Odafigyelek a másikra? Észreveszem, mire van szüksége?

Az egyik közösségi oldalon láttam egy fotót. A pékség elé kitett táblán a következő felirat volt olvasható: „Este 7-kor, záráskor mindennap kiteszünk az üzlet ajtaja elé egy kosarat, abban lesznek az aznapi sütésből megmaradt kenyerek, péksütemények. Aki nem tud vásárolni magának, a családjának, vegyen el innen szükség szerint.”
Megható volt ezt olvasni. De jó, ha ilyen tapintatos módon (is) gondoskodnak a rászorulókról! Ugyanakkor nem feltétlenül kell mindig konkrétan a kenyérre gondolni. Van, amikor a felebarát nem ételben szenved hiányt, rászoruló az is, aki egy jó szóra, dicséretre, elismerésre, elfogadásra, csak őrá szánt időre vágyik. Vagy éppen fázik.
Alább két tapasztalatot olvashatunk. Egyik esetben a kiindulópont a kenyér, másikban a kávé. Mind a kettő egyúttal eszköz tud lenni, hogy figyelmesek legyünk a felebarátunkkal.

A feleségem családja egy pékséget üzemeltet. A mostani vészhelyzetben a pékség rövidített nyitvatartással működik, ezért azt javasoltam, hogy a megmaradt kenyeret adományozzuk a Karitásznak, amely most rendszeres élelmiszergyűjtést szervez. Néhány nappal ezelőtt nyolc darab hetvendekás kenyér maradt a pulton. Amikor a megbeszélt időben megjött a Karitász munkatársa, hogy elvigye a kenyereket, hetet átadtam neki, egyet pedig megtartottam, hátha még szüksége lesz rá valakinek.

Alighogy hazaértem, hívott egy ismerős, és azt kérdezte, maradt-e esetleg kenyér.

Mondtam, hogy igen, és egy kicsit kérdezgetni kezdtem, hogy vannak, szükségük van-e valamire, mert hallottam, hogy elvesztette a munkáját. Tudtam, hogy öten laknak együtt, ő, a felesége, a két gyermekük és a betegeskedő anyósa. Kérdésemre azt válaszolta, hogy felmérte a család anyagi helyzetét, és pont aznap reggel volt kénytelen felhívni az önkormányzat szociális osztályát, hogy anyagi támogatást kérjen. Ott azt a választ kapta, hogy van ennek egy eljárási módja, melynek keretében majd az önkormányzat illetékesei felveszik vele a kapcsolatot, amint befut hozzájuk az igény. Gondoltam, hogy ez nem fog túl gyorsan menni, addig is segíteni kell őket, és abban a pillanatban meg is hívtam őket hozzánk vacsorára. Az estére készülve a feleségemmel elhatároztuk, hogy adunk nekik néhány dolgot. A kamrából összeraktunk egy doboznyi tartós élelmiszert. A barátom ki akarta fizetni legalább a kenyeret, de nem fogadtam el. Amikor elköszöntünk, kértem, hogy szóljon bátran, ha szükségük lesz valamire. Aztán a helyi Karitász felelősének is beszámoltam a helyzetről, és kértem, vegye fel a támogatandók listájára, addig is, amíg megérkezik a hivatalos segítség. Most már úgy gondolok arra a félretett kenyérre, hogy amikor annak a családapának adtam, Jézusnak adtam. A feleségemmel boldogok vagyunk, hogy

ilyen konkrétan és egyszerűen élhettük az evangéliumot, és megtapasztalhattuk, mennyire igaz: jobb adni, mint kapni.

Giorgio Zocco (Rosolini, Olaszország)

Tegnap a plébánosunk pappá szentelésének évfordulóját ünnepeltük, édességekkel és innivalóval készültünk. Én egy termosz forró kávét vittem, de alig fogyott belőle.
Kicsit csalódottan tettem vissza a szatyromba, és indultam a heti piacra. Vettem egy pár cipőt, és akkor észrevettem, hogy a pult mögött az eladó lehelgette a kezét, úgy fázott. Eszembe jutott a kávém, és felajánlottam ennek a „testvérnek”, aki örömmel elfogadta, ahogy a két szomszédja is. Elégedetten hagytam ott őket.
Kicsit feljebb egy még jobban átfázott férfi halat árult. Vásároltam tőle, aztán megkínáltam a kávéból, elfogadta, és szívből megköszönte. Indultam haza, de az utolsó pultnál észrevettem egy nőt, aki pulóvereket árult. Venni nem akartam tőle, de odamentem hozzá, és felajánlottam neki egy kis pohár kávét. Boldogan elfogadta, és elmesélte, hogy épp azért van egyedül, mert a férje elindult, hogy egy bárból kávét hozzon neki.
Aztán bátorított, hogy vegyek egy mindössze öt eurós pulcsit. Nem volt rá szükségem, de iránta való szeretetből választottam egyet. Amikor kinyitottam a pénztárcámat, a hölgy azt mondta, hogy az általam választott pulóver nemrég leesett a földre, és bepiszkolódott, ezért nekem ajándékozza. Százszorost kaptam.
Már otthon, ebéd után szerettem volna kávézni, de nem volt kedvem nekiállni főzni egyet. Belenéztem a termoszba: volt még benne néhány korty még meleg kávé –

mintha a világ legfinomabb kávéját ittam volna!

Lina (Olaszország)