Helyeden vagy?

Olvasási idő: 3 perc

Egyik kedves templomom a Gellért-hegyi sziklatemplom, az egyetlen magyar alapítású Pálos rend által fenntartott Barlangkápolna Budapesten, ahova sűrűbben jártam abban az időben, amikor a közelében laktam. Oda betérve általában úgy éreztem magam, mintha az őskeresztények katakombájában lennék, amit a jellegzetes építési stílus és a csend még inkább elmélyített bennem, s mindig erőre kaptam lelkileg és fizikailag egyaránt. A sziklába vájt üregben talán azért is érzem magam otthon, mert hegyek között nőttem fel, a Hargita-hegy lábánál. Ennek ténye különösen akkor erősödik fel bennem, amikor valami okból kifolyólag a szomorúság kezd eluralkodni rajtam, így hát bárhol vagyok, mindig keresem a hegycsúcsokat. Hiszen már csak maga a fej felemelése is képes megváltoztatni az egész testtartást, és a mozdulat kiemel a csüggedésből.

Egyik alkalommal nagy döntés előtt álltam, s bár már volt néhány hasonló helyzet az életemben, akkor mégis a legnagyobb kihívásnak tűnt. Abban az időszakban a napi teendők annyira kifárasztottak, hogy legtöbbször már az esti számvetés előtt elaludtam… Reggel felébredvén az Istennel folytatott vagy éppen félbehagyott párbeszédet onnan akartam folytatni, ahol előző este abbahagytam. Káosz uralkodott bennem, hogy a befejezetlenül maradt ima biztosan nem talál meghallgatásra Istennél. Nyugtalan voltam, s a szívem szerinti cselekedetek helyett inkább a gondolataimra támaszkodtam, mígnem egyszer kétségek közt vergődve találkoztam egy jóbarátommal, akivel megosztottam az imaéletemben tapasztalt vívódásokat. A barátom nem egy konkrét tanáccsal látott el, mégis egyszerű válaszával sikerült megerősítenie a bensőmet.

„Azok az élethelyzetek, amikor ima közben a fáradtságtól kimerülten gyakran elalszunk, azt az élet egyik csodálatos jelenségének tartom, hiszen ilyenkor a lelkünk tovább imádkozik.”

A mély mondanivalóval záruló beszélgetés után fokozatos nyugodtság árasztott el. Azóta reggelente felébredvén arra gondolok, hogy kéréseim meghallgatására a válasz az éjszaka csendjében, a mélységes békességben születik, azaz nem feltétlenül látványosan történik. Ehhez pedig türelem szükséges.

Aztán egyszer egy szokásos hétköznapnak induló délután útban hazafelé csüggedten tértem be a Gellért-heggyel szorosan összefonódó, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére felszentelt templomba. Örültem, hogy miközben a szentmise előkészületei zajlottak, a padsorok is megteltek. Csak arra összpontosítottam, hogy ha már útba esett a szívemnek kedves helyszín, akkor ott visszavonultan elidőzzek. A röpimák közben Mindszenty József bíboros buzdító szavai jutottak eszembe, amelyek az imába vetett sziklaszilárd hitéről tanúskodnak a mai napig, és amiről így vallott: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!” Ezt a sugallatot szüntelen megerősítésnek véltem, hiszen a szívvel-lélekkel való imádkozásra buzdított, ami iránymutató is lehet abban, hogy egész életünk hálaadó imává váljon, mert „az ima sosem hull a porba” – amit az erdélyi népi mondás szintén igazol.

A szentmise után összetalálkoztam László Rezső székelyföldiplébános ismerősömmel, aki a meglepetés közepette hogylétem felől kezdett érdeklődni. A szokatlan formában feltett „Helyeden vagy?” kérdésére hirtelen nem tudtam mit válaszoljak, hiszen a káoszos lelkiállapotomban mit is mondhattam volna neki…

Röviden csak a szokásos „Köszönöm, jól vagyok!”-ot válaszoltam, amire másodszorra is elhangzott a kérdése, s ekkor már úgy éreztem, hogy a vesémig lát, ahonnan nincs menekvés. Újbóli kérdésfeltevése kissé nyomatékosított hatásúnak tűnt, mint egyfajta „kijózanító” pillanat, ráadásul egy életre meghatározó kérdés lett belőle.

Miután elköszöntünk egymástól, a kiegyensúlyozottság irányába haladó lelkiállapotomban, de még mindig vegyes érzelmekkel ballagtam hazafelé, amikor Reményik Sándor Istenarc című versének utolsó szakasza jutott eszembe, nem hiába.

„Egy istenarc van eltemetve bennem:

Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.

S bár világ-szennye rakódott reája,

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.”

Az ismerős pap egy olyan kulcsfontosságú dologra hívta fel a figyelmemet, ami életem iránytűjévé vál(ha)t, hiszen külső megnyilvánulásomban annyira tudok életerős lenni, amennyire az egészséges bensőm azt képes táplálni.

Azóta számtalanszor elgondolkodtatott, hogy a jelen pillanatban tényleg ott vagyok-e, ahol lennem kell, vagy netán az élet sűrűjében bolyongok, miközben a megkopott istenképet próbálom magamban újból életre kelteni?

Nem sokkal később Csépányi Gábor teológiai tanár egyik prédikációjában egy ötletes intelemre hívta fel a hívek figyelmét, amely azóta a fülemben cseng: „Úgy élj, hogy ne az EKG-d, hanem az életed simuljon ki!”

Ez a felszólítás képes arra buzdítani, hogy életemet folyamatosan a jelenben éljem oly módon, hogy küldetésem majdani befejeztével hálát adhassak mindenért és mindenkiért. Ehhez pedig szükséges, hogy úgy magamban, mint a világban megtaláljam az origót. A káoszosnak tűnő napokban is tekintsek többször a templomok és keresztek irányába, s végül, de nem utolsósorban a hegyekre, mert azok mindig emlékeztetnek a Blaise Pascal által megragadott, és az emberi szívben fellelhető Isten-alakú űr-re, amelynek betöltője maga az Isten.