Csodababánk története

A harmadik terhességem azzal végződött, hogy elvesztettük a kisbabánkat. Ez megviselt minket, és nagyon szerettünk volna még egy babát, de sehogy sem akart megérkezni hozzánk. Orvosilag semmilyen oka nem volt, mégsem termelődött megtermékenyíthető petesejt. Hiába jártunk fél éve orvoshoz, ahol stimulációt kaptunk, nem történt semmi. Az utolsó stimulációs hónap végén már nagyon reményvesztettek voltunk. Nem láttuk, mi lesz a következő lépés, mert a hitünk miatt az inszemináció és a lombik nem fért bele számunkra.

Egy baráti házaspár mesélt a Tűz és Fény szentségimádásról, amely felkeltette a férjem érdeklődését. Én nem vagyok egy karizmatikus alkat, ezért bár vele tartottam, kikötöttem, hogy ha valamiért nem érzem jól magamat, akkor azonnal hazajövünk.

A szentségimádás elején a közösség egyik tagja fennhangon azt kérdezte a sok-sok összegyűlt hívőtől: „Ki az, aki azért van itt, hogy egy lépést tegyen Isten felé?” „Hát, én biztos nem!”– gondoltam magamban. Ő azonban folytatta: „Ki az, aki azt szeretné, ha a Jóisten tenne felé egy lépést?” Azonnal feltettem a kezem: itt vagyok.

Ezen a sok száz fős szentségimádáson a Cor et Lumen Christi közösség szolgáló tagjai körbejárnak, és ahhoz lépnek oda, akihez a Lélek vezeti őket. Ezen az estén az ő alakjukban Isten tett felém lépést. Amikor odaléptek hozzám, és imádkoztak felettem, melegség járta át a testemet és fizikailag is éreztem, ahogy kiárad rám a Szentlélek. Olyan intenzív élmény volt ez az este mindkettőnk számára a férjemmel, hogy hazafelé csak néma csendben ültünk egymás mellett az autóban.

Másnaptól különös események következtek: a régóta elérhetetlen orvos visszahívott. A nőgyógyászati vizsgálaton érett petesejtet talált az orvosom. Sok kis apró jelből éreztem, hogy a Jóisten velünk van. Először még a férjem előtt is furcsán éreztem magamat, nem tudtam, hogyan osszam meg vele, de végül elmondtam: úgy érzem, a Jóisten rendezgeti a dolgaimat. A ciklus végére ki is derült: kisbabát várunk.

Keresztényként is hat ránk a materiális világ: sokszor mi is nagyon földhöz ragadtan gondolkodunk, ezért idegen számunkra az, hogy valaki gyógyítson. Pedig a gyógyulások és csodák ma is hozzátartoznak Isten működéséhez. Hálásak vagyunk, hogy ezt megtapasztalhattuk. A hitünkben is egy tanulási folyamat volt, hogy elhiggyük: Isten mindenhatósága ma is érvényes, nem csak 2000 éve volt az. A Lélek ma is ott fúj, ahol akar, Isten ma is képes csodákat tenni és gyógyítani, és ha ez az én világképembe nem fér bele, akkor nem lehet, hogy én nem nyitottam ki eléggé a szívemet? Isten ma is megérint minket, és ez az érintés tettekre sarkall: a hitem mélyítésére, az Ő szavának és akaratának keresésére.

A mi kis csodababánk erre emlékeztet bennünket.

Egy budapesti édesanya