Te mit teszel, ha tőled kérnek szállást?

Nyolcadik éve tanítottam az adott végzős osztályt, harmadik éve én voltam az osztályfőnökük is. Az egyik fiú, Zoli, tragikus hirtelenséggel veszítette el az édesapját. Zoli kisebb testvérei az anyukájukkal vidékre költöztek. Az édesanya úgy gondolta, hogy a legnagyobb fiú hagyja itt a gimnáziumot, s ő is költözzön velük vidékre: „Nem olyan fontos az érettségi, majd megszerzi máskor, úgysincs hol laknia Pesten”. Az anyukát és Zolit is sikerült meggyőzni a tanulmányok befejezésének, az érettségi megszerzésének fontosságáról. A kérdés csupán az volt: hol lakjon, hol éljen Zoli?

A családommal hamar, egy esti beszélgetésben eldöntöttük, hogy nálunk.

Engem a segítő szándék, a felelősségérzet, a befogadás izgalma és a hiúságom („húdenagyszerűembermicsodakereszténylélekvagyokén”) egyaránt motivált.

A feleségem teljesen tiszta szívvel állt Zoli és az ügy mellé, csak praktikus, előre vivő fölvetései voltak. A lányunk akkor még óvodás, a fiúk már iskolások voltak. Bennük volt azért ellenérzés, de „megadták” magukat, és tényleg segítőkészen, szeretettel várták az új családtagot. Mi leköltöztünk a nappaliba, s Zoli beköltözött a kiürített emeleti hálószobába. Alkalmazkodott ő is, mi is. Konfliktus nélkül, valódi szeretetben éltük meg az együtt töltött fél évet. Ő egy (átmeneti) családot, otthont kapott, mi új gyermeket, testvért, lakótársat. Sokat kaptunk a helyzettől: valódi alkalmazkodást, elfogadást, hiszen a tanítványom egészen más légkörű, szemléletű és kultúrájú családból érkezett. Esténként még több időt töltöttünk az asztal körül, mert a gyerekek természetes kíváncsisága, érdeklődése is ott tartotta őket a napi beszámolók mellett. Zoli igaziból összébb hozta a családot, „szorosabbra húzott” bennünket. Persze voltak nevetségesen apró súrlódások is: például egyik fiunkat rettenetesen zavarta Zoli fújós dezodorjának a szaga.

Zoli sosem panaszkodott. Én sem települtem rá a tanulást erőltetve, hagytam, hadd élje a tizennyolc évesek átlagos életét. Tisztes közepesre, négyesre érettségizett. Nyáron kiköltözött, egyetemre ment, majd a családja közelében keresett munkát. Őszinte szeretettel és hálával búcsúzott tőlünk, s egyszer-kétszer meglátogatott minket.

Évekkel később történt, hogy az egyik mise végén sürgős segítséget kértek egy erdélyi férfi átmeneti befogadására. Azonnal megszólalt a szívem: rögtön igent kellene mondani, szállást kéne adni. Ugyanakkor beindult az agyam is: mit szól a család, előbb meg kéne beszélni velük, hiszen őket is érinti. Kb. kétszázan voltunk a templomban. Egyetlenegy kéz emelkedett a magasba, egy nagyszerű, idős asszonyé: mi befogadjuk. Nagyon szégyelltem magam, valóban Jézus előtt! Akkor, ott elhatároztam, hogy legközelebb nincs mérlegelés, nincs kivárás, előzetes egyeztetés, csak IGEN van.

És eljött ez a pillanat is…Felnőtt nagyfiunk telefonon hívott, hogy be tudnánk-e fogadni egy egyetemista fiút Szibériából. Azonnal igent mondtam! A fiam tiltakozott, hogy előbb beszéljem meg a családdal is! „Nem beszélem meg előbb, hanem: IGEN!” Aztán hívtam az én drága feleségemet, aki persze igent mondott, de ő is meg a tizenhat éves lányunk is szememre vetette a megbeszélés sorrendiségét… Annak ellenére, hogy Zoli nálunk lakott egy fél évig, a befogadás ismét problémát jelentett. Ezen hamar átlendített bennünket az új „jövevény” kedvessége, lelki tisztasága, életvidámsága, a nyelvi nehézségek vicces helyzetei. Máshogy, rövidebb ideig, de újra megélhettük ezt a szeretetet. Szemjonnak az én feleségem „Zsuzsianyu” lett.

Az eddigi utolsó eset, szintén egy külföldi, közel-keleti menekült fiatalember befogadása volt. Itt már előre egyeztettem a családommal, s ők egyértelműen igent mondtak. Gimnazista nagylányunk feltételként zárat kért a fürdőszobára, s a szobája törött ajtajának a beüvegezését.

Natan, sok-sok üldöztetés és bürokratikus hányattatás után megkapta az ideiglenes tartózkodási engedélyét, kb. két hetet töltött nálunk, velünk karácsonyozott, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Nekem „I love Daddy” bögrét adott…

Ezek a történetek semmilyen formában nem mérhetők össze egy örökbefogadással, egy betlehemi szállásadással, de megadták a kölcsönös örömszerzés és testvéri szeretet nagyszerű élményét. Abban is biztos vagyok, hogy egy ismeretlen, elesett, „koszos utcai hajléktalan” befogadására nem vagyunk készek, és így ez csupán egy szép történet lehet egy meghirdetett út elején, amire teljesen rálépni sokkal nagyobb hit és bátorság kell. De érdemes elindulni, mert ajándékok lehetünk egymásnak, „s nem csak így decemberben”.

Áldott karácsonyt mindenkinek!