A találékonyság és a megértés útján

Lányunk nagy erőbedobással készült egy vizsgájára, de sírva jött haza, mert megbukott. A férjemmel egyetértésben kitaláltuk, hogy ünnepi vacsorát készítünk, még szebbet, mintha sikerült volna a vizsgája. A többi gyerekünknek is tetszett az ötlet. A legmegindítóbb az a pillanat volt, amikor én és a férjem elkezdtük sorolni a saját sikertelenségeinket és bukásainkat, és azt is, hogyan sikerült feldolgoznunk ezeket. A többiek bekapcsolódtak a „gyónásba”, a vacsora így igazi mély megosztássá lett, közösen lettünk bölcsebbek. A lányunk is nagyon örült: „Lehet, hogy ez a bukásom nemcsak nekem vált hasznomra, hanem az egész családnak. Nem hittem volna, hogy a sikertelenségeink segítenek érlelődnünk és megérteni az életet. Hálás vagyok ezért.”

Más baráti szülőknek is elmeséltük az esetet, és többen kipróbálták adandó alkalommal saját családjukban ezt a megosztást. Mindannyian egyet értettünk, hogy a családban szükségünk van arra, hogy ki-ki hibáiban, gyengeségében is felfedezzük a szeretetet.

(W.R. – Hollandia)

Szabadidőmben egy szenegáli házaspár gyerekeire szoktam vigyázni, ha szükségük van rá. Mindig nagyon hálásak érte. Néha én magam ajánlom fel a segítségem, nem várom meg, amíg ők szólnak, hogy szükség lenne rám. Egyszer például írtam egy üzenetet a szülőknek, hogy vasárnap délelőtt ráérek. Az apuka szinte azonnal felhívott: „Lorenza, magyarázd el, hogy csinálod, hogy mindig akkor jelentkezel, amikor szükségünk van rád!” „Isten noszogatja a szívünket, Tacko, mondtam neki, neki kell hálát adnunk, mert ő tesz minket testvérekké.” Mivel ilyen családias kapcsolatba kerültem velük, egyszer, amikor kora hajnalban kellett elutaznom, őket kértem meg, hogy vigyenek ki autóval az állomásra, hogy ők is élhessék a szeretetet. Nagy szeretettel még azt is megvárta az apuka, hogy az útitársaim is megérkezzenek. A múltkoriban pedig a házaspár egy tál szenegáli rizses csirkét hozott nekem. „Már ismerjük az ízlésed – mondták. Kicsit afrikai lettél te is.

(Lorenza – Olaszország)

A munkahelyi értekezleten adódott lehetőségem, hogy a béke építője legyek azáltal, hogy tisztelem és párbeszédre lépek azzal, aki másként gondolkodik, mint én. Az értekezleten nagyon feszült volt a légkör, egyik vádaskodás érte a másikat, megemelt hangon. Mit tehetnék, hogy lecsituljanak a résztvevők? Szóvá tenni a dolgot, úgy tűnt, felesleges lenne, sőt még feszültebbé tenné a helyzetet. Meghallgattam a felszólalókat, azokat is, akik kiabáltak, igyekeztem nyugodt maradni és megérteni az indokaikat. Nem volt könnyű.
Kimerültem az erőfeszítésben. A szünetben az a kollégám, aki a leginkább veszekedett, odajött hozzám, és bocsánatot kért. Egyszerűen átöleltem, nem szóltam semmit. Ő pedig kiöntötte a lelkét: „A feleségem tegnap megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg. El vagyok keseredve.” Egy orvos barátomat ajánlottam figyelmébe, hálásan köszönte. Megígértem neki, hogy mellette leszek. Amikor visszatértünk a tárgyalóba, a hangulat megváltozott. Fontos, hogy hallgassunk a jelen pillanatban bennünk szóló inspirációra, amit Isten ébreszt bennünk.

(E.J. – USA)