt, többek között az odaadott cukor kétszeresét találtuk benne. Telt az idő, és nagy örömünkre meg tudtunk venni egy új cipőt a nagyobbik lányunknak. Nem sokkal később azzal jött haza az iskolából, hogy oda akarja ajándékozni a cipőt egy osztálytársának, aki szakadt cipőben jár iskolába. „Anya, azt tanítottad nekünk, hogy a legszebb dolgainkat adjuk oda a szegényeknek” – mondta. Belegondoltam, mennyi áldozattal járt, hogy meg tudtuk venni azt a cipőt, haboztam, de aztán úgy éreztem, nem mondhatok ellent neki. Három nappal később egy nő hozott nekünk egy pár új cipőt. A lányának vette, de kicsi lett rá. A lányunk meglepve, boldogan nézett rám: pont a lábára illett. Amióta éljük az Igét, konkrétan is megtapasztaljuk, hogy Isten az Atyánk, aki kézen fogva vezet minket.

(C.E., Mexikó)