Halló, itt Ferenc pápa!

„Giovanni Arletti vagyok Carpiból, 72 éves, 45 éve Francesca férje. Két gyerekünk és lányom részéről három, fiam részéről két unokánk van. A lányom, Chiara egy fogyatékkal élők intézetének igazgatónője. A fiam, Marco a családi vállalkozásunknak, a Chimar Cégcsoportnak a vezérigazgatója, melynek több mint 500 alkalmazottja van.”

– Így kezdődött április 3-án Ferenc pápának küldött levelem, amelyben köszönetet mondtam mindazért, amit ebben a koronavírus által megnehezített időszakban tesz.

„A feleségemmel mindig az Ön által tartott, tévén közvetített misével kezdjük a napot. Szeretnék köszönetet mondani az emelkedett pillanatokért, a szavakért, melyek segítenek az elmélyülésben, és abban, hogy az evangéliumról tanúskodjak az életemen keresztül. A szentségimádás pillanataiban érzem, ahogy Isten szeretete vezeti az életemet.

Negyedik hete vagyok itthon önként bezárkózva, csak a céghez megyek be. Nagyon szívesen bezártam volna az üzemet, hiszen a fertőzéstől való félelem ott van a levegőben a munkatársak között, de nem tehetjük meg, mivel orvosbiológiai, gyógyszeripari és élelmiszeripari gépekhez gyártunk csomagolóanyagot. Ha nem szállítjuk ki a termékeinket, nem tudják ellátni a kórházakat, kiküldeni a gépeket a gyógyszer- és élelmiszerüzemekbe. Szerintem nem lenne hiteles magatartás, ha annak ellenére, hogy a vállalatom munkavégzésre jogosult szektorban működik, én mégis otthon maradnék, biztonságban.

Így a szükséges óvintézkedésekkel egy nagyon szigorú vállalati protokollt követve folytattuk a munkát. Maga a tény, hogy látják az embereim, hogy ott vagyok közöttük, megnyugtatja, biztonságérzettel tölti el őket. Pedig bennem sincs meg ez a biztonságérzet. Segít felülemelkedni a félelmemen, hogy megkérdezem az alkalmazottakat, mi a helyzet otthon, érdeklődöm felőlük.

Az utóbbi években felvettünk nehézségekkel küszködő embereket is, akik életük vége felé jártak. Sehol máshol nem találtak munkát. A daganatos betegség volt ugyanis a „hibájuk”. Hihetetlen lelkesedést és élni akarást hoztak a vállalatba arra az időre, ami megmaradt nekik az életből. Április 1-jén felvettünk hat embert, miközben sokan leépítéseken gondolkoznak. Ez már előre tervezett volt, de a jelenlegi bizonytalan helyzetben elhalaszthattuk volna. Így viszont megmutattuk, hogy hiszünk egy jobb jövőben, mert tanulni fogunk a múltbéli hibákból.

2012-ben átéltünk egy földrengést, 2014-ben egy árvizet, most ez a vírus… Talán, ahogy Őszentsége mondja, hagytuk, hogy a körülmények beszippantsanak minket, hogy a rohanás elvonja a figyelmünket a lényegről. Rendületlenül folytattuk, gondolván, hogy örökké egészségesek maradhatunk egy beteg világban. Nagyon igaz, szent szavak ezek: a földnek, ennek a rozoga és beteg földnek radikális gyógykezelésre van szüksége.

Szeretettel üdvözlöm Önt, úgy szeretem, mint fiú az apját. Isten tartsa meg jó egészségben.” – Ezekkel a szavakkal mondtam köszönetet a pápának, nem gondolván, hogy lesz még tovább.

Ezután jött a meglepetés. Április 17-én nem tudtam felvenni a mobilom, aztán láttam, hogy a hívó egy üzenetet hagyott az üzenetrögzítőn, úgyhogy meghallgattam:

„Ferenc pápa vagyok. Megkaptam a levelét, köszönet mindenért, amit tesz, gondolva másokra. Hálásan köszönöm, áldásomat küldöm Önre. Imádkozzon értem és én imádkozni fogok Önért. Köszönöm.”

Csodálkozva és meghatottan újságoltam el otthon a feleségemnek: „Tudod ki telefonált? Ferenc pápa! Hallgasd meg az üzenetét!” Nem találtunk szavakat, magunkon kívül voltunk az örömtől! Ekkor újra megcsörrent a telefon, felvettem és egy hang ezt mondta: „Halló, itt Ferenc pápa!” Elképesztő beszélgetés vette kezdetét, soha nem fogjuk elfelejteni. Ferenc pápa kifejezte érdeklődését az embereink, a foglalkoztatottság és a vállalkozók iránt, akik munkájukat jól végezve sokakon tudnak segíteni. Megosztottuk vele néhány elképzelésünket, de legfőképpen köszönetet mondtunk neki a belőle sugárzó bátorságért és erőért, ami szükséges ahhoz, hogy folytassuk a megkezdett utat. Megköszöntük a Szent Márta Házban tartott napi miséket: „Minden reggel figyelemmel kísérjük az elmélkedéseit a tévében, imái segítenek szembenézni a napi kihívásokkal.” Zárásképpen újra megígérte, hogy imádkozik értünk, és a mi imáinkat is kérte.

A hívás után Francescával hitetlenkedve néztünk össze, végtelen belső békével és derűvel. Ez most tényleg igaz? Felhívott minket Ferenc pápa? Igen, igaz. A pápa, egy tüzes, egyszerű ember a gondjainkról érdeklődött, megosztotta velünk aggodalmait, biztosított az imáiról. Rögtön elmeséltük gyermekeinknek, majd legkedvesebb barátainknak, akiket annyira meglepett, hogy továbbadták az ismerőseiknek a hírt, amely embertől emberig futótűzként terjedt el. Újságírók is bejelentkeztek, mondtam nekik, hogy ez egy magánhívás volt. Mégis ragaszkodtak hozzá, hogy írjanak róla, mondván, hónapok óta csak rossz híreket közölnek.

Ezután rengetegen megkerestek, hogy megosszák, mennyire értékelik mindazt, amit Ferenc pápa tesz. Sokan olyanok is, akik nem vallják magukat hívőnek, mégis nagyra becsülik a pápát. Üzeneteket kaptam ismerősöktől, akikről évek óta nem hallottam, és most meséltek magukról, felvettük a barátság megszakadt fonalát. Néhányan 40 évvel ezelőtti történéseket elevenítettek fel, amiket már elfelejtettem. Szeretet-tetteket, melyek egész életükben elkísérték őket, és még mindig bennük vannak. Egy különös szeretet-áramlat alakult ki, amelyet a pápa telefonhívásának köszönhettünk, és ami erőt ad ahhoz, hogy szembenézzünk a mostani, végeláthatatlannak tűnő helyzettel.