Ferenc pápa és a nem vallásos Luciana beszélgetése

Olvasási idő: 4 perc

Kedves Ferenc pápa!

Ön valószínűleg nem emlékszik rá, de találkoztunk 2014. szeptember 26-án, amikor magánkihallgatáson fogadta a Fokoláre Mozgalom küldöttségét. Én is tagja voltam a küldöttségnek: Luciana Scalacci vagyok Abbadia San Salvatoreból, és a nem hívő embereket képviseltem, akiket a Fokoláre Mozgalom szintén befogad a közösségébe. Ahogyan egyszer Jesús Morán, a Fokoláre Mozgalom társelnöke mondta, egyike vagyok azoknak, „akik segítettek Chiara Lubichnak megnyitni az egység karizmájának új útjait”. Nem hívő ember vagyok, aki mégis nagyon sokat kapott a Mozgalomtól.

Azon a rendkívüli napon lehetőségem adódott néhány szót váltani Önnel, amit soha nem felejtek el, és ezért szeretném most is felidézni a beszélgetésünket:

„Luciana: Szentatya, amikor elfoglalta Róma püspökének székét, írtam Önnek egy levelet – bár tudtam, hogy amennyi levelet kap, talán nem is lesz módja elolvasni –, mégis fontosnak éreztem, hogy tudassam Önnel a szeretetemet és jókívánságaimat. Ugyanis én, Szentatya, nem tartozom egyetlen vallási felekezethez sem, de több mint 20 éve tagja vagyok a Fokoláre Mozgalomnak, amely visszaadta nekem a reményt, hogy az egyesült világ még mindig nem lehetetlen.

Ferenc pápa: Azt kérem, hogy imádkozzon értem – vagyis mivel Ön nem hívő, tudom, nem imádkozik –, de azért gondoljon rám, gondoljon rám nagyon, és mindig, mert nagy szükségem van rá.

Luciana: De tudja, Szentatya, én a magam módján mégis imádkozom Önért.

Ferenc pápa: Igen, pontosan, imádkozzon értem a maga módján, és gondoljon rám nagyon, mert tényleg szükségem van rá!

Luciana: Szentatya, jó egészséget, bátorságot, erőt kívánok! A katolikus egyháznak és az egész világnak szüksége van Önre. A katolikus egyháznak szüksége van Önre.

Pápa: Gondoljon rám nagyon, és imádkozzon a maga módján értem!

Kedves Ferenc pápa,

Ön most kórházban fekszik, és én is hasonló betegséggel küzdök. Mindketten az emberi lét törékenységével nézünk szembe. Biztosítani szeretném Önt arról, hogy továbbra is gondolok Önre, és a magam módján imádkozom Önért. Ön pedig imádkozzon értem a keresztények módján.

Szeretettel:

                 Luciana Scalacci

Luciana évtizedek óta a Fokoláre Mozgalomhoz tartozónak vallja magát. Az Új Város olasz testvérlapja, a Cittá Nuova 2020-ban interjút készített vele a keresztény hívőkkel, különösen a Fokoláre Mozgalommal és a 2008-ban elhunyt Chiara Lubich-kal való kapcsolatáról. Az alábbiakban ennek második részét olvashatjuk.

Nem vallásosan hogyan kerültél kapcsolatba a Fokoláre Mozgalommal, és milyen hatással volt ez az életedre?

Egy nap a lányunk megírta nekünk, hogy talált egy helyet, ahol megélheti azokat az értékeket, amelyeket tőlünk kapott: találkozott az arezzói Fokoláre közösséggel. Mi nem ismertük a Mozgalmat, ezért aggódtunk érte, és úgy gondoltuk, utána kell járnunk, miről is van szó. De már az első pillanattól kezdve éreztük, hogy olyan helyre kerültünk, ahol az emberek tisztelettel fordulnak mások gondolatai iránt, és olyan nyitottságot tapasztaltunk, amelyet korábban sosem. A Mozgalommal való találkozás számomra olyan volt, mint egy fény, mintha újra eltöltött volna a remény, hogy lehet jobb világot építeni.

Többször is találkoztál Chiara Lubich-kal. Milyen jelentősége volt ennek a személyes kapcsolatnak?

2000-ben részt vettem egy nyilvános találkozón, ahol válaszolt az egyik kérdésemre: „…számunkra az egyik ember a másik orvossága, de milyen emberről van szó? Számunkra Jézusról, aki ember volt. Fogadjátok el Őt hát ti, nem hívők is, mert közületek való, ember.” Ekkor megértettem, hogy a Mozgalomban elköteleződhetek, és azt is, miért vonzott engem nem hívőként Názáreti Jézus alakja. Egyszer aztán előfordult, hogy Chiara odahívott magához, hogy személyesen köszöntsön – engem, aki senki sem vagyok! Az a köszöntés teljesen átjárta a testemet-lelkemet, érezni lehetett, hogy mennyire szeret. Chiara egy nekem írt levelében, amelyben prófétai szavakkal szólt hozzám, ezt írta:
„Kedves Luciana! Sok lépést tettünk már meg együtt, és kölcsönösen gazdagítottuk egymást. Most, ahogyan te is mondod, egyre láthatóbbá kell tennünk ezt az utat, hogy sokan mások is rátalálhassanak. Ismerjük a titkot: haladjunk tovább a szeretet útján.”

Az évek során hogyan alakult át a „ti kontra mi” viszonya a mi egységévé?

Az elején a szkepticizmust kellett leküzdeni. A nem hívők attól tartottak, hogy meg akarják téríteni őket; a hívők szerintem attól, hogy a nem hívők megkérdőjelezik a hitüket, a meggyőződésüket. Egyedül Chiara volt az, aki sosem aggódott emiatt. Egyre inkább megtapasztaltuk, hogy az egyetemes testvériség felé vezető úton a legnagyobb erőforrás a párbeszéd. Lassan kialakult a bizalom a „két oldal” között, és már nem a „ti kontra mi” viszonyt éreztünk egymás között, hanem a mi egységét.

Az egyik legfontosabb kihívás a fiatalok bevonása. Ezzel kapcsolatban mit gondolsz?

Nem minden fiatal tudja, hogy a Mozgalom nyitott azokra is, akik nem tartoznak semmilyen valláshoz, de akikkel én találkoztam, nyitottak és érdeklődők voltak. Egy lány például, miután találkozott velünk, ezt írta: „Számomra a párbeszédünk olyan volt, mint annak az értékes drágakőnek a csiszolt oldala, amelyet Chiara hagyott ránk… csak nehogy elhomályosodjon miattunk!”