Tőlünk is függ – kiálltunk a gyűlölet ellen

Olvasási idő: 6 perc

Hihetetlen, mennyire könnyű csoportokra bontódnunk, klikkesedni, mutogatni egymásra. De tudjuk-e észrevenni egymásban a közöset, hidakat építeni? Észrevesszük-e egymásban a hasonlót, az emberit? Szeptemberben a budapesti Hősök terén egy olyan tüntetés valósult meg, amely a megosztásra épülő kommunikáció, főként a gyűlöletkeltő politikai plakátok társadalomra kifejtett negatív hatására hívta fel a figyelmet, és a szervezők azt a célt tűzték ki, hogy ez társadalmi összefogás hatására megváltozzon.

A tüntetést megelőzően Levegőt! Szabad Közbeszédet, Szabad Köztereket és Életteret! címmel petíciót fogalmaztak meg, amit máig több mint 235 000-en írtak alá. Ezután népszavazási kérelmet is benyújtottak, amely azóta el lett utasítva. A rendezvény során elhangzott javaslatok között szerepelt pozitív, építő, edukáló plakátok kihelyezése, melyre sok kreatív, szívet melengető ötletet hallhattunk.

A pártfüggetlen eseményt a Loupe színházi társulás kezdeményezte és az eseményen nem szólaltak fel politikusok. A közösségünkből (legalább) hárman is részt vettünk ezen a tüntetésen, pedig egyikünk sem jár rendszeresen tömegrendezvényekre. Íme, melyikünk miért ment oda és mit élt át:

Szabóné Jánossy Kinga:

Nagyon örültem, hogy sikerült eljutnom az eseményre. Elkeserít az egyre növekvő gyűlölet, zavarnak a negatív tartalmú óriásplakátok. Egyre jobban feszít belülről, hogy míg pár évvel ezelőtt egy nagyobb családi rendezvényen alig befolyásolta az embereket, hogy ki melyik oldalon áll a politikában, most kérdéses, hogy karácsonykor botrányba fullad-e a közös ebéd a nagycsaláddal. Borzasztóan fáj, ahogy egyre mélyebb árkok kerülnek ember és ember közé, elfelejtjük, hogy mi tart össze minket, és azon van a fókusz, ami szétszakít. Azt éreztem, hogy muszáj tenni és lépni azért, hogy ezt a folyamatot megállítsuk, hogy felhívjuk a figyelmet a köztünk meglévő hidakra. Hogy építsünk, és együtt erősödjünk a szeretetben, ne pedig távolodjunk, elhidegüljünk és elembertelenedjünk. A tüntetésen rengeteg gondolattal tudtam azonosulni. Például nagyot dobbant a szívem, mikor a Hintalovon gyermekjogi alapítvány plakátjait vetítették ki, és olvasták fel a gyermekekhez intézendő kedves, szeretetteljes, bátorító üzeneteket. Jó volt együtt mosolyogni a tömeggel, megkönnyezni egyes idézeteket, és együtt nevetni felszabadultan!

Legjobban Halász Judit rövid videóüzenete érintett meg. Azt mondta, hogy kéne ma is egy olyan mozgalom, ami a 90-es évek elején is megalakult Tégy a gyűlölet ellen! címmel. Így folytatta: „A gyűlölet nem pálya. Ebben a kis országban nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyűlöljék egymást az emberek.” És felidézte Rómeó és Júlia történetét, amit mindenki ismer, rámutatva, hogy a gyűlölet csak gyűlöletet és fájdalmat szül.

Felnézek Molnár Áronra: ő többek között arra is felhívta a figyelmet, hogy „ér kimondani, hogyha elfáradsz, ér kimondani, ha félsz, és ér kimondani, ha kimerültél. Ér segítséget kérned! Ettől nem gyengébbek leszünk, hanem közösen erősödünk meg. A legfontosabb, hogy most összekapaszkodjunk, vigyázzunk egymásra és magunkra. És tudjátok mit? Ér egymásra mosolyogni! És ér egymásra köszönni!”

Az esemény Tóth Árpád karmester által vezényelt közös énekléssel zárult. A hideg is kirázott, ahogy énekelt ez a nagy tömeg, különböző szólamokon, együtt! Mert a különbözőségek építenek és gazdagítanak! Jó volt megtapasztalni, hogy több ezren álltunk ott, ugyanazt gondolva. Én ilyen országban szeretnék élni!

Tóth Pál:

Szeptember 21-én este megtelt a Hősök tere. Én is ott voltam. Arra gondoltam, hogy ahol Halász Judit megjelenik, az nem lehet rossz hely. Valójában két magyar költő sorai jártak eszemben, amikor úgy döntöttem, hogy nekem is el kell mennem: József Attila és Babits Mihály. A találkozó kiállás volt a szabad és tiszta közélet mellett, és elítélte a hazánkat uraló gyűlöletbeszédet. A magyar dráma napján, Az ember tragédiája ünnepén, a Loupe Színházi Társulás rendezésében.

József Attiláért mentem: „Ki tiltja meg, hogy elmondjam – Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. – Felnőttem már. – Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak – elmék vagyunk! – Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet.” Szabados Tamás így fordítja a vers címét: I can’t breathe – Nem kapok levegőt. Hát én sem.

József Attiláért mentem: „Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, taní-tani!”

Nos, én azt látom, hogy hazámban évek óta nem ez történik. (…) Az országépítés helyett előtérbe került a hatalomért folytatott harc, és ebben nemcsak a Fidesz ludas. (…)

Babits Mihályért mentem: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” A Scholl testvérekért is mentem, meg Dietrich Bonhoefferért, meg hát első sorban a saját lelkiismeretemért. Soha nem voltam egyetlen párt tagja sem, soha életemben nem voltam tüntetésen, mert mindig mediátorként, a felek között állóként értelmeztem hivatásomat. A gázai helyzet volt az, ami változást hozott ebben, hiszen itt nem pártokról van szó, hanem arról, hogy egy hadsereg irtja a civil lakosságot. Gáza szörnyű emberi tragédia, és egész civilizációnk csődje. Lelkiismeretem már az ukrajnai háború kapcsán is nagyon fészkelődött. Volt tanítványaimtól kaptam a helyzetjelentéseket, mindenkinek volt valakije a fronton. Gázáról pedig a magyar sajtó sokáig hallgatott, és a világszerte megrendezett „Free Palestine” tüntetéseket antiszemita megnyilvánulásoknak állította be.

Ma ki kell menni az utcákra és a terekre. Békés polgárokként. Bátorságot merítve. Hogy a fejesek álljanak le a háborúval, álljanak le az ártatlanok legyilkolásával, álljanak le a népirtással. A Hősök terén nem a háború ellen tiltakoztunk, hanem a háború ősanyja, a gyűlölet ellen.

Vigaszomra kibontakozni látok egy civil törekvést a szabad, átlátszó, gyűlöletmentes közéletért. Jómagam is csatlakozom ehhez. Nem azt tartom feladatomnak, hogy lándzsát törjek az egyik vagy a másik tábor mellett. Persze szavazni én is fogok. Inkább egy nemzetépítő, más honfitárs csoportosulásokkal és más nemzetekkel együttműködő közgondolkodás és közbeszéd előmozdításán fáradozom.

Keresztes-Sipos Andrea:

A tüntetés célkitűzésével maximálisan egyetértettem, de családi okokból nem terveztem részt venni rajta. Végül Kinga hívására és a vele való találkozás lehetősége miatt elmentem. Az elején feszengtem kicsit, mert az utóbbi időben kínosan figyelek arra, hogy megmaradjak független gondolkodónak. Az elmúlt évek politikai zsákutcái, illetve a világban végbemenő folyamatok arra sarkallnak, hogy valami egyetemes megoldás felé vegyem az irányt, és ne egy pártba vessem a hitem. A világban lezajló válságok még jobban rávilágítottak arra, hogy az a krisztusi cél, hogy „Legyenek mindnyájan egy”, inkább távolodni látszik, ezért most van igazán szükség azokra az emberekre, akik képesek a valódi párbeszédre, őszinték, és hajlandóak a saját erőforrásaikat önkéntesen ezért a célért áldozni.

Júniusban Tóth Pál egy közösségi médiafelületen osztott meg néhány gondolatot a „szabadon lebegő értelmiség” fogalmáról, ami nagyon megragadott, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy én ilyen gondolkodó szeretnék lenni: aki szabad, nem függ mások véleményétől, és csak a belső iránytűm szerint szeretne véleményt formálni és cselekedni.

Ebből az indíttatásból kifolyólag ódzkodtam a tüntetéstől, de amint elhangzottak Lovas Rozi tolmácsolásában Ferenc pápa gondolatai, amikor sor került Halász Judit biztató szavaira, majd a tömeg együtt éneklésére, amelyet korábbi kórusvezetőm, Tóth Árpád fogott össze, értettem meg, hogy nekem valóban itt a helyem. Itt és minden olyan helyen, amely a jóra, az összetartozásra és nem a széthúzásra hívja fel a figyelmet, nekem ott kell lennem. És leginkább azért, hogy ráébredjek, hogy bennem is ott vannak a falak, én is könnyen „Ti”-ről és „Mi”-ről beszélek, ahelyett, hogy azt keresném, ami összeköt, és hogy mit tanulhatok a másiktól. Ezt megéltem az eseményen is, mert a tüntetés egyik szervezője, Lovas Rozi, amikor azt mondta, hogy keresztény, hitét gyakorló édesanya, akkor elsőre a „Mi” skatulyába tettem, majd rájöttem, hogy valamiben biztos nem hasonlítunk, mégpedig abban, hogy mennyire jól tükröt tart nekem: képes vagyok-e nem csak „gondolkodni”, hanem ennyire aktívan tenni is azért, amiben hiszek.

Azt hiszem, még sok ilyen eseményen, együtt gondolkodáson és cselekvésben kell részt vennem, hogy képes legyek magamra is úgy tekinteni, hogy én ezzel nem egy másik csoporthoz tartozom, és nem a hovatartozás a lényeg, hanem hogy híd lehetek, meghallgathatom, megérthetem és szerethetem a másikat előítéletektől, politikától, mindentől függetlenül.