Köszönöm, Tűzoltó!

koszonom-tuzolto

Nagyon szeretek sétálni. A nap végén majdnem kötelező a lelkemnek egy kis mozgás, de van amikor napközben is leszaladok a közeli parkba, hogy a tó körül tegyek egy-két kört. Most ebben a lassan kettő hónapja tartó különleges időszakban még többet sétálok. Talán még jobban odafigyelek a virágok sokszínűségére, a víz hullámzására, az egyre zöldülő lombkoronákra. Hatalmas örömöt éreztem, amikor a kiskacsák megszülettek, és a korhadt faágon napozó teknősök látványa mindig megnyugtat. Majdnem észrevétlenül a szinte teljesen lecsupaszított nádas is új életre kelt.

 

Kapaszkodok fűbe-fába, mindenbe, amit az élet ebben a számomra nyomasztó és bizonytalan időszakában üzen. Talán emiatt is gyakrabban állok meg a park szélén lévő kerületi Tűzoltóság előtt. Igaz, már régóta oda-odanézek, hiszen egy emléktábla van a bejárat melletti falon, ami egy fiatalember emlékét őrzi. Egy 24 éves fiúét, aki két társával együtt hősi halált halt a műegyetemi tűz oltása közben sok évvel ezelőtt. „Hivatás közben” halt meg, ahogy mondani szokás, s Reményik Sándor e címen írt verse szépen megfogalmazza, hogy ez mit jelent:

 

„Úgy volna szép:
Ahol kiki legörömestebb állt,
Ahol erőben, szeretetben
Leginkább önnönmagára talált,
Ottan fogadja szépen, szabadon,
Büszkén a halált.”

 

Gyönyörű, megrendítő sorok. Sokszor olvastam, és mindig az a kérdés merül fel bennem, hogy mennyire adhat ez erőt az itt maradottaknak, szülőknek, családnak, barátoknak és bajtársaknak. Úgy képzelem, hogy már kisfiúként is tűzoltó akart lenni, és nem vesztette el az álmát „útközben”. Élt vele, és egy igazán férfias, szép, segítő hivatást tanult és művelt.
Mégis nagyon fiatal volt, épp csak elkezdett élni, amikor „Hiába! mennie kellett, idő előtt.”
Ezt már Vörösmarty Mihály írta az Egy ember élete című versében. Azon az emlékművön olvastam, ami a halála 10. évfordulójára készült el.

 

Ó, jó Isten, és azóta is eltelt már négy év! – rohant át rajtam a saját életemre gondolva. – S ő még csak 38 éves lenne most is… – tértem vissza a Tűzoltóhoz. Hozzá, aki egyike azoknak, akik segítenek, támpontot adnak nekem a mindennapokban, mostanában különösen.
Fáj itt-ott, fáradt, álmos vagyok, vagy feszült – postára rohanok vagy az irodába, soha nem lesz vége az otthoni békét zavaró felújításnak, és teljes a bizonytalanság egyébként is. Megannyi bosszantóként megélt pillanat kavarog bennem, amikor ott a Tűzoltóság előtt elmegyek.

 

Aztán „oda” nézek, és rájövök arra, hogy süt a nap, hogy estére elmegy a front, kapok egy jó hírt telefonon, szeretek és szeretnek, és a fejlődés legjobb útja a bizonytalanságban rejlik egyébként. Ha pedig nagyon nem jó, akkor is a holnap egy új nap, és én még „itt” vagyok!

 

Köszönöm, Tűzoltó!

Fotó: Military Material / pixabay

Legújabb könyveink: